Az „Á" mint feltámadási gesztus
a kopt művészetben

Nagy Emilné dr. Göllner Mária


A Goetheanumban ápolt euritmia mozgás­művészetének barátai és szerelmesei a kü­lönböző korok más-más művészeti irányza­taiban újra és újra megélik, hogy bizonyos hangulatok és lelki tartá­sok hasonló gesztu­sokon keresztül nyilvánulnak meg, ahogyan az az euritmiában történik. Ha­sonlóan sok­rétű élményt kínált a Kunsthaus Zürich kopt művészetről szóló, nemrég véget ért ki­állítása, melyről Robert Spörri a Das Goe­theanum 1963/48. számában már egy általá­nos áttekin­tést nyújtott.

„Koptok" alatt az Egyiptomban élő, egyipto­mi eredetű keresztényeket értjük, akik kb. 536 óta egy különleges egyházhoz, a mono­fizitákhoz tartoznak, mely az „alexandriai pátriárka" alatt áll. A „kopt" szó az arabok­nak az egyiptomiakra használt „qubṭi" elne­vezéséből származik. A koptok szigetet ké­peztek a mohamedán-arab törzsek tengeré­ben. Nyelvük a Krisztus utáni III. évszázad hámi-egyiptomi nyelve volt, átszőve számos görög idegen szóval. Írásukban a görög be­tűket hasz­nálták, valamint ehhez hét jelet a démotikus (ó-egyiptomi) írásból. A közép­kor óta nyelvük és írá­suk az arab hatására visszaszorult. Irodalmuk főként görög szak­rális művek fordítását tartalmaz­za, mint a Biblia, az apokrif evangéliumok, szentek éle­te és gnosztikus könyvek. Hogy vajon ma­nicheus írásaik fordítások-e vagy eredetiek, erről nincsenek ismereteim. Művészetük, melyet ó-keresztény-egyiptomi művészetnek is neveznek, valószínűleg főként a III-IX. századig virágzott.

A zürichi kiállítás a koptok képző- és ipar­művészetének számos művészeti ágából tar­talmazott műveket, többnyire kisebb mére­tűeket; sokat ezek közül, mint a kötéseket, szövéseket bizonyosan asszonyok készítet­ték. Világos képet kaphattunk arról, hogy a koptok korai keresztény művésze­tében mi­ként tudott a tartalom és a forma a meg­számlálhatatlan alkotó és befogadó által a lakoss­ág legszélesebb rétegeire hatni és a lel­keket bizonyos érzékfölötti tények megélésé­re irányí­tani, mindenek előtt a halottak fel­támadásáéra. Az időszámítás utáni első szá­zadokból az egész gazdag kiállításon nem bukkantam rá „Krisztus-feltámadásra", ugyanakkor különböző emberek halálból va­ló feltámadásáról számos ábrázolást leltem. Ezek mindegyike az euritmia „Á-gesztu­sán" keresztül - felfelé nyitott, szélesre tárt ka­rokkal - fejezi ki a halál pusztító erőiből való meg­szabadulást és a halál utáni tudat/tudatosság elnyerését. A szemlélő lel­kén több árnyalatban áramlik át az elhalt feltámadásának élménye.

Egy kis sír-reliefen márványban megmun­kálva anya és gyermeke nyugszik a sírban; de szorosan mellette feltűnnek feltámadott­ként, mindketten ugyanolyan öltözékben. A földi nemiség nyomai itt eltűnnek. Magasba emelt mindkét karjukkal és tekintetükkel fe­jezik ki, hogy halál utáni éle­tüknek üdvözül­ten tudatában vannak (IV. század). A földi életben meglevő korkülönbséget a szel­lemi alakok méretbeli különbségével ábrázolják. Más sírreliefeken vagy sírköveken is meg le­het találni a befejezett élet különböző perió­dusait ezen a módon megjelenítve. Egy letisztultan egyszerű kővéset hangulata bizo­nyosan sokak számára felejthetetlen élmény marad: egy magá­nyos csónak nyugszik a hallottak vizén. Rajta áll a halott, aki tán épp az imént egyenesedett fel és a maga „Á-gesztusával" a magasságok felé fordul (III-IV. század). Egy nyers színű szöveten föltű­nik egy alak piros öltözékben, a föltámadás élményének egészen átadva magát, az „Á-mozdulat­ban" karjait fölfelé emelvén (V. század). Hasonló alak jelenik meg, de sokkal kisebb méretben egy fából készült kegyeleti szobrocskán is.

További csoportot képeznek olyan sztélék (síremléknek hasz­nált vízszintesen álló kőlap), amelyeken a föltámadott halott lábainál, aki az „Á-gesz­tus" tartásába merevedett, jobbról és balról egy madár és valamilyen emlősállat látható. Az ezen állatok fiziognómiáján látható kife­jezés nem mindig olvasható le világosan. Feltételezhető, hogy (az állatokon keresztül megjelenít­ve) a halott adott állapotára vagy a lénytagok leoldódásának fokozataira utal­hattak. Ebben az ér­telemben, mint ahogy minden más vonatkozásban is Szent Ménász apátnak ez a kis kőreliefje művészi és szelle­mi csúcspontot képvisel. A lábainál álló mindkét állat fiziognómiájának kifejezé­se szelídséget és szentséget sugároz. Maga Ménász egy „Á-gesztussal" jeleníti meg saját feltáma­dás-élményét; mellette azonban, a két állat fölött két fiúcska áll más mozdulatok­kal, ami a szem­lélőben további gondolatokat ébreszt.

Ménász apát egy festményen is megjelenik, itt Krisztussal együtt, színes ábrázolással. Nehéz meg­mondani, hogy az egyiptomiak közkedvelt nemzeti szentjének e két ábrázo­lása közül melyik kife­jezőbb. Arra ösztönöz, hogy a sorsa után kutassunk. Nyugat-Kis-Ázsiában, Frígiában született a III. század­ban és Alsó-Egyiptomban 295-ben - körül­belül 20 évvel Mánész [Mani] után - lefeje­zés általi mártírhalált szenvedett. Sírhelyénél egy Alexandria és a Nátron-völgy közötti oá­zisban jött létre a Ménász-város, Egyiptom egy jelentős zarándokhelye.

Azt a kérdést, hogy Ménász, akinek a neve hasonlóságot mutat Mánész nevével, kap­csolatban állt-e a manicheizmussal, ma csak lelkiismeretes tudós szakemberek dönthetik el. Az a tény, hogy manicheus írásokat talál­tak kopt nyelven, csak általánosságban bizo­nyítja, hogy létezett kapcsolat a kopt keresz­tények és a manicheisták között.

Ha a kopt kereszténység feltámadás-gondo­latának más tényekkel való mélyen gyökere­ző összefo­nódását vesszük szemügyre, ha­marosan érthetővé válik, hogy a keleti ke­reszténység mily szoros kapcsolatban ma­radt a „Szentháromság harmadik személyé­vel", a „Szentlélekkel". (lásd Paul Büh­ler: Entscheidungszeit [1946] és Die Bedeutung des Christusimpulses als Motiv moderner Dichtungen [1962] c. könyveit). Magyaráza­tul szolgálhat a keleti kereszténység ilyetén viszonyulására az a hittétel, hogy „a Szent Szellem [Szentlélek] az emberi lelket a szel­lemi létre ébreszti".


Magyar nyelvre átültette Forgács Erzsébet és Kiss Bernadett Andrea
Dr. M. N. [Maria von Nagy]: Das „A" als Auferstehungsgeste in der Koptischen Kunst (in Das Goetheanum 1964/9.) c. írásából.