Jakob Wassermann (1873-1934) először 1905 decemberében kapott ihletet, hogy regényt írjon Kaspar Hauser-ről. Mivel a közeli városból, Fürth-ből származott, és egy olyan helyi atmoszférában nőtt fel, ahol Kaspar Hauser története még mindig élénk volt, Wassermann jól ismerte Nürnberget, ahol Kaspar először rejtélyesen felbukkant, 1828. május 26-án, Pünkösd hétfőjén. Az angol nyelvű kiadás bevezetőjében ezt írja, mely egy évszázaddal később, 1928-ban jelent meg:

„1885-ben, mikor 12 éves voltam, a nagyapám [...] aki látta őt, mesélt nekem Kaspar Hauserről. Bárki beszélt is a személyéről, különösképp a munkásosztálybéli emberek, azt olyan kifejezésmódban és hangsúllyal tették, ahogy az ember egy csodálatos eseményt ír le. Nem emlékszem egyetlen olyan esetre sem, melyben kétség, gyanakvás vagy vád merült volna fel."

Wassermann regénye először Németországban került kiadásra 1908-ban, Caspar Hauser oder Die Trägheit des Herzens címmel, amely Caspar Hauser avagy a szív restsége elnevezéssel fordítható le*. A restség itt értelmezhető közömbösségnek és tétlenségnek is. A könyv angolul eltérő címmel jelent meg: Caspar Hauser - The Enigma of a Century („Caspar Hauser - Egy évszázad rejtélye"). Ez az inkább drámai angol cím hajlamos behatárolni a cselekmény történelmi időszakát (1828-1928) és egyúttal a témát általánosságban a misztifikálás látszatába vezetni, míg Wassermann eredeti német címének egy nagyon sajátságos célja volt, melyet ő a következőképpen magyaráz:

„Ez [az alcím] is az ellentétet hangsúlyozta: Caspar Hauser szemben a világgal. Ekképpen látható, hogy a valódi eset megszűnt elsődlegesen fontosnak lenni; félre lehetett söpörni azért, hogy legyen helye annak, ami engem az anyagban kizárólagosan elvarázsolt: a gyermek tragédiája, a gyermek általános tragédiája, vagy másképp meghatározva, az ismételt visszatérése egy ártatlan léleknek, a világ által felfedezetlenül és hogy a világ ostobán és felfoghatatlanul semmibe vesz egy ilyen lelket."

Mint német zsidó, aki egy olyan társadalomban nőtt fel, melyben a zsidók a leginkább elvegyültek Európában, de amelyben a velük szembeni előítéletek ettől még jelen voltak, a felszín alatt és néha afelett, Wassermann azonosulni tudott az üldözés ártatlan áldozatával. Egy esszéjében írta, hogy „Személyes tapasztalataim a Kaspar Hauser regénnyel [...] a németség egy jóvá nem tett bűnének végső eltörlésével állnak összefüggésben", és Mein Weg als Deutscher und Jude („Életutam németként és zsidóként") című könyvében azt írta, hogy a Kaspar Hauser regénnyel azt képzelte maga elé, hogy „a németeknek adatott egy alapvetően német könyv, a német emberek lelkéből" de ezt a német társadalom nem tudta befogadni „hogy egy zsidó írt egy ilyen jellegzetesen német könyvet". A német történész, Karl Heyer, akárhogy is, később ezt írta:

„Wassermann költői fantáziája tényleg közel került a dolgok mély igazságához és Hauser valódi lényéhez számos tekintetben. Az a szellemi és fizikai mozgékonyság, mely ezt a regényt kitölti, csak Wassermann kétségtelen, közeli belső kapcsolata által érthető meg, mely őt Kaspar Hauser lelkéhez köti."

Wassermann később ezekkel a szavakkal tisztázta a könyvvel való szándékait:

„Caspar Hauser eszméje arra volt hivatott, hogy megmutassa az embereknek, bármely szellemi és intellektuális fejlettségi szinten, minden típusnak, a legdurvábbtól a legkifinomultabbig - az ambiciózus törtetőnek és a filozófikus gondolkodónak, az engedelmes talpnyalónak és az emberiség apostolának, a fizetett rendőrkémnek és a tanárnak, aki munkájába szívét beleadja, az érzéki szenvedélyben égő nőnek, és az evilági igazságok nemes képviselőjének - hogy mind, kivétel nélkül érzéketlenek és tehetetlenek, mikor szemben találják magukat az ártatlanság tüneményével; hogy egyszerűen nem képesek felfogni, hogy bármi ilyesmi létezhet a Földön; hogy ráerőszakolják saját szándékaikat egy ilyen tüneményre, tisztátalanul vagy céltalanul homályosan, ármányaiknak és elveiknek eszközévé téve azt, és fellebbezve ennek, vagy annak a törvénynek a visszaigazolásával; hogy soha nem látták a jelenséget magát, ezt a kivételes, múlékony, tündöklő képét az istenségnek, de inkább beszennyezik annak tiszta, kifinomult, álomszerű természetét, ráteszik túlbuzgó és szentségtörő kezeiket, és a végén meggyilkolják őt." (In Mein Weg als Deutscher und Jude)

Éppen ez annak az 1974-es filmnek is a hangulata és a szándéka, mely Kaspar Hauserről szól, jól ismert művészkörökben, melyet az avantgárd német filmrendező, Werner Herzog rendezett. Valójában azt is mondhatjuk, hogy Herzog a XX. század utolsó évtizedeiben ugyanazt tette Kaspar Hauserért, amit Jakob Wassermann az évszázad korai évtizedeiben; mindkét férfi széleskörű nemzetközi társadalmi figyelmet vont a történet köré. Bizonyára sok ember számára, az angol nyelvet beszélő területeken, 1974 óta lett ismert Kaspar Hauser, Herzog filmje által. Mint Wassermann regénye, Herzog filmje is egy megható, művészileg magas fokon megformált, pszichológiai tanulmány volt az ártatlanság lerombolásáról egy érzéketlen, nemtörődöm világ által, és úgymint Wassermann regénye, ennek is univerzális és időtlen varázsa volt, melyet megőrzött azóta is. De úgy, mint Wassermann, Herzog sem volt pártatlan a valódi körülmények, az eset tényei iránt. Herzog bemutatja Lord Stanhope-ot, mint egy alapvetően jóakaratú reménybéli jótevőjét Kaspar Hausernek, míg egy 1970-es évek óta végzett komoly kutatás feltárta, hogy Stanhope kettős ügynökként az angol kormánynak és a Baden-i udvarnak dolgozott, valamint gyakorló okkultista is volt. Wassermann összetéveszti Stanhope-ot a nagy Stanhope család egy másik ágával, a Chesterfield grófokéval, míg Philip Henry Stanhope a Kaspar Hauser történetben a 4. Stanhope gróf volt, és nem Chesterfield grófja. Wassermann Kaspar temetését egy olyan napra teszi, mikor a Nap és a Hold ugyanabban az időben voltak az Égen. Ez egy szembetűnő kép, de egy csillagászati lehetetlenség a kérdéses napon, ahogy azt Karl Heyer megerősíti. A német nyelvben végzett számtalan kutatásnak köszönhetően - melyek még mindig elérhetetlenek angol nyelven - Wassermann regényének első német és angol kiadásai óta, különösképpen Hermann Pies monumentális és lelkiismeretes munkája, a Kaspar Hauser: Eine Dokumentation („Kaspar Hauser: Egy dokumentáció" )(1966) című könyv által a pszichológiai mellett más dimenziók is lényegesen előtérbe kerültek mára.

Egy amerikai író, pszichológiai esetek szerzője, Jeffrey Mousaieff Masson Lost Prince: The Unsolved Mystery of Kaspar Hauser („Az elveszett herceg: Kaspar Hauser megoldatlan rejtélye") c. könyvében (1996) ezt írta:

„Kaspar Hauser Baden hercege lehetett volna, vagy sem; azt érdemes megjegyezni, hogy ma a világ többet tud Kaspar Hauserről, és jobban érdeklődik iránta, mint Baden bármely hercege iránt, aki valaha élt. Valami az ő zavarában a világgal szemben belül mindenkiben egy hangot üt meg: Kaspar Hauser c'est moi! (Kaspar Hauser én vagyok!)"

Ez igaz, de elvon attól, amit a fiúval tettek, akit hamarosan „Európa gyermekének" kiáltottak ki, és ez némiképp öntelten ma mindannyiunkra fókuszál. Masson szerint a történet folytatódik, hogy elkápráztasson, mert annyi kortárs vitához kapcsolódik, úgymint a „természet vagy nevelés", a „nyelv határai", az „emlékezet és rekonstruálás", az „öntudat természete" és a többi. De mindezekben Kaspar csak példaként van használva; az ő életének jelentősége hiányzik. Az uralkodó vitapont - hogy ő Baden hercege volt vagy sem - Masson ellenére fontosságú. Mindenesetre, ez kulcsszerepet töltött be az eltávolításában, bebörtönzésében és végső meggyilkolásában, életének teljes tragédiájában. Az osztrák spirituális gondolkodó, Rudolf Steiner (1861-1925) azt mondta, hogy nem a tragikus vonatkozásra kellene ennyire fókuszálni, hanem hogy egy ilyen jelentős individualitás, mint Kaspar Hauser mire volt hivatott, mit kísérelt meg véghezvinni. Itt kapunk Massontól egy utalást:

„Teljessé kell tennünk magunkat emlékeink birtokában. Ez a vágy, hogy tudjuk mi történt velünk, emlékezzünk rá és gondoljunk rá egyre enyhülő fájdalommal, hogy hazudik, azt gondolom, az európai rögeszme szívében ez a le pauvre Gaspard (a szegény Kaspar). Kaspar Hauser szenvedéseire gondolva és ennek titokzatosságára, gondoljunk saját szenvedésünkre megkísérelve eltörölni ezt a rejtélyt, visszanyerni múltunkat és kiemelkedni sérelemmel, de egészben."

Masson, mint Wassermann, zsidó és az a rejtély, ami a XX. században a németekkel és a zsidókkal történt, a világ sorsával volt szoros kapcsolatban. Az 1848-as forradalmak alatt és azt követően valami megromlott Németországban, amely Németországban Baden államban kezdődött és végződött is, akinek a koronahercege a kiskorú Kaspar volt, és aminek az uralkodója ő lehetett volna, ha nem távolítják el és gyilkolják meg a későbbiekben. 1848-ban 36 éves lett volna, élete virágjában, de 15 évvel korábban, 1833-ban, 21 évesen megölték és így nem lehetett a törvényes uralkodója Badennek akkor, amikor a német liberális parlamenti képviselők 1848-ban Frankfurtban összegyűltek és kerestek valakit az egyesült Németország élére. Ahelyett, hogy Németország Bismarcknál és II. Vilmos császárnál kötött volna ki, majd Hitlernél, aki pontosan egy évszázaddal Kaspar halála után került hatalomra. Ma már tudjuk, hogy a bécsi kongresszust követően (1814-1815) hatalmi csoportok, melyek egész Bécs és London felett álltak, arra voltak hivatottak, hogy megállítsanak bárkit, aki Napóleonnal kapcsolatba hozható, hogy trónra jusson Európában. Kaspar anyja, Stephanie de Beauharnais Napóleon fogadott lánya volt. Ez nem csak puszta politikai küzdelem volt; Európa kulturális jövője is máglyára került. Az 1830-as években a materializmus irányzata egyre magasabbra tört Európában. Az 1840-es évekre ez filozófiai támadásban tetőzött volna be a Goethe-korszak idealizmusával és univerzális értékeivel szemben (Goethe idejében, aki 1832-ben halt meg) és a Kommunista Kiáltvány kikiáltásával 1848-ban. Wassermann regénye csak túlságosan tisztává teszi, hogy Kaspar Hauserben egy nagyon különleges lélek rejtőzött. Ez a lélek nem csak azért volt különleges, mert bebörtönözték egy sötét cellába mintegy tizenegy évre. Annak ellenére, amit a társadalom tett vele, a tény az, hogy Kaspar túl tudott jutni hátrányain ebben a rövid, éppen öt évnyi (1828-1833) időszakban, a börtönből való kiszabadulását követően, amely jelzi, hogy milyen különleges teremtmény is volt ő.

Kaspar Európának egy kihívást hozott - egy kihívást az irányváltáshoz, hogy megváltoztassa elméjét és szívét - metanoia (a gondolkodásmód átalakítása). Jakob Wassermann regénye meghatóan kifejezi, hogyan buktak bele korának emberei ebbe a kihívásba, és hogyan bukott el Kaspar szívük restsége miatt. Kaspar történetének megértése nem csak segít minket abbéli törekvéseinkben, hogy felfogjunk mély pszichológiai és pedagógiai kérdéseket, hanem, ahogy Jeffrey Masson is értelmezi, lehetőséget ad az elmúlt két évszázad történelmének megértésére is. De Kaspar kihívása ránk maradt, mivel nem ő volt az egyetlen, hanem ahogy segítői, Daumer, Feuerbach és Tucher tanúsították, valaki, aki emlékeztetett minket „az első emberi teremtményekre a Paradicsomban, a Bukás előttről" (Tucher) és megmutatta nekünk azt a képet, hogy milyenek lehetnek az emberi lények a jövőben, ahogy Daumer mondta: ő egy „angyali-szépségű, angyali-tisztaságú lélek" volt.

Fordította: Kenyeres Kriszta


* magyarul Caspar Hauser avagy az emberi szív restsége címmel jelent meg (1973)


Forrás:

Jakob Wassermann: Caspar Hauser - Inertia of the Heart. Translated by Caroline Newton; Foreword by Terry Boardman. Floris Books, Edinburgh, Scotland, 2012


CH