JJ


Nagy Emilné dr. Göllner Mária

Móres bácsi hegedűje

 

- részlet -


AMAlfréd bácsi nagy tiszteletben álló öregúr volt. Azt mondták róla, hogy külföldi származású, és nagy tudós. Sokat bajlódott ritka növények gyűjtésével, fehér bajusza volt, nagyon szigorú arca, de jóságos beszéde. Se felesége, se családja nem volt, de néha összegyűjtötte a gyermekeket, mesélt nekik, játszott velük, mutogatott nekik Indiából magával hozott érdekes holmikat, s azok az órák, amelyeket a gyermekek vele töltöttek, mind egészen gyorsan elfutottak. A mamák restellték Alfréd bácsinak elmondani, hogy gyermekeik büntetésben vannak, de különben is a vasárnapi ünnepség idejére felmentették gyermekeiket az áristom alól, és megígérték Alfréd bácsinak, hogy elengedik a kitűzött időben a gyermekeket.

Alfréd bácsi nagyon csodálkozott azon, hogy az összes gyermek mind olyan szomorú és hallgatag. Ő még eddig soha ilyeneknek nem látta őket. Gondolta is mindjárt, hogy biztosan épp most érte őket valami nagy baj, amitől ilyen nagyon szomorúak. Elővette tehát sorra a gyermekeket és kikérdezte őket, hogy mi bajuk van, mi történt velük?

Olyan őszintén érdeklődött, olyan jóság, kedvesség, együttérzés volt szavaiban, hogy a gyermekek egyszeriben elmeséltek neki mindent. Megkönnyebbült szívvel, teljes őszinteséggel elpanaszolták neki egész történetüket, mintha Alfréd bácsi nem is felnőtt ember lenne, hanem megértő, egykorú barát. Megmagyarázták neki a hegedű fontosságát, bevallották esküjüket, elmesélték balsikereiket a felfedező úton, és végre pedig sírva mondták az áristom büntetést, amelynek ideje alatt bizonyára végleg el fog veszni a hegedű, és ők soha többé meg nem láthatják. Alfréd bácsi néhány vigasztaló szót mondott csak a gyermekeknek, majd azt mondta, gyűljenek össze a kis erdei síkságon, s várjanak csöndben, amíg ő oda nem megy.

Amikor mind együtt voltak - még Babus is ott volt bekötött orrával -, akkor Alfréd bácsi nagyon érdekes, szép beszédet tartott nekik. A beszéd egészen úgy hangzott a gyermekek fülében, mintha nagy embereknek szólt volna. Alfréd bácsi azt mondta, hogyha a gyermekek megnőnek, s nagyok lesznek, akkor bizony az élet nagyon nehéz már. Több a komoly óra benne, mint a vidám. De van sok különös titka ennek a nagy, nehéz életnek, s aki ezeket a titkokat tudja, annak sokkal szebb és könnyebb, mint azoknak, akik nem tudják. A legnagyobb élettitkok egyike az, hogy minél jobban keresi valaki csak a saját örömét, saját hasznát és kedvtelését, annál kevésbé kapja meg az élet legszebb, legmagasztosabb, legboldogítóbb örömeit és szépségeit. De minél jobban elbírja valaki felejteni önmagát, s minél inkább igyekszik saját lustaságát legyőzve szép tetteket, nagy jóságokat elkövetni, annál váratlanabb örömök, csodálatos nagy, szép ajándékok érik őt. Vagyis csak az, aki igazán jó, és aki szívesen követ el áldozatot, csak az számíthat igaz örömre és boldogságra az életben. Az, aki önző, aki mindig azon töri a fejét, mit szerezhetne meg magának, aki nem törődik a többiekkel, aki nem igyekszik azon, hogy jótetteket kövessen el, az sohasem fog részesülni a legnagyobb örömökben. A legnagyobb örömökhöz csak egyetlen titkos út vezet: az önzetlen szeretet és az áldozatkész jóság útja. ...

 


A teljes történet a Bizalom lapjain jelent meg, 1931-ben és 1932-ben.

Letölthető változat itt.

 


A történet folytatása:

S

Megjelent 1950-ben