Latinovits Zoltán

* Budapest, 1931. szeptember 9.
† Balatonszemes, 1976. június 4.


Az ükapa a bajor Johann Leonard Gundel (1804-1854) volt, aki még láthatta az Ansbach városában 1833-ban meggyil­kolt Kaspar Hausert, Európa gyermekét.

A dédapa Johann Adam Michael Gundel (1844-1915) Ansbach városában született. 1857-ben harminc forinttal a zse­bében Pestre utazott, családot alapított. Gundel János néven kitanulta a vendéglá­tószakmát, 1879-ben nyitotta meg első éttermét. A Régi Hí­vek szabadkőműves páholy tagja volt. Budapesten halt meg.

A nagyapa Gundel Károly (1883-1956) volt, a későbbi Gundel étterem alapítója.

Az anya Gundel Katalin Paulina (1910-2010), az apa a dalmát származású borsodi és katymári Latinovits Oszkár (1905-1954) földbirtokos volt. 1930-ban házasodtak össze.


Latinovits Zoltán 1931. szeptember 9-én született.

„Tört fényű kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virágszirmokkal, ördögfintorral, gömbölyű boszorkánykavi­csokkal. Felhők, napok, csillagok szikráinak barlanghomályos rajzát hurcoltam magammal, elkezdett kanyaros vonalakat, kis görcsös köröket, befejezetlen görbéket. Fura-Maugli, majdhogynem az Állatkertben, mégis kicsit idébb születtem, éppen Krúdy Gyula bácsi sörkerti asztala fölött, felejthetetlen emlékű nagyapám, Gundel Károly vendéglőjében, ebédszünetben, fél egykor."

Zoltán szülei 1932-ben elváltak. 1941-ben édesanyja hozzáment Frenreisz István orvoshoz. Két fiuk született: István 1942-ben, Károly 1946-ban.

Zoltán sokat olvasott, 14 éves korában már háromszáz könyve volt.

„Hányszor vágytam vissza a művészi ködökből a krisztusi mű­helybe, az ősi céhbe, ahol a tudás szab rangsort, ahol tiszta és emberséges minden, akár a cseresznyefa simogatása, a dió bő­gőmély barnasága, a körte bölcs biztossága."

Zoltán kitűnő érettségije után asztalosinasnak állt, majd segéd­munkás volt a Petőfi-híd újjáépítésén. Vasárnap délelőttönként Galamb Sándornál, majd Lehotay Árpádnál tanult színjátszást, utóbbi haláláig, 1953-ig.

Filmen először 1954-ben láthatta a közönség a Liliomfi Bala­ton-parti forgatagában, igaz, még csak bekéredzkedett, néma statisztaként. 1956-ig amatőr színjátszó csoportokban játszott.

Közben, mintegy ujjgyakorlatként kitűnő diplomával elvégezte a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki szakát. Ettől kezdve, 1956-tól színész.

„Amíg az ember fiatal, addig az indula­toknak - vagy összeütköző »én«-eknek - nem szab gátat, így gátlástalanul kitörnek."

1970-ben a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztiválon a leg­jobb férfiszínész különdíját kapta. Még csak 39 éves. Színészki­rály.

„Kérem a jóindulatú olvasót, ne keresse szárnyaimban az írói tollat, inkább hátamon viszem végig az emlékek hosszán."

Írni az ötvenes években kezdett, színi- és filmkritikái jelentek meg. 1971 nyarán két hét alatt írta Ködszur­káló című művét. A könyv  két év múlva jelent meg tízezer példányban, és pár napon belül elfogyott.

Ruttkai Éva mesélte, hogy Aczél elvtárs, a kultúra mindenható fő­muftija egyszer a párthű elvtársíró őszinte tekintetével példáló­zott Latinovitsnak. Ő két ujjával a szemeire mutatott, és csen­desen annyit kérdezett: „Aczél elvtárs, nézett maga már ide?"

„Megmaradtam embernek, szigetnek, csodálkozónak, remény­kedőnek, győzelemre törőnek, gondolkodónak."

Latinovits Zoltán sokszor idézte írásaiban K. Sz. Sztaniszlavsz­kijt. Az orosz színház „atyja" a húszas évekig foglalkozott a jóga és a buddhizmus filozófiájával, ezt továbbadta tanítványai­nak, köztük a legszemélyesebbnek, Mihail Csehovnak is. Csehov azonban ennél is továbbment, Ru­dolf Steiner antropozófiáját ültette be színművészetébe. Angli­ai, majd amerikai emigrációjában eszerint működtette színiis­koláit is.

„Nekem talán az volt a bajom, hogy minden jóformán az ölembe pottyant, semmiért nem küzdöt­tem túlságosan, Is­ten vala­hogy mindig kegyes és jó volt hoz­zám, és a sikerek termé­szetesnek tűn­tek. Nem szok­tam meg azt, hogy keményen kell küzdeni az életben, egye­dül, akarattal harcol­ni, ha kell a kenyérért, az életért. Elég volt a magam körül topogás­ból."

Latinovits Zoltán utolsó éveiben Lemhényi Zoltán tanácsait követve rendszeresen jógázott, a buddhizmussal is foglalkozott.

1976. június 4-én Latinovits Zoltánt két hónapi szanatóriumi kezelés után István öccse kocsiján vitte édesanyjuk balatonszemesi nyaralójába.

A déli órákban levelet írt Cserhalmi György­nek.

... Ma végre nekiláttam a jógázásnak, favágásnak. Ezért ma job­ban érzem magam. Most már mindennap háromszor megcsi­nálom a gyakorlatokat. ... 10-én megyünk fel Pestre. ...

Ebéd után lepihent, később édesanyjával sétálni indult. 19 óra 15 perc körül indultak vissza a házukba. Latinovits Zoltán útközben még betért egy ismerőséhez. Visszaútja közben hangosan szöveget mondott, készült következő szerepére.

19 óra 40 perckor Balatonszemesen a Nagykanizsa felőli bejára­ti jelzésnél a 4209. számú vonat az 1388-1389 számú szelvény­ben elgázolta Latinovits Zoltánt.

Ez volt a hivatalos jelentés.

A szemesi mentők 3 perc múlva a helyszínen voltak, érkezésükkor Latinovits Zoltán még élt, ám mielőtt a siófoki kórházba értek volna vele, 10 percen belül meghalt.



„A száműzés szörnyebb szemmel tekint rám, Mint a halál."


Élete utolsó éveiben rendezhetett csak, Veszprémben.


Halála után 33 1/3 évvel István öccse kómás állapotba került, két hónapra rá meghalt.


Latinovits Zoltán imádta a Balatont, kiskora óta vitorlázott.

 „Ez a víz a boldogság tava! Isten tava. A víz lassan nyaldossa széles nyelvével a partot, kiteregeti szennyesét, megkönnyeb­bülve indul vissza az ős szájba, az anyaölbe, a tóba. Mint sző­ke, illanó szláv táncosok újra és újra vonalba verődő sorai, úgy érkeznek a parti rivalda fényeihez az elomló, megadó kis hul­lámok. Nyaklánc barna nők nyakán. Gyermekajkakon gyöngyöző buborékok. Belém issza magát a Balaton örök kékje, a reggel aranya már a homokba törte magát. Tavaly, mintha tegnap lenne, 44 év mintha mindennap, minden nap, napra nap, mindennap levonulna. A Balaton mellén kitüntetések a vitorlások. Ez a kékszalag látomás, ez a régi, ütemet ül az agyamban. Kongat a lelkiismeret kapuján. Túlérett szőlősze­mek édessége borít el, mint aszúfelleg, szívemben olyan súlyok függeszkednek, melyek meglódítják a régi szemesi órák mutatóit. Peregnek a percek, rohan az idő. Gondolataim itt guggol­nak mindig a somogyi parton a kis vízben, régi mosolyok kavi­csait rakosgatom, mint színes azték mozaikot. A kép már soha nem áll egybe. A Balaton emlékezete: játékom balatoni szél, imám a nádak suhogása, zamatom az őszibarack csorgó méze, illatom hínárvirágzás, lelkem a balatoni csapkodó időjárás."



Fiatalkorában sokat rajzolt, festett, képeinek legnagyobb része eltűnt.

„A színész rendkívül összetett ember. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több »én« van benne."

Mihail Csehov To the Actor című könyve 1953-ban jelent meg. Ebben olvashatjuk: „Átváltozás: ez az, ami után tudatosan vagy öntudatlanul  a színésztermészet sóvárog."

Ám ennek az átváltozásnak veszélyei is vannak. Latinovits Zoltán maga készített színpadi maszkjai néha ördögi, sátáni erővel hatottak, és nemcsak kifelé, a közönségére, hanem befelé, önnönmagára is.

„A doppelgänger nem több és nem kevesebb, mint minden olyan fizikai betegség okozója, amely spontán lép fel az emberi bensőből. Azok a betegségek, melyek spontán a belsőből kiindulva lépnek fel az emberben, nem az emberi lélekből származnak, hanem ettől a lénytől. Ő az organikus betegségek okozója. És egy testvére, aki nem ahrimáni, hanem luciferi természetű jelleget képvisel, ő az összes neuraszténiás és neurotikus betegség okozója, minden olyan betegségé, melyek tulajdonképpen nem betegségek, hanem csak - ahogy mondják - idegbetegségek, hisztériás betegségek és így tovább." (Rudolf Steiner, 1917)


„A játék nekem voltaképpen nem öröm, hanem gyötrelmes ki­fejezési forma. Szerepeimet nem eljátszom, hanem megszü­löm."

 

Krúdy, Karinthy, Szerb Antal. Élnek.

Hamlet, Othello, Csontváry. Meg sem születtek.

Megszült színházi szerepeinek felvételeit eltüntették, letörölték...


„Csak a szeretet örök. A gyűlölet percnyi divat, mely felszívó­dik az időben."


 



Ajánlott irodalom:

Rudolf Steiner: Drámaművészet (Ispánk, 2015)

Mihail Csehov: A színészhez (Budapest, 1997)