Rudolf Steiner karácsonyi előadása

- részlet -

1907. december 25., este 8 óra, Köln

Aki ma éjjel a kölni dómban járt, három, fénnyel írott betűt láthatott ott: C M B. Ez a három betű, mint ismeretes, a keresztény egyház hagyományai szerint a három szent király: Gáspár, Menyhárt és Boldizsár nevét jelent. Köln számára ezek a nevek mélységes jelentőségű emlékeket hívnak életre. Régi monda szól arról, hogy a három szent király csontjait, miután püspökök lettek, és meghaltak, bizonyos idő múlva idehozták Kölnbe. Ezzel kapcsolatban egy másik monda elmeséli, hogy egy dán király jött egyszer Kölnbe és három koronát hozott a szent királyoknak. Amikor újból hazatért, álmot látott: megjelent álmában a három király, és három serleget nyújtott feléje. Az első serlegben arany volt, a másodikban tömjén, a harmadikban pedig mirha. Amikor a dán király felébredt, a királyok eltűntek, a három serleg azonban ott volt. Ezek megmaradtak az álomból.

Ebben a mondában rendkívüli mélység rejlik. A király álmában a szellemi világba való betekintésig emelkedik, ahol is tudomására jut, hogy a három királynak - vagyis annak a három keleti mágusnak, akik Jézus Krisztus születésénél aranyat, tömjént és mirhát áldoztak - mi a szimbolikus jelentősége. És ebből a megismerésből maradandó jó származik részére: az a három erény, amit az arany, a tömjén és a mirha jelképez. Az arany az önmegismerést; a tömjén a jámborságot, azaz a benső Én jámborságát, lehet odaadásnak is nevezni; és a mirha az Én tökéletesedését, az Én fejlődését, vagy akár az örökkévalónak az Énben való megőrzését jelenti.

Hogyan lehetséges, hogy a király ezeket az erényeket a másik világból, mint ajándékokat megkaphatta? Úgy, hogy megpróbálkozott egész lelkével behatolni azokba a mély titkokba, amelyeket a Krisztus Jézusnak ajándékokat áldozó három király személye szimbolikusan magában foglal.

A Krisztus‑legendáknak sok‑sok vonása van, melyek mélyen feltárják sokrétű jelentőségét annak, amit a Krisztus‑princípium jelent, és amit a világban véghez kell vinnie. A Krisztus‑legendák egyik legmélyebb vonásához tartozik a három mágusnak, a három keleti királynak imádása és áldozata. De a keresztény tradícióknak ehhez az alapvető szimbólumához csak mélységes megértéssel szabad közelednünk. Később az a nézet alakult ki, hogy a három király közül az első az ázsiai népeket reprezentálja, a második az európai népeket, a harmadik pedig az afrikai népek képviselője. Ahol a kereszténységet, mint a földi harmónia vallását akarják megérteni, ott a három királyban, és hódolatukban, mindjobban a világ különböző áramlatainak és vallásos irányzatainak az Egy‑princípiumban, a Krisztus‑princípiumban való egyesülését látják.

Azok, akik annakidején, amikor ez a legenda ilyen formát öltött, behatoltak az ezoterikus kereszténység misztériumi lényegébe, a Krisztus‑princípiumban nemcsak azt az erőt látták, mely az emberiség fejlődésébe belenyúlt, hanem abban a lényben, aki a názáreti Jézusban megtestesült, kozmikus világerőt láttak. Olyan erőt, ami messze felülmúlja a mostani időkben uralkodó emberit. Ezek a Krisztus‑princípiumok azt az erőt látták, amely jóllehet az ember eljövendő fejlődésének távoli embereszményét állítja elénk, mégis olyan eszményt, melyet az ember csak úgy közelíthet meg, ha az egész világot igyekszik szellemével átfogni. Az emberben egyelőre egy kicsi lényt, kicsi világot, egy mikrokozmoszt láttak, aki azonban képmása a makrokozmosznak, a nagy, mindent átfogó világnak, ami mindazt magában foglalja, amit az ember közvetlenül külső érzékszerveivel észlelni: szemeivel látni, füleivel hallani tud, de mindazokat is, amit a szellem a legalsóbb foktól a legtisztábban látó szellemi fokig tapasztalhat. Mert így nyilatkozott meg az első időkben a világ az ezoterikus kereszténynek. Mindaz, ami az égboltozat és földünk folyamataiban végbemegy, amit mint dörgést és villámlást, vihart, esőt és napsütést észlelt, amit mint csillagok járását, Nap és Hold felkelését és lenyugvását látott, mindaz számára olyan volt, mint kifejező mozdulat, mint mimika, mint egy szellemi történésnek külső kifejeződése.

Az ezoterikus keresztény úgy tekintette a világépítményt, mint az emberi testet. Ha az emberi testet nézte, látta, hogy az különböző tagokból áll: fejből, törzsből, végtagokból, stb. tevődik össze. Amikor az emberi testet nézte, a kar mozgását, a szem mozgását, az izomzat mozgását láthatta, de a tagok mozgása neki a belső lelki‑szellemi élmények kifejeződését jelentették. És úgy, ahogyan az ezoterikus keresztény az ember tagjaiban, és azok mozgásában az emberben lévő örökkévalót, a lelkét pillantotta meg, úgy a csillagok járásában, a csillagokból felénk áradó fényben, a Nap és a Hold felkeltében és lenyugvásában a teret átható isteni‑szellemi lények külső kifejeződését látta. Mindezen természeti események számára az istenek tettét, az istenek mozdulatát, az isteni‑szellemi lények mimikáját jelentették. Ugyanezt jelentette neki mindaz is, ami az emberi nemben történik, amikor az emberek szociális közösséget alkotnak, erkölcsi törvényeknek vetik alá magukat, cselekedeteiket maguk közt törvényekkel szabályozzák, s a természet erőiből maguknak szerszámokat kovácsolnak. A természet erőiből bár, de olyan formában, ahogyan a természet közvetlenül azt nem adta nekik. Mindaz, amit az ember többé‑kevésbé öntudatlanul tesz, az ezoterikus kereszténynek úgy tűnt fel, mint benső isteni‑szellemi lények működésének külső kifejeződése.

Az ezoterikus keresztény azonban nem elégedett meg olyan általános formákkal, hanem rámutatott a világ fiziognómiájának, a világ‑mimikának bizonyos mozdulataira, és ezekben egészen meghatározott kifejeződését látta a szellemiségnek. Ha a Napra nézett, azt mondta: a Nap nem csupán külső, fizikai test, ez a külső fizikai naptest egy lelki‑szellemi lénynek a teste. Teste azoknak a lelki‑szellemi lényeknek, akik szabályozói, vezetői mindannak is, ami az emberi szociális életben történik, ami az emberek egymás közti törvényszerű magatartása. Ha az ezoterikus keresztény felnézett a Napra, akkor abban az ő Krisztusának külső megnyilatkozását tisztelte. S Krisztus elsősorban mint a Nap lelke volt számára jelentőségteljes, mert az ezoterikus keresztény így gondolkodott: kezdettől fogva a Nap volt Krisztus teste, de az emberek a Földön, és maga a Föld sem volt még elég érett ahhoz, hogy a Napból kiáradó szellemi fényt, a Krisztus‑fényt magába foglalhassa. Ezért az embereket először elő kellett készíteni a Krisztus‑fény befogadására.

A Holdra az ezoterikus keresztény csak másodsorban nézett fel. Látta, hogy ez gyengébben, mint maga a Nap, de visszasugározza a napfényt, s azt mondta: Ha fizikai szememmel a Napba nézek, a sugárzó fény elvakít, ha a Holdra nézek, nem káprázom, a Hold a sugárzó napfényt letompítva adja vissza. Ebben a legyengített napfényben, ebben a Földre sugárzó holdfényben látta az ezoterikus keresztény a régi Jehova‑princípiumnak a fiziognómiai kifejeződését. És így szólt: Mielőtt a Krisztus‑princípium, az igazságnak napja, a Földön megjelenhetett, a Jehova‑princípiumnak kellett az igazságnak ezen világosságát - a törvényben letompítva - előkészítőleg a Földre leküldenie.

Így az, ami a régi Jehova‑princípiumban, a régi törvényben jelent meg - a Hold szellemi fénye -, az ezoterikus keresztény a legrégibb misztériumok vezetőivel együtt, még mélyen a középkorba belenyúlóan is a Napban a Földet kormányzó szellemi világosságnak, Krisztus világosságának a kifejeződését látta; a Holdban pedig a kifejeződését a visszatükröződő Krisztus‑világosságnak, ami közvetlenül érve elkápráztatná az embert. A Földben magában azt látta az ezoterikus keresztény, a legrégibb misztériumok vezetőivel együtt, ami előle időről‑időre eltakarta a szellemnek vakító napfényét. A Földben éppúgy a szellem fizikai kifejlődését látta, mint ahogy minden egyéb testben is a szellemiség megnyilatkozását pillantotta meg. Elgondolta, hogy amikor a Nap fizikailag érzékelhetően néz a Földre, amikor tavasztól kezdve egész nyáron át a Földre küldi sugarait és kisarjasztja a fakadó és rügyező életet, majd a hosszú nyári napok alatt eléri tetőfokát, akkor tulajdonképpen a külső feltörő életet, a fizikai életet látja el. A talajból előtörő növényekben, az állatokban, amelyek ebben az időben élik át megtermékenyülésüket, az ezoterikus keresztény ugyanazt a princípiumot látta - külső, fizikai módon - megnyilatkozni, mint azokban a lényekben, akiknek külső kifejeződése a Nap. Akkor azonban, amikor a nappalok rövidülnek, amikor az ősz és a tél felé haladunk, azt mondta az ezoterikus keresztény: A Nap a fizikai erejét mind jobban és jobban visszavonja a Földtől. Azonban abban a mértekben, ahogyan a Nap fizikai ereje elfordul a Földtől, növekszik a szellemi élet ereje és ez akkor árad legerősebben a Föld felé, amikor a legrövidebb napok jönnek és a leghosszabb éjszakák. Tehát éppen abban az időszakban, melyben később a Karácsony ünnepét állapították meg. Az ember nem láthatja a Napnak ezt a szellemi erejét. De láthatná - mondta az ezoterikus keresztény -, ha a szellemi látásnak benső erejével bírna. És az ezoterikus kereszténynek még volt tudata arról, ami a legrégibb időktől a legújabb időkig a misztériumiskolákban meggyőződés és alapismeret volt.

Azokon az éjszakákon, melyeket ma a Karácsony ünnepével jelölnek meg, készítették elő a misztériumi-iskolák tanulóit a benső szellemi látás észlelésére, úgyhogy bensőleg, szellemileg láthatták azt, ami külső fizikai erejét illetően ezekben az időkben húzódik vissza leginkább a Földtől. A hosszú, téli Karácsony‑éjszakákon a misztérium-iskolák tanulója eljutott odáig, hogy éjfél körül felnyílhatott benne a látás. A Föld akkor már nem volt számára burok, mely a Föld mögött álló Napot eltakarta; a Föld átlátszó lett. Az átlátszóvá vált Földön keresztül a Nap szellemi fényét, Krisztus világosságát látta. Ezt a tényt, ami a misztériumok beavatottjainak mélységes élménye volt, így fogalmazták meg: a Nap éjféli látása.

Vannak vidékek, ahol az egész napon át nyitva tartott templomot a déli órákban bezárják. Ez olyan tény, amit a kereszténység az ősrégi vallások hagyományaival hoz összefüggésbe. Az ősrégi vallások misztérium-iskoláiban a beavatottak tapasztalatból tudták, hogy délben, amikor a Nap a legmagasabban áll, amikor a legerősebb fizikai erőt fejti ki, akkor „alszanak az istenek", s legmélyebb álmukat nyáron alusszák, amikor a Nap legerősebb fizikai erejét adja. Legéberebbek azonban Karácsony éjszakáján, amikor a Nap külső fizikai ereje a leggyengébb.

Láthatjuk, minden lény, amely külső fizikai erejét akarja kibontani, a tavasszal emelkedő Napra tekint s arra törekszik, hogy a Nap külső fizikai erejét fogadja magába. Amikor azonban a nyári délidőben a Nap fizikai ereje a legerősebben áramlik a Földre, szellemi ereje akkor a leggyengébb. De Karácsony éjfélkor, amikor a Nap leggyengébb erejét sugározza le a Földre, akkor látja az ember a Nap szellemiségét az átlátszóvá vált Földön keresztül. Az ezoterikus keresztény úgy érezte, hogy a keresztény ezoterikába való elmélyüléssel mindig jobban és jobban közeledik a benső látásnak azon erejéhez, melyen keresztül érzését, gondolkodását, akaratimpulzusait telíteni tudja a szellemi Napnak látásával. És akkor a misztériumok tanítványa olyan látomást élt át, aminek nagyon is reális értelme volt: addig, míg a Föld nem áttetsző, láthatók az egyes emberlakta részek a különböző vallásokkal, de az egyesítő kötelék hiányzik. Elszórtak az egyes emberi fajok, mint az égövek, elszórtak az emberi vélemények a Földön, de az összekötő tag hiányzik. Azonban abban a mértékben, ahogy az emberek kezdik a látás benső ereje által a Földön keresztül látni a Napot, abban a mértékben, ahogyan számukra a „csillag" a Földön keresztül megjelenik: az emberi vallások nagy, egységes testvériséggé egyesülnek. Azok, akik a különálló nagy embertömegeket a magasabb síkok igazságaihoz, a magasabb világokba való beavatáshoz vezették, „mágusoknak" neveztettek. Hárman voltak, mivelhogy a Föld különböző helyein különböző erők jutnak kifejezésre. Ezért kellett az emberiséget különböző módon vezetni. Mint egyesítő, azonban megjelenik a csillag, mely a Föld mögött tűnik fel. Ő vezeti össze a szétszórt embereket, akik a béke csillagaként megjelenő napcsillag fizikai megtestesülése előtt áldoznak. Így hozták kozmikusan és emberileg a béke, a harmónia, a testvériség vallását összefüggésbe a régi mágusokkal, akik az emberiségnek szánt legjobb ajándékukat a testet öltött Fiúnak bölcsője elé helyezték.

A mondában szépen jut ez kifejezésre, amikor azt mondja, hogy ama dán király felemelkedett a három királyok megismeréséhez, és felemelkedvén hozzájuk, ezek három ajándékukat hagyták vissza neki: a bölcsesség ajándékát az önismeretben, az odaadó jámborság ajándékát az önodaadásban s végül az élet győzelmének ajándékát a halál felett a bennünk lévő örökkévalónak ereje és művelése által.

Mindazok, akik a kereszténységet így értelmezték: meglátták benne a vallások egyesülésének mélységes szellemtudományi eszméjét, mert az volt a nézetük - nemcsak nézetük, de erős meggyőződésük -, hogy az, aki a kereszténységet így fogja fel, eljuthat az emberiség legmagasabb fejlődési fokára.