J


Rudolf Steiner

A Jul-ünnepről

(részlet)


Stuttgart, 1910. december 27.

Ha a mai világban elfogulatlan szemmel magunk köré nézünk, meg kell állapítanunk, azt, hogy abból a szívbeli melegségből, abból az alapos érzésmélységből, amely még a nem is oly távoli múltban átjárta a karácsony ünnepét, ma már igen kevés van meg. És ma már a karácsonynak valamikor oly jelentékeny ünnepe többé nem öröm és boldogság áldott forrása, hanem csak ajándékozási nap és semmi más. Angliában például karácsonynak valamikor oly szent első napját boxing day-nek skatulya napnak nevezik, mert a karácsonyi ajándékokat skatulyákban adják egymásnak az emberek.

Ez évezredeken keresztül másképp volt. Másképp volt még a kereszténység elterjedése előtti időkben is. Nem is kell olyan messzire mennünk. Csak el kell képzelnünk, hogy mit érezhettek a kereszténység elterjedése előtt még azok az emberek, akik akkor Közép-Európában laktak, az évnek abban a szakában, amikor mi a karácsonyt várjuk!

Abban a régi időben Közép-Európa lakói az akkori, a mainál sokkal ridegebb éghajlatban, mint földművelő és pásztor-népek úgy keresték meg kenyerüket, hogy egész nyáron kint éltek a szabad természetben. De nagy szeretettel éltek kint a természet ölén, s szívük minden érzése, hálája, melegsége a természeté volt. Mély tisztelettel, bensőségesen imádták a napsugarat, s odaadással, áhítattal voltak eltelve az egész nagy természet iránt. És ha az akkori pásztor, vagy földműves kint tanyázott zord, vagy forró legelőkön - sokszor izzó napsütésben -, akkor a természetet nemcsak külső környezetnek érezte, hanem azt érezte, hogy a természet valamely láthatatlan nagy lénynek az arca. És ebből az arcból kisugárzik valami, amihez az ő egész lényével, egész szívével mélységesen ragaszkodik. Ennek a régi pásztor-embernek, ennek a régi földművelőnek nemcsak a szeme sugározta vissza a Nap sugarait, hanem a szíve is sugározta a nyár ujjongását, a nyár diadalát. Ezek az érzések hozták létre azokban az időkben a nyár elejének - június 24-ének, mostani Szent János napjának - megünneplését. Ezen a napon a szabadban mindenfelé, erdőkön-mezőkön, nagy ünnepi tüzeket gyújtottak, s a tüzet egész éjjel táplálták, s mellette ünnepelték a nyár megérkezését.

Ilyenek voltak annak a régi embernek az érzései. Szíve mé­lyén átérezte az egész esztendő folyása alatt azt, ami a termé­szetben végbement. Együtt érzett a pásztorkodására, a gond­jára bízott állatokkal is. Azután jött az ősz ― majd erősen télies­re változott az idő, s ne felejtsük el, hogy akkor a telek még olyan kemények voltak, hogy azoknak a keménységét mai ember már el sem tudja képzelni. E hosszú telek­ben a legszük­ségesebb kivételével az utolsó darab marhát is le kel­lett vágni. Az egész külső élet elcsöndesedett ― a föld­kerekség, a termé­szet kihalt, s az emberi szívekben beköltö­zött valami, amit csak halálnak és sötétségnek lehet nevezni ah­hoz képest, ami nyáron járta át az emberek szívét. Ugyan­csak az emberek, kik nyáron át úgy uj­jongtak, és ünnepel­tek, mintha maga a ter­mészet ujjongana, és ünnepelne szí­veikben télen, s különösen már a tél jöttekor is egészen csendesek és hallgatagok lettek. És bensejükben megterem­tették azt a hangulatot, amelyet minden embernek éreznie kellene, amikor a külső világot fi­gyelmen kívül hagyva vis­szavonul a maga bensejének világá­ba, hogy ott Isten szavát meg­hallja.

Ezt a régi európai lakosságot tehát maga a nagy Természet vitte reá arra, hogy olyankor, amikor a külső világ élete teljesen kihal, akkor egyes-egyedül saját lelkére, saját kedé­lyére legyen utalva, és egészen mélyen elmerüljön abban. És ezekben a régi időkben ezek a régi emberek a november ér­keztével ― amikor a halál és sötétség mindinkább teljes lett ― úgy érezték, hogy ün­nepi heteket élnek át. Ezek az ünne­pi hetek vezettek ezután magának a nagy Jul-ünnepnek a fel­virradásához, melyet ők az évnek abban a szakában ünne­peltek, mikor mi a karácsonyt. A Jul-ünnepet ünneplő régi európai pogányok lelkisége volt az az előre elkészített talaj, amely termékenyen vette fel magába mindazt, amit később azután a kereszténység az egész emberiségnek hozott. Hi­szen ezekkel a Jul-ünnepet ünneplő régi em­berekkel csak azt kellett meg­értetni, hogy abban a sötétségben, abban a ki­haltságban, ami rájuk borul, amikor a természet vi­lága télen elpusztul, megta­lálhatnak egy örök, elmúlhatatlan világos­ságot. És az elmúl­hatatlan, örök világosság azáltal lett rész­évé az emberiség fejlődésének, ami Palesztinában, a Golgota misztériumában végbement.

És jellemző, hogy már néhány évszázad alatt, épp e közép-európai vidékek lakossága odáig jutott, hogy a kereszténységet legjobban, legerősebben átérezte a gyermek Krisz­tus révén, a gyermek Krisztus születése napján.


Forrás:
Die Julzeit und die Christfeststimmung; A Júl-ünnepről. Fordította Nagy Emilné dr. Göllner Mária, megjelent a Bizalom 1933. január 1-i számában.




A Júl-ünnep a skandináv nyelvekben Karácsonyt is jelent: dánul, norvégül, svédül Jul, finnül Joulu. Angolul Yule, mely az óangol Giúl, Geól, Geóhol szavakból alakult át. Perzsiában a Shab-e Yaldâ (یلدا) volt a téli napforduló ünnepe, amit a mai Iránban is megünnepelnek az év leghosszabb éjjelén. Yaldâ annyit tesz, mint Yal-nap.