„A bibliai időkből számtalan esetét ismerjük annak, amikor a Szellemi Világ lenyúlt az Emberhez, hogy kisegítse őt a gyermeki tudatlanságból. Azóta sokat tanultunk, fejlődtünk és a Szellemi Világ most már minket vár, azt várja, hogy szabad akaratunkból mi nyúljunk föl odáig, ahol ő van."

Gróf Károlyi Széchényi Ilona


GrKSzI

Széchényi Ilona Krisztina Franciska Mária

*1898. június 2., Ó-Kígyós
†1984. február 20., Seaton


Apja gróf Széchényi Antal (1867-1924) cs. és kir. kamarás, anyja Wenckheim Krisztina (1874-1970) volt.

Sz

Ilona az alföldi Ó-Kígyóson (ma Szabadkígyós) született. Nyolc éves korában költöztek Póstelekre, a családi kastélyba. Három testvére volt: Antoinette (1896-1971), Ferenc (1901-1963) és Károly (1906-1971).

Ilona diákkorában magántanulóként, majd a müncheni, illetve 1922 és 1923 között a budapesti képzőművészeti akadémián tanult festészetet.

1923. június 16-án házasságot kötött Károlyi Viktor gróffal (1902-1973).

Három gyermekük - Lajos (1924), Krisztina (1926) és Antal (1929) - születése után a család Budára, egy Gellért-hegyi villába költözött.

Károlyi Viktort 1934-ben országgyűlési képviselővé választották. A fiatalasszonynak kiállításai voltak itthon és külföldön egyaránt. Képein a kor közéleti személyiségein kívül megörökítette Rudolf Steinert is. Nagy Emilné dr. Göllner Mária két könyvének borítóján is az ő illusztrációi láthatóak.

A Károlyi gyerekek az úgynevezett Új Iskolába jártak, amelynek igazgatónője, Domokos Lászlóné hívta fel Ilona figyelmét az antropozófia létezésére, melyből aztán a fiatalasszony egész életében erőt merített.

Ilona 42 évesen, 1940-ben lépett be az Antropozófiai Társaságba.

1942 nyarán, a világégés közepette Dornachban töltött néhány napot.

„Egy csöndes déli órán megmásztam a Goetheanumnak nevezett, hatalmas épülethez vezető, meredek hegyi utat. Itt, a zöldellő rétek és virágzó gyümölcsfák között ezüstös-fehéren ragyogó házban volt az antropozófiai tudomány központja. Mint egy óriási, csillogó, ametiszt-fényű gránittömb - az épület mintha a környező dombok szerves része volna - lenyűgözően hatott egyszerűsége, a belőle sugárzó erő és egyensúly, mely a természet öröktől fogva létező törvényeit sugallta a szemlélőnek. Maga az épület ugyanakkor az összhang varázserejével, a lendületes hajlatokkal, a teljesen újszerű formákkal, szerkezetével és stílusával a jelent uralta. A kortárs embernek és évszázadának kizárólag betonból, kőből és cementből emelt jelképe volt, amely mintha sziklás talajból nőtt volna ki, de az ég felé irányítva a tekintetet. Egy márvány padra ültem, hogy onnan nézzem döbbent áhítattal és csodálattal Rudolph Steiner zsenijének ezt az utolsó emlékművét. Korábban egy másik Goetheanum állt itt, amelyet ugyancsak ő tervezett, s amelyet teljes egészében fából építettek. 1923-ban egy fagyos éjszakán gyújtogatás áldozata lett, porig égett. Dr. Steinernek látnia kellett, amint élete művét emésztik el a lángok. Azonnal munkához látott, és rövidesen el is készültek a tervek, kezdett formát ölteni az új épület, de ezúttal tűzálló anyagból. Steiner sajnos 1925-ben meghalt, így nem láthatta tervei teljes megvalósulását. Ez az új »Főiskola« a szabad tudomány, az antropozófia lelke, ahonnan emberi bölcsesség áramlik át a lelkekbe, s a szívekbe. Olyan kút ez, amelyből erőt, segítséget, reményt, tudást, vigaszt és az élet megértését meríthetik filozófusok, geológusok, orvosok, tanárok, fiatalok és öregek. Három napon keresztül figyeltem a világ minden tájáról érkező látogatók tömegét. Törekedtem minél több maradandó élményre szert tenni, így nagyon örültem, hogy megismerhettem Albert Steffent, dr. Steiner utódját. Steffen tagja volt annak a négy főnyi bizottságnak, amely éveken át vezette az Antropozófiai Társaságot. Én 1940-ben léptem be az Antropozófiai Társaságba. S most, hogy megismerhettem Steffent is, bevallom, lenyűgözött a személyisége. Író volt; számos országban ismerték könyveit, drámáit, költészetét. Tanácsolt, bátorított, figyelmeztetett. Megpróbáltam a lehető legtöbbet tanulni ettől a bölcs lelkipásztortól, de közben megbabonázott az a bájos, otthonos légkör, amelyben ez a rokonszenves ember élt feleségével, egy kedves kis magyar asszonnyal, aki nemcsak felesége, hanem barátja és társa is volt. A három velük töltött nap alapos betekintést nyújtott nekem, hogy mit is jelent az antropozófia az egyénnek, és rajta keresztül egy egész emberi közösségnek. A faluban és a környéken gyakorlatilag mindenki antropozófus volt, így kifejezetten úgy éreztem, mintha egy más bolygóra kerültem volna, a béke, a tisztesség és szeretet szigetére. Érthető hát, ha olyan benyomással távoztam Dornachból, hogy vajha mi mindent adhatna ez az új emberi bölcsesség a világnak, ha az emberiség hajlandó és képes volna arra figyelmet szentelni."

A fiatalasszony valószínűleg ezen élmények hatására festette Steffenről készült képét.

A Károlyi-család 1944 végén elhagyta Magyarországot.

Viktort Ausztriában az amerikai hadsereg elválasztotta családjától, koholt vádak alapján letartóztatta, majd kiadta a kommunista népbíróságnak. Magyarországra vitték, ahol 1946-ban három és fél év börtönbüntetésre ítélték.

Ilona gyermekeivel Ausztriában maradt. Salzburgban az újabb megpróbáltatások éveiben is hetente látogatta az ottani antropozófus köröket. Később Svájcban is laktak.

Károlyi Viktor 1949 nyarán szabadult. Magyarországról kimenekítették, így csatlakozhatott családjához.

1950-ben Brazíliában telepedtek le.

Ilona európai útjai során is többször időt szakított, hogy elzarándokolhasson a Goetheanumba.

Férjével idővel Angliában telepedtek le. Ilona asszony még idős korában is rendszeresen tartott antropozófiai témájú előadásokat a szigetországban. Ott hagyták el a földi világot.

Három gyermeküktől öt unokájuk született.


Forrás:

Ilona Károlyi Széchényi: The Pendulum Swings (1980); Gr. Károlyi Széchenyi Ilona: Kileng az inga (2005)


Ő


K