Volt egy álmom. Vívódöntők, vizilabdadöntő, úszóversenyek, a fergeteges  h a z a i  szurkolótábor bíztatásától harsognak az Olimpia létesítményei, mindezek betetőzéséül a magyarok Himnusza zeng az éterben...


Nemcsak nekem, sokaknak lehetett ilyen álmuk. Olimpikonoknak, több tucat telet megért klasszisoknak, akiknek ez lehetett volna életük talán utolsó szép eseménye. Magyar földön egyikük vihette volna a magyar zászlót, másikuk meggyújthatta volna az olimpiai lángot, többen részt vehettek volna a megnyitó ünnepségen. Ez füstbe ment.

Fiataljaink persze reménykedhetnek, hogy az ő életükben megvalósulhat egy budapesti olimpia, ám a világ erősen változóban van, addig még sok zavaros víz fog lefolyni a vén Európa folyóin. Ellenzők pedig mindig lesznek. Akárcsak száz éve. Akkor kívülről, ma belülről is. Ahrimán, a hazugság és a tagadás szelleme ma itt, a Középen kulminál a legerősebben. Az idézett álom, az Olimpia kellemes borzongása és főleg a Himnusz a tagadókat hidegen hagyja. A hidegség Ahrimán jellemzője. Momo szürke urai az időt vették el, MoMo szürkéi az álmokat. A 2024-es Olimpia megrendezését Párizs kapta meg.

Párizs, ahol a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1914 júniusában tartott ülésén Budapest városának ítélték az 1920-as játékok rendezésének jogát. Ám alig egy héttel az ülés után, június 28-án a Fekete Kéz színeiben induló Gavrilo Princip keze elsütötte azt a fegyvert, melynek golyói nagy pályát futottak be. A Nagy Háború után Lausanne-ban, 1919 áprilisában újra összeült a NOB. Az akkor már csaknem negyven tagországból mindösszesen nyolc küldött jelent meg, közülük öt a győztes" hatalmak képviseletében. Így Budapest, mint a központi hatalmak, azaz „a háború előidézői" egyik országának fővárosa megfosztatott a rendezés jogától. Ráadásul a vétlen magyar sportolók (akárcsak az osztrákok, németek, bolgárok és törökök) nem indulhattak a döntés után Antwerpennek ajándékozott versenyeken.

A folytatást ismerjük.

Ismerjük?