Rudolf Steiner

A rejtelmek

Goethe karácsonyi és húsvéti költeménye

 

1907. december 25., este 8 óra, Köln

Aki ma éjjel a kölni dómban járt, három, fénnyel írott betűt láthatott ott: C M B. Ez a három betű, mint ismeretes, a keresztény egyház hagyományai szerint a három szent király: Gáspár, Menyhárt és Boldizsár nevét jelenti1. Köln számára ezek a nevek mélységes jelentőségű emlékeket hívnak életre. Régi monda szól arról, hogy a három szent király csontjait, miután püspökök lettek, és meghaltak, bizonyos idő múlva idehozták Kölnbe. Ezzel kapcsolatban egy másik monda elmeséli, hogy egy dán király jött egyszer Kölnbe és három koronát hozott a szent királyoknak. Amikor újból hazatért, álmot látott: megjelent álmában a három király, és három serleget nyújtott feléje. Az első serlegben arany volt, a másodikban tömjén, a harmadikban pedig mirha. Amikor a dán király felébredt, a királyok eltűntek, a három serleg azonban ott volt. Ezek megmaradtak az álomból.

Ebben a mondában rendkívüli mélység rejlik. A király álmában a szellemi világba való betekintésig emelkedik, ahol is tudomására jut, hogy a három királynak - vagyis annak a három keleti mágusnak, akik Jézus Krisztus születésénél aranyat, tömjént és mirhát áldoztak - mi a szimbolikus jelentősége. És ebből a megismerésből maradandó jó származik részére: az a három erény, amit az arany, a tömjén és a mirha jelképez. Az arany az önmegismerést; a tömjén a jámborságot, azaz a benső Én jámborságát, lehet odaadásnak is nevezni; és a mirha az Én tökéletesedését, az Én fejlődését, vagy akár az örökkévalónak az Énben való megőrzését jelenti.

Hogyan lehetséges, hogy a király ezeket az erényeket a másik világból, mint ajándékokat megkaphatta? Úgy, hogy megpróbálkozott egész lelkével behatolni azokba a mély titkokba, amelyeket a Krisztus Jézusnak ajándékokat áldozó három király személye szimbolikusan magában foglal.

A Krisztus‑legendáknak sok‑sok vonása van, melyek mélyen feltárják sokrétű jelentőségét annak, amit a Krisztus‑princípium jelent, és amit a világban véghez kell vinnie. A Krisztus‑legendák egyik legmélyebb vonásához tartozik a három mágusnak, a három keleti királynak imádása és áldozata. De a keresztény tradícióknak ehhez az alapvető szimbólumához csak mélységes megértéssel szabad közelednünk. Később az a nézet alakult ki, hogy a három király közül az első az ázsiai népeket reprezentálja, a második az európai népeket, a harmadik pedig az afrikai népek képviselője. Ahol a kereszténységet, mint a földi harmónia vallását akarják megérteni, ott a három királyban, és hódolatukban, mindjobban a világ különböző áramlatainak és vallásos irányzatainak az Egy‑princípiumban, a Krisztus‑princípiumban való egyesülését látják.

Azok, akik annakidején, amikor ez a legenda ilyen formát öltött, behatoltak az ezoterikus kereszténység misztériumi lényegébe, a Krisztus‑princípiumban nemcsak azt az erőt látták, mely az emberiség fejlődésébe belenyúlt, hanem abban a lényben, aki a názáreti Jézusban megtestesült, kozmikus világerőt láttak. Olyan erőt, ami messze felülmúlja a mostani időkben uralkodó emberit. Ezek a Krisztus‑princípiumok azt az erőt látták, amely jóllehet az ember eljövendő fejlődésének távoli embereszményét állítja elénk, mégis olyan eszményt, melyet az ember csak úgy közelíthet meg, ha az egész világot igyekszik szellemével átfogni. Az emberben egyelőre egy kicsi lényt, kicsi világot, egy mikrokozmoszt láttak, aki azonban képmása a makrokozmosznak, a nagy, mindent átfogó világnak, ami mindazt magában foglalja, amit az ember közvetlenül külső érzékszerveivel észlelni: szemeivel látni, füleivel hallani tud, de mindazokat is, amit a szellem a legalsóbb foktól a legtisztábban látó szellemi fokig tapasztalhat. Mert így nyilatkozott meg az első időkben a világ az ezoterikus kereszténynek. Mindaz, ami az égboltozat és földünk folyamataiban végbemegy, amit mint dörgést és villámlást, vihart, esőt és napsütést észlelt, amit mint csillagok járását, Nap és Hold felkelését és lenyugvását látott, mindaz számára olyan volt, mint kifejező mozdulat, mint mimika, mint egy szellemi történésnek külső kifejeződése.

Az ezoterikus keresztény úgy tekintette a világépítményt, mint az emberi testet. Ha az emberi testet nézte, látta, hogy az különböző tagokból áll: fejből, törzsből, végtagokból, stb. tevődik össze. Amikor az emberi testet nézte, a kar mozgását, a szem mozgását, az izomzat mozgását láthatta, de a tagok mozgása neki a belső lelki‑szellemi élmények kifejeződését jelentették. És úgy, ahogyan az ezoterikus keresztény az ember tagjaiban, és azok mozgásában az emberben lévő örökkévalót, a lelkét pillantotta meg, úgy a csillagok járásában, a csillagokból felénk áradó fényben, a Nap és a Hold felkeltében és lenyugvásában a teret átható isteni‑szellemi lények külső kifejeződését látta. Mindezen természeti események számára az istenek tettét, az istenek mozdulatát, az isteni‑szellemi lények mimikáját jelentették. Ugyanezt jelentette neki mindaz is, ami az emberi nemben történik, amikor az emberek szociális közösséget alkotnak, erkölcsi törvényeknek vetik alá magukat, cselekedeteiket maguk közt törvényekkel szabályozzák, s a természet erőiből maguknak szerszámokat kovácsolnak. A természet erőiből bár, de olyan formában, ahogyan a természet közvetlenül azt nem adta nekik. Mindaz, amit az ember többé‑kevésbé öntudatlanul tesz, az ezoterikus kereszténynek úgy tűnt fel, mint benső isteni‑szellemi lények működésének külső kifejeződése.

Az ezoterikus keresztény azonban nem elégedett meg olyan általános formákkal, hanem rámutatott a világ fiziognómiájának, a világ‑mimikának bizonyos mozdulataira, és ezekben egészen meghatározott kifejeződését látta a szellemiségnek. Ha a Napra nézett, azt mondta: a Nap nem csupán külső, fizikai test, ez a külső fizikai naptest egy lelki‑szellemi lénynek a teste. Teste azoknak a lelki‑szellemi lényeknek, akik szabályozói, vezetői mindannak is, ami az emberi szociális életben történik, ami az emberek egymás közti törvényszerű magatartása. Ha az ezoterikus keresztény felnézett a Napra, akkor abban az ő Krisztusának külső megnyilatkozását tisztelte. S Krisztus elsősorban mint a Nap lelke volt számára jelentőségteljes, mert az ezoterikus keresztény így gondolkodott: kezdettől fogva a Nap volt Krisztus teste, de az emberek a Földön, és maga a Föld sem volt még elég érett ahhoz, hogy a Napból kiáradó szellemi fényt, a Krisztus‑fényt magába foglalhassa. Ezért az embereket először elő kellett készíteni a Krisztus‑fény befogadására.

A Holdra az ezoterikus keresztény csak másodsorban nézett fel. Látta, hogy ez gyengébben, mint maga a Nap, de visszasugározza a napfényt, s azt mondta: Ha fizikai szememmel a Napba nézek, a sugárzó fény elvakít, ha a Holdra nézek, nem káprázom, a Hold a sugárzó napfényt letompítva adja vissza. Ebben a legyengített napfényben, ebben a Földre sugárzó holdfényben látta az ezoterikus keresztény a régi Jehova‑princípiumnak a fiziognómiai kifejeződését. És így szólt: Mielőtt a Krisztus‑princípium, az igazságnak napja, a Földön megjelenhetett, a Jehova‑princípiumnak kellett az igazságnak ezen világosságát - a törvényben letompítva - előkészítőleg a Földre leküldenie.

Így az, ami a régi Jehova‑princípiumban, a régi törvényben jelent meg - a Hold szellemi fénye -, az ezoterikus keresztény a legrégibb misztériumok vezetőivel együtt, még mélyen a középkorba belenyúlóan is a Napban a Földet kormányzó szellemi világosságnak, Krisztus világosságának a kifejeződését látta; a Holdban pedig a kifejeződését a visszatükröződő Krisztus‑világosságnak, ami közvetlenül érve elkápráztatná az embert. A Földben magában azt látta az ezoterikus keresztény, a legrégibb misztériumok vezetőivel együtt, ami előle időről‑időre eltakarta a szellemnek vakító napfényét. A Földben éppúgy a szellem fizikai kifejlődését látta, mint ahogy minden egyéb testben is a szellemiség megnyilatkozását pillantotta meg. Elgondolta, hogy amikor a Nap fizikailag érzékelhetően néz a Földre, amikor tavasztól kezdve egész nyáron át a Földre küldi sugarait és kisarjasztja a fakadó és rügyező életet, majd a hosszú nyári napok alatt eléri tetőfokát, akkor tulajdonképpen a külső feltörő életet, a fizikai életet látja el. A talajból előtörő növényekben, az állatokban, amelyek ebben az időben élik át megtermékenyülésüket, az ezoterikus keresztény ugyanazt a princípiumot látta - külső, fizikai módon - megnyilatkozni, mint azokban a lényekben, akiknek külső kifejeződése a Nap. Akkor azonban, amikor a nappalok rövidülnek, amikor az ősz és a tél felé haladunk, azt mondta az ezoterikus keresztény: A Nap a fizikai erejét mind jobban és jobban visszavonja a Földtől. Azonban abban a mértekben, ahogyan a Nap fizikai ereje elfordul a Földtől, növekszik a szellemi élet ereje és ez akkor árad legerősebben a Föld felé, amikor a legrövidebb napok jönnek és a leghosszabb éjszakák. Tehát éppen abban az időszakban, melyben később a Karácsony ünnepét állapították meg. Az ember nem láthatja a Napnak ezt a szellemi erejét. De láthatná - mondta az ezoterikus keresztény -, ha a szellemi látásnak benső erejével bírna. És az ezoterikus kereszténynek még volt tudata arról, ami a legrégibb időktől a legújabb időkig a misztériumiskolákban meggyőződés és alapismeret volt.

Azokon az éjszakákon, melyeket ma a Karácsony ünnepével jelölnek meg, készítették elő a misztériumi-iskolák tanulóit a benső szellemi látás észlelésére, úgyhogy bensőleg, szellemileg láthatták azt, ami külső fizikai erejét illetően ezekben az időkben húzódik vissza leginkább a Földtől. A hosszú, téli Karácsony‑éjszakákon a misztérium-iskolák tanulója eljutott odáig, hogy éjfél körül felnyílhatott benne a látás. A Föld akkor már nem volt számára burok, mely a Föld mögött álló Napot eltakarta; a Föld átlátszó lett. Az átlátszóvá vált Földön keresztül a Nap szellemi fényét, Krisztus világosságát látta. Ezt a tényt, ami a misztériumok beavatottjainak mélységes élménye volt, így fogalmazták meg: a Nap éjféli látása.

Vannak vidékek, ahol az egész napon át nyitva tartott templomot a déli órákban bezárják. Ez olyan tény, amit a kereszténység az ősrégi vallások hagyományaival hoz összefüggésbe. Az ősrégi vallások misztérium-iskoláiban a beavatottak tapasztalatból tudták, hogy délben, amikor a Nap a legmagasabban áll, amikor a legerősebb fizikai erőt fejti ki, akkor „alszanak az istenek", s legmélyebb álmukat nyáron alusszák, amikor a Nap legerősebb fizikai erejét adja. Legéberebbek azonban Karácsony éjszakáján, amikor a Nap külső fizikai ereje a leggyengébb.

Láthatjuk, minden lény, amely külső fizikai erejét akarja kibontani, a tavasszal emelkedő Napra tekint s arra törekszik, hogy a Nap külső fizikai erejét fogadja magába. Amikor azonban a nyári délidőben a Nap fizikai ereje a legerősebben áramlik a Földre, szellemi ereje akkor a leggyengébb. De Karácsony éjfélkor, amikor a Nap leggyengébb erejét sugározza le a Földre, akkor látja az ember a Nap szellemiségét az átlátszóvá vált Földön keresztül. Az ezoterikus keresztény úgy érezte, hogy a keresztény ezoterikába való elmélyüléssel mindig jobban és jobban közeledik a benső látásnak azon erejéhez, melyen keresztül érzését, gondolkodását, akaratimpulzusait telíteni tudja a szellemi Napnak látásával. És akkor a misztériumok tanítványa olyan látomást élt át, aminek nagyon is reális értelme volt: addig, míg a Föld nem áttetsző, láthatók az egyes emberlakta részek a különböző vallásokkal, de az egyesítő kötelék hiányzik. Elszórtak az egyes emberi fajok, mint az égövek, elszórtak az emberi vélemények a Földön, de az összekötő tag hiányzik. Azonban abban a mértékben, ahogy az emberek kezdik a látás benső ereje által a Földön keresztül látni a Napot, abban a mértékben, ahogyan számukra a „csillag" a Földön keresztül megjelenik: az emberi vallások nagy, egységes testvériséggé egyesülnek. Azok, akik a különálló nagy embertömegeket a magasabb síkok igazságaihoz, a magasabb világokba való beavatáshoz vezették, „mágusoknak" neveztettek. Hárman voltak, mivelhogy a Föld különböző helyein különböző erők jutnak kifejezésre. Ezért kellett az emberiséget különböző módon vezetni. Mint egyesítő, azonban megjelenik a csillag, mely a Föld mögött tűnik fel. Ő vezeti össze a szétszórt embereket, akik a béke csillagaként megjelenő napcsillag fizikai megtestesülése előtt áldoznak. Így hozták kozmikusan és emberileg a béke, a harmónia, a testvériség vallását összefüggésbe a régi mágusokkal, akik az emberiségnek szánt legjobb ajándékukat a testet öltött Fiúnak bölcsője elé helyezték.

A mondában szépen jut ez kifejezésre, amikor azt mondja, hogy ama dán király felemelkedett a három királyok megismeréséhez, és felemelkedvén hozzájuk, ezek három ajándékukat hagyták vissza neki: a bölcsesség ajándékát az önismeretben, az odaadó jámborság ajándékát az önodaadásban s végül az élet győzelmének ajándékát a halál felett a bennünk lévő örökkévalónak ereje és művelése által.

Mindazok, akik a kereszténységet így értelmezték: meglátták benne a vallások egyesülésének mélységes szellemtudományi eszméjét, mert az volt a nézetük - nemcsak nézetük, de erős meggyőződésük -, hogy az, aki a kereszténységet így fogja fel, eljuthat az emberiség legmagasabb fejlődési fokára.

Johann Wolfgang Goethe azoknak az utolsó németeknek egyike, akik a kereszténységet így fogták fel, és ő a kereszténységnek, a vallások kiegyenlítésének ilyen értelmezését adja A rejtelmek (Die Geheimnisse) c. költeményében. A vers, bár töredék maradt, mély jelentőséggel mutatja egy olyan embernek benső lelki fejlődését, aki át van hatva a fentebb leírt érzésektől és eszméktől s meg van győződve azok igazságáról. Goethe legelőször azt érezteti, hogy egy ilyen ember zarándoklása számos tévútra is vezethet s az igaz utat nem könnyű megtalálni. Sok türelem és odaadás szükséges a cél eléréséhez. Így kezdődik a mű, Dóczi Lajos fordításában:


Egy csuda ének készült számotokra,

Jöjjön ki-ki és hozzon társakat.

A völgybe visz az út s a bérci fokra,

Majd szűk lesz a kilátás, majd szabad.

S ha eltakarja néha erdő bokra,

Ne véld azért, hogy utunk megszakad.

Ha kapaszkodva eleget vesződtünk,

A cél még jókor fölmerül előttünk.

 

De viszont senki, bármiként figyelne,

Ne várja, hogy megértse az egészet.

Különfélét lel különféle elme,

Mint sok virágot támaszt a természet:

Egyik elfordul attól bánattelve,

Amire más derült szemekkel nézhet -

Ám, mint élvezzen, ki-ki maga lássa:

Nem egynek forr csupán e dal forrása.


Ez a kép bontakozik ki előttünk. Egy zarándokot látunk, aki - ha megkérdeznénk - értelmileg nem tudná mindazt elmondani, amit az imént, mint ezoterikus keresztény eszmét kifejtettünk, de akinek szívében és lelkében ezek az eszmék érzésekké átalakulva élnek. Nem könnyű mindazt megtalálni, amit Goethe e költeménybe belerejtett. A költő világosan utal arra, hogy ez egy folyamat, mely olyan emberi életben megy végbe, melyben a legmagasabb eszmék, gondolatok és képzetek érzésekké, érzelmekké alakulnak át. Hogyan történik ez az átalakulás?

Az ember sok megtestesülésen keresztül él, egyik inkarnációból a másik inkarnációba. Mindegyikben tanulunk valamit; mindegyik sok alkalmat nyújt új tapasztalatok gyűjtésére. Lehetetlen, hogy mi mindezt, összes részleteivel együtt egyik inkarnációból a másikba vigyük. Amikor az ember újból megszületik, nem kell mindennek, összes részletében felélednie, amit korábban tanult. De ha valaki egy megtestesülés alatt sokat tanult, s azután meghal, és újból megszületik, nem szükséges ugyan, hogy minden eszme újraéledjen benne, de mégis előző életének gyümölcseivel, tanulásának gyümölcseivel éled újra. Érzései megfelelnek előző megtestesülésének.

Csodálatos jelenséggel állunk szemben Goethének e költeményében: egy emberrel, aki a legegyszerűbb szavakban - nem szóban kifejezett értelem és eszme formájában, hanem mintha gyermek mondaná - olyan legmagasabb bölcsességről tesz tanúságot, ami előző megismerésének gyümölcse. Ezeket a megismeréseket érzésekké, érzelmekké alakította át, s ezáltal hivatott arra, hogy másokat vezessen, akik fogalmi téren többet tanultak nálánál. Ilyen érett lelkű zarándokot, aki az előző inkarnációjában gyűjtött megismerést közvetlen érzéssé és érzelemmé alakította át, ismerünk meg Márk testvérben. Mint titkos testvéri közösség tagját fontos misszióval egy másik titkos közösséghez küldik.

Különböző vidékeken vándorol, s amikor már elfárad, egy hegyhez érkezik. Minden vonás mély értelmű ebben a költeményben. Amikor felér a hegyre, látja, hogy egy kolostorhoz jutott. Ez a kolostor a másik testvérközösség, ahová őt küldték. A kolostor kapuja felett valami különöset lát. A keresztet látja, de rendkívüli formában: a keresztet rózsák veszik körül! És egy jelentőségteljes szót ejt ki, olyan szót, amit csak az érthet meg, aki tudja, hogy hányszor és hányszor hangzott el eme jelmondat a titkos testvérközösségekben: „Keresztre rózsát ki fűzött reá?" És a kereszt körül látja fényleni a háromszöget, melyből, miként a Napból, sugarak áradnak. Nem szükséges, hogy ennek a mély szimbólumnak az értelmét fogalmakkal körvonalazza magában. Érett lelkében ez mint érzés benne él. Érett lelke mindazt ismeri, amit ez jelent.

Mit jelent a kereszt? Tudja, hogy maga a kereszt sokfélét fejez ki, többek között az ember lényének három alsó tagját: a fizikai testet, az étertestet és az asztráltestet.* Ebben születik meg az Én. A kereszt rózsákkal ékesítve az ember négyességét jelenti. A kereszt a fizikai embert, az éteri embert és az asztrális embert, a rózsák pedig az Ént jelentik. Miért a rózsák fejezik ki az Ént? Az ezoterikus kereszténység a rózsákat fűzte a kereszthez, mert a Krisztus‑princípium azt a felhívást tartalmazza, hogy az Ént, amennyiben ez a hármas testiségben megszületik, mindig magasabb és magasabb Énné fejlesszük. A Krisztus‑princípiumban látta az erőt ennek az Énnek mind magasabbra és magasabbra emeléséhez.

A kereszt bizonyos értelemben a halál jele. Ezt szépen fejezi ki Goethe, amikor azt mondja:

S míg nem érzed, hogy ez a
„Halj, s támadj föl" áthat,
csetlő-botló, bús fia
vagy csak e világnak.

(ford. Szabó Lőrinc)         

Legyőzni azt, ami adva van az ember három alacsonyabb testiségében. Sorvaszd el, ami ebben a három testiségben van, de ne azért sorvaszd el, hogy a halált vágyjad, hanem hogy megtisztítsd, hogy az Énben erőt nyerjél arra, hogy mindig tökéletesebbé válj. Azáltal, hogy elsorvasztod azt, ami a három alacsonyabb testiségben van, a tökéletesedésnek ereje az Énbe húzódik. A keresztény az Énbe, a Krisztus‑princípiumba vegye fel a tökéletesedés erejét. Egészen a véréig hasson benne ez az erő.

A vér az én kifejezője. A piros rózsákban az ezoterikus keresztény azt látta, ami a Krisztus-princípiumtól megtisztított és átvilágított vérben - egyúttal az átvilágított Énben -, felvezeti az embert az ő magasabb lényiségéhez. Azt, ami az asztráltestet Szellem‑Énné, az étertestet Élet‑szellemmé, a fizikai testet pedig Szellem‑emberré alakítja.** Így a háromszöggel összekapcsolt rózsakeresztben a Krisztus‑princípium mély szimbóluma tárul elénk. Az ideérkező zarándok, Márk testvér, tudja: olyan helyre jutott, ahol megértik a kereszténységnek legmélyebb értelmét.


Szép alkonyat volt, hogy zarándokútján,

Melyet nagy szózatot követve tett

Márk barát, útlan sűrűn kijutván,

Vándorboton egy völgybe érkezett;

Csüggedten, arcán verejték lefutván,

Remélt egy vendéglátó fedelet,

Hol egy kis ételt és italt találna

És hosszú útra békivel meghálna.

 

A hegyen, melyhez most ért, girbe-görbe

Ösvény kanyarg, fonalnál vékonyabb.

Követi ezt s mind új sziklákon körbe

Forogva, lassanként magasbra kap.

[...]

Amelynek enged a halál keserve,

Mely elüljárva, ellent elriaszt.

Üdülés omlik tagjain keresztül,

S lesüti szemét a fényes kereszttül.

 

Átérzi újra, mily üdv rejlik ebben,

Miből hitet merít egy fél világ -

De másképp látja itt és nemesebben,

S új színben tűnnek föl az ó csudák -

Mert rózsa díszlik íme a kereszten...

Hogyan fért a kereszthez rózsaág,

Mindenfelől ölelve a keresztfát,

Puhítani látszik a rideg gerendát.

 

De koszorút s keresztet hordva, lengnek

Könnyű, ezüstös bárányfellegek,

Középütt hármas sugarak derengnek,

Egy pontból forrva, szerteömlenek.

De a rejtelmes formák mit jelentnek,

A vándornak írás nem fejti meg,

Csak áll, tűnődik, míg leszáll az este,

S a hitben üdül elcsigázott teste.


Az, ami mint a legmélyebb kereszténység szelleme él ebben az épületben, a rózsákkal körülfont keresztben fejeződik ki, s amikor a vándor belép, valóban ez a szellem fogadja őt. Amikor belép, észreveszi, hogy ebben a házban nem ez, vagy az a vallás uralkodik, hanem a világ minden vallásának magasabb egysége. A házban azután a testvérközösség egy régi tagjának hírül adja, hogy kinek a megbízásából jött és mi járatban van. Fogadják őt, s hallja, hogy tizenkét barát van ott, a Földön élő különböző embercsoportok képviselője. És mindegyikük egy‑egy vallás reprezentánsa. S nem találunk egyet sem, akit még fiatal éveiben vettek volna fel, amikor még éretlen volt, hanem csak olyant, aki már körülnézett a világban, aki már keresztül küzdötte magát a világ örömein és fájdalmain, aki már dolgozott és működött az életben, és saját szűk területe fölé tudott emelkedni. Csak ezután fogadják be a Tizenkettő körébe. Ez a Tizenkettő - kik közül mindegyikük a világ egy‑egy vallásának reprezentánsa - békében és harmóniában él itt egymással. Ugyanis egy tizenharmadik vezeti őket, aki mindnyájukat felülmúlja az emberi Én tökéletességében, az emberi viszonylatok messzi áttekintésében.

És vajon hogyan jelzi Goethe, hogy ez a Tizenharmadik az igazi ezoterika képviselője? Úgy, hogy a rózsakereszt hitvallásának hordozójaként tünteti fel, mondván: Közöttünk volt, s most a legmélyebb gyászba döntött bennünket az, hogy el akar hagyni, meg akar válni tőlünk. De most tartja helyesnek, hogy tőlünk elváljon. Magasabb régiókba akar felszállni, ahol már nem kell fizikai testben megnyilatkoznia.

Szabadságában áll felszállnia, mert olyan fokra emelkedett, amelyet Goethe így magyaráz: „Minden hitvallásnak megvan a lehetősége arra, hogy a legmagasabb tisztaságot megközelítse." Ha a tizenkét vallás mindegyike megérett arra, hogy a harmóniát létrehozza, akkor a Tizenharmadik, aki kívülről hozta létre a harmóniát, felszállhat. És szépen fejezi ki a költemény, mivel küzdheti ki az Én ezt a tökéletesedését. Elmeséli először a Tizenharmadiknak az élettörténetét. De az a barát, aki Márk zarándokot fogadta, még sok egyebet is tud, amit a testvéri közösség tizenkét tagjának nagy vezetője nem mondhat el. Néhány mélyen ezoterikus értelmű vonást mesél egy a Tizenkettő közül Márk testvérnek. Halljuk, hogy a Tizenharmadik születésekor csillag hirdette előre földi létét. Közvetlen kapcsolatot jelent ez a három királyok csillagával és annak jelentőségével. Ennek a csillagnak maradandó jelentősége van. Megmutatja az utat az önismerethez, az Én odaadásához és az Én tökéletesedéséhez. Ez a csillag az, amely azoknak az adományoknak megértéséhez vezet, melyeket a dán király az álomban látott jelenségtől kapott, s ez a csillag az, amelyik mindannyiszor megjelenik, valahányszor olyasvalaki születik, aki érett a Krisztus‑princípium felvételére.

És más jel is mutatkozott. Annak a jele, hogy a Tizenharmadik a vallásos harmóniának olyan magasságáig fejlődött, amely a lélek harmóniáját és békéjét is meghozza. Ezt abban a mély jelentőségű jelképben látjuk kifejezve, hogy akkor, amikor a Tizenharmadik a Földön megjelent, a magasból egy saskeselyű bukott alá, de ahelyett, hogy pusztítólag hathatott volna, békét terjesztett maga körül a galambok közt. De még mást is elmond nekünk a költemény. Amikor kicsi húga a bölcsőben feküdt, kígyó csavarodott rá. A Tizenharmadik, aki még akkor gyermek volt, megölte a kígyót. Csodálatosan jelzi ez, ahogyan egy érett lélek - mert csak érett lélek, sok inkarnáció után képes erre - kora ifjúságában megöli a kígyót, vagyis legyőzi önmagában az alacsonyabb asztrális lényt. A kígyó az alacsonyabb asztrális lényiség kifejezője, a húgocska az étertest, melyre rátekeredik az asztráltest. S a Tizenharmadik a húgocskára tekeredő kígyót megöli.

Azután elmondja a vers, hogy milyen engedelmesen alkalmazkodik mindahhoz, amit tőle a szülői ház kíván. Engedelmeskedik a nyers apának. Lelki ismereteit eszmékké és gondolatokká alakítja; azután gyógyerők fejlődnek a lélekben, melyekkel a világban gyógyítólag lehet hatni. Csodaerők fejlődnek benne, ezek abban nyilvánulnak meg, hogy kardjával forrást fakaszt a sziklából. Szándékosan mutatkozik itt meg, ahogyan lelke az Írás nyomait követi.

Így érik odáig a lassacskán felsőbbrendű ember, az emberiség reprezentánsa, a kiválasztott, itt a Tizenkettő közösségében. Hogy mint Tizenharmadik hasson abban a nagy, de titkos rendben, amelyik a rózsakereszt jelképével az emberiségért a világon elterjedt vallások harmonizálnak misszióját vállalta magára. Így ismerkedünk meg először mély értelmű módon annak lelki beállítottságával, aki eddig a Tizenkettő testvéri közösségét vezette.


Végül kopogtat, amikor felül rég

Megkezdte útját a csillagsereg,

Nyílik az ajtó; a lakók együtt még,

Feléje nyúlnak üdvözlő kezek.

Elmondja, hogy kik s mily messzünnen küldték,

S útját mily szent parancsra kezdte meg.

Ámulnak 's a vendégjog szent adóját

Most a követnek szívesben leróják.

 

Körülveszik, hallgatni a beszédet,

S varázsul érzik az új hangokat.

Lehellet sem zavarja a vendéget,

Mert minden szava szív mélyébe hat,

Mint gyermekajk, ha ejtne bölcseséget,

Mely máskor csak jós ajakán fakad:

Oly ártatlan a szem s a hang őszinte,

Hogy más csillagról jöttnek véled szinte.

 

Légy üdvöz, szól egy ősz levente végre,

Üdvöz, ha reményt hoztál és vigaszt.

Tán meglep, hogy az üdv e követsége

Örömsugárt szemükbe' nem fakaszt?

Mi létünk kapcsa, öröme és éke,

Épp most szorongva, aggva féltjük azt.

Nagy percben hoz a gondviselés titka

Az idegenből gyászos falainkba.

 

Mert ah, a fő, ki összetarta minket,

Atyánk, barátunk, a hű vezető,

Ki életünkre fényt és kedvet hintett,

Rövid időn tőlünk búcsúzik ő.

Most is csörög még, ezüsthangon, tisztán,

Mint mikor a kard a sziklát veré,

S a társak, mintha szentelt forrás lenne,

Féltökben alig mertek inni benne.

 

[...]

 

Ha kit maga fölemel a természet

S nagy célra jut, csudát még nem jelent,

Mi nagyot tesz, az ég művének nézed,

Ki sáragyagból hősöket teremt.

De ki magára vet szorító féket,

S legyőzi önvágyát, a féktelent,

Azt példaként ki-ki örvendve látja,

S beismeri: ez ő, ez a sajátja.

 

Előre ront az erő, nincs határa,

Hatásra tör s nem lát korlátokat,

Ellenben mindenfelől az élet árja

Gátol, sodor, magával elragad.

E belső vészbe és külső viszályba

Rejtélyes értelmű, nagy ige hat:

Közjármunkból hogy szabadon kiléphess,

Légy önmagadon uralkodni képes.


Így lett ez az ember, aki legyőzte önmagát - illetve azt az Ént, amely az embernek egyelőre osztályrésze - feje az imént jellemzett kiválasztott testvérközösségnek. És így vezette a Tizenkettőt. Vezette őket addig, amíg most annyira érettek, hogy magukra hagyhatja őket.

Márk barátot azután azokba a benső termekbe vezetik, ahol a Tizenkettő munkálkodik. Hogyan működnek? Ez a működés különös természetű, s a költemény érezteti, hogy ez a munkálkodás tulajdonképpen a szellemi világban történik. Az az ember, aki tekintetét csak a fizikai síkra irányítja, akinek érzékei csak a fizikai dolgokat látják s azt, ami az emberek által a fizikai világban történik, nem egykönnyen tudja elgondolni, hogy másféle munka is létezik s ez bizonyos körülmények közt sokkal lényegesebb és fontosabb a fizikai síkon, külsőleg végzett munkánál. Annak a feltételnek azonban mindenesetre eleget kell tenni, hogy az, aki a magasabb síkokon akar dolgozni, először a fizikai síkon kell feladatát teljesítse. És a Tizenkettő teljesítette is ezt. Ezért jelentős összműködésük az emberiség szolgálatában.

Márk barátot most abba a terembe vezetik be, ahol a Tizenkettő együtt van, s itt összműködésük módja mély szimbólumban tárul fel. Az, amit a barátok mindegyike egyéni sajátosságából közösségüknek ad, az különös jelképben fejeződik ki mindegyiknek az ülőhelye felett. Sokféle szimbólumot látunk itt, amelyek a legkülönbözőbb módon elmésen fejezik ki azt, amit mindegyik a spirituális hatásból álló közös munkához hozzáad, úgyhogy ezek az áramlatok a világot átható, az emberiséget erősítő szellemi folyamattá egyesülnek. Vannak ilyen testvéri közösségek, központok, ahonnan az ilyen áramlatok kiindulnak, és az emberiségbe belehatolnak.

A Tizenharmadik ülőhelye felett Márk barát újból látja a jelet: a rózsákkal átfont keresztet, ami a négytagú ember jelképe, s egyben jelképe az áttisztított vérnek, vagy Én‑princípiumnak, a magasabb ember princípiumának. S azután a Tizenharmadik ülőhelyétől jobbra és balra látjuk különleges jelképek alakjában azt, amit ennek a jelnek le kell győznie. Jobbról a tűzszínű sárkány: ez az ember asztrális lényét képviseli.

Nagyon jól tudták a keresztény ezoterikában, hogy az ember rabja lehet három alacsonyabb testiségének, ha pedig rabja lett, akkor a hármas testiség alsóbbrendű élete uralkodik a lelken. Ezt az asztrális észlelés a sárkányalakban látja. Ez nem csupán szimbólum, hanem nagyon is reális valóság. A sárkány azt fejezi ki, amit elsősorban kell legyőznünk. A keresztény ezoterika, minek szelleméből ez a költemény íródott - s ami Európában elterjedt -, a szenvedélyekben, a fizikai emberhez tartozó asztrális tűznek erejében, a sárkányban látta azt, amit az emberiség délről, a forró égövből átvett. Délről származik az embernek azon része, amit az emberiség, mint forró szenvedélyt magával hozott, s amelyik inkább az alacsonyabb érzékiség felé irányul. Első impulzusként ezeknek megfékezésére és legyőzésére a hűvösebb észak leáramló befolyásai mutatkoztak. A hűvösebb észak befolyása, az Énnek a hármas testiségbe való leszállása egy régi, a Medve‑csillagképből vett szimbólumban jut kifejezésre, abban, ahogyan egy kéz benyúlik a medve torkába. Az alacsonyabb emberi természetet, amit a tüzes sárkány jelképez, legyőzzük magunkban, s ami így fennmaradt a magasabb értelemben vett állatlényiségben, azt a medve képviseli. Az Ént pedig, mely a sárkánytermészet fölé fejlesztette magát, mély vonatkozással a medve torkába nyújtott emberkéz fejezi ki.

Így, a rózsakereszt két oldalán jelenik meg az, amit a rózsakeresztnek le kell győznie, és a rózsakereszt az, ami az embert arra hívja fel, hogy mindig feljebb és feljebb emelkedjék a megtisztulásban. Így ez a költemény valóban a kereszténység legmélyebb princípiumát adja nékünk, s mindenekelőtt azt a szemléletet, melynek az olyan ünnepnél, mint a mai is, lelkünkben kell élnie.

A testvéri közösség legidősebb tagja kifejezetten hangsúlyozza Márk barátnak, hogy az, amit itt együtt tesznek, szellemileg történik; tehát spirituális élet. Ez a munka, amelyet a szellemi síkon az emberiségért vállalnak, különös jelentőségű. A barátok már átélték, megtapasztalták az élet örömét és szenvedését, megharcolták harcaikat, elvégezték munkájukat a külső világban; s íme, most itt vannak, de az itteni munka még távolról sincs lezárva, hanem szakadatlanul folyik az emberiség továbbfejlődéséért. Értésére adják Márk barátnak: Te most annyit láthattál, amennyit megláthat az a tanítvány, ki előtt az első kapu nyílik meg. Nagyjelentőségű szimbólumban mutatják meg néked, milyen legyen az ember felemelkedése. De a második kapu magasabb titkokat rejt: hogyan dolgoznak a magasabb világok az emberiségen. Ezeket a titkokat csak hosszabb előkészítés után ismerheted meg, s majd csak azután lépheted át a következő kaput.

Mélységes titkok jutnak ebben a költeményben kifejezésre.


Korán szokott, követve szíve hangját,

Ahhoz, mi benne már nem is erény:

Tisztelni atyja szigorú parancsát

S engedni, ha az zordul, hevenyén

Munkát kívánt, mely az ifjúnak rabság,

a legnehezbet oly készen tevén,

Mint idegenben hajléktalan járva

Kis adományért végzené egy árva.

 

A zsoldosokkal kelle harcba menni,

Gyalog előbb, folyton, nap-éjen át,

Majd bajnok mellett szolgálatot tenni,

Asztalt terítni, nyergelni lovát.

Mint hírvivőt sem fáraszthatta semmi,

Se hegy, sem örvény, sem folyó, se gát,

S megszokva így, hogy másé minden tette.

A fáradság még kedvre derítette.

 

Mint a nyilat fölszedni harci tűzben

Bátran futott a hadsorok közé,

Úgy maga szedett levelet a fűben,

Mellyel a sebet bekötözé.

[...]

De ezt magától meg nem fejti elme,

Kulcsát csak bizalom adhatja meg;

Tudd meg, mily tűrés s veszteségek árán

Mit nyertünk itt az élet véghatárán.

 

De sohse hidd, hogy csak régmúlt időket

Említ az agg! Még sok történi itt,

Mi megpróbálná képzelő erődet,

Mit kárpit vagy könnyed fátyol borít.

Csak külső kapu nyílt meg még előtted,

Csak a pitvarnak láttad titkait.

Készülj! Méltónak látszol, jámbor utas,

Hogy a szentély legbelsejébe juthass.


Rövid pihenő után Márk barát legalább sejteni kezd valamit az ember benső életéről. Az emberi Én felemelkedése jelentőségteljes szimbólumokban hat lelkére. S amidőn pihenéséből jel ébreszti fel, egy rácsozatos ablakhoz jut, ahol különös hármashangzatot hall. Be nem pillanthat, nem láthatja, mi történik ott.

E pár szó is elég ahhoz, hogy mély értelmű módon jelezze, mi vár az emberre, ha a szellemi világhoz közeledik, ha a saját Énjén való munkálkodás által annyira megtisztul és tökéletesedik, hogy az asztrális világon áthalad s azután a magasabb világokat közelíti meg, azokat a világokat, melyekben a földi dolgok szellemi ősképei találhatók. S amit az ezoterikus kereszténységben égi világnak, mennyországnak neveznek, egy színekben áradó, hullámzó világon keresztül közelíti azt meg s belép a hangok világába, a világharmóniába, a szférák zengésébe. A szellemi világ a hangok világa. Ebbe a szellemi világba kell magát beleélje az, aki magasabb Énjét a magasabb világokig fejlesztette. Éppen Goethe az, aki a szellemi zengések világának magasabb átélését világosan kifejezte Faustjában. Amikor Faustot az egek elragadják s a szellemi világ hangokban nyilatkozik meg neki:

A nap ősi módon zengi,
Testvérszférákban versenydalát.
[...]

A fizikai Nap nem zeng, de a szellemi igen. Goethe megtartja a képet továbbra is, amikor Faustot hosszú tévelygés után felhelyezi a szellemi világokba:

Szellemi füleknek zengve,
Születik immár a nap.

Az ember az asztrális világ szimbólumain keresztül - ha tovább fejlődik - a szférák harmóniájának világába, a szellemi zene világába, a devachan területére jut. Csak nagyon halkan jelenik meg a mi kifelé haladó Márk barátunknak, amikor az első kapun, az asztrális kapun áthaladt, a benső világ zengése. Azé a világé, amely a mi külső világunk mögött van és az asztrális világot átváltoztatja magasabb világgá: hármashangzattól áthatott világgá. Mialatt az ember feljut a magasabb világba, átváltozik alacsonyabb természete e magasabb hármassággá: asztrálteste Szellem‑Énné, éterteste Élet‑szellemmé, fizikai teste Szellem-emberré lesz.

Márk barát sejti a szférák zenéjében a magasabb természet hármasságát s miközben eggyé olvad a szférák zenéjével, feldereng benne az első sejtelem a szellemi világgal kapcsolatba lépő ember megifjodásáról. Mintegy álomban látja a kerten átsuhanni a három, fáklyát vivő ifjú alakjában a megfiatalodott emberiséget. Ez az a pillanat, amikor Márk lelke a szürkületből reggelre felébredt. Még egy kissé sötét van, lelke még nem hatotta át a sötétséget. De éppen ez az az idő, amikor a lélek lassacskán bepillantást nyerhet a szellemi világba. Bepillanthat a szellemi világba, mint ahogyan bepillanthat akkor is, amikor a nyár‑delelő elmúlott, s a Nap tűnőfélben van, beköszönt a tél, és Karácsony éjfélkor a Krisztus‑princípium a Földön keresztül tündököl.

A Krisztus‑princípium vezeti fel az embert ahhoz a magasabb hármassághoz, amely Márk barát előtt a három ifjú képében jelenik meg s ez a három ifjú a megújult emberi lelket jelképezi. Ezt fejezi ki Goethe ebben a mondásában:

S míg nem érzed, hogy ez a
"Halj, s támadj föl" áthat,
csetlő-botló, bús fia
vagy csak e világnak.

(ford. Szabó Lőrinc)         

Annak, aki az ezoterikus kereszténységet megérti, minden év Karácsonya újból és újból mutatja, hogy az, ami a külső világban történik, a benső szellemi történésnek arcjátéka, kifejező mozdulata. A Nap külső ereje kiéli magát a tavaszi és nyári napokban. A Szentírásban ez a külső Nap‑erő, mely csak hírnöke a benső szellemi erőnek, Jánosban fejeződik ki, míg a benső szellemi erő csak Krisztusban. És mialatt a Nap fizikai ereje mindinkább hanyatlik, a szellemi erő emelkedik, mind erősebb s erősebb lesz, míg azután Karácsonykor a legerősebb. Ezt jelentik János evangéliumának szavai: „Őneki növekedni kell, nekem pedig alá kell szállanom!" És Ő emelkedik, emelkedik, s megjelenik ott, ahol a Nap‑erő újból elérte külső fizikai erejét.

Hogy az ember ebben a külső fizikai erőben tisztelhesse, imádhassa ezt a szellemi Nap‑erőt, meg kell ismernie a Karácsony‑ünnep jelentőségét. Aki ennek jelentőségét nem ismeri meg, annak a Nap új ereje újból nem jelent egyebet, mint megint csak a régi fizikai erőt. Aki azonban megismerte azokat az impulzusokat, melyeket az ezoterikus kereszténység és éppen a Karácsony ad nekünk, az a Nap‑test növekedő erejében a benső Krisztus külső testiségét látja és átéli, hogy Krisztus a Földet élettel hatja át és megtermékenyíti, úgyhogy maga a Föld válik a Krisztus‑erő - a Föld‑szellemiség - hordozójává. Így fog az, ami minden Karácsony éjjel megszületik, számunkra újból megszületni. Krisztus bensőnkben láttatja meg vélünk a makrokozmoszban lévő mikrokozmoszt, és ez a meglátás fog bennünket mindig feljebb és feljebb vezetni.

Az ünnepek, amelyek az embernek már rég csak külsőséget jelentenek, újból mély értelmet fognak nyerni, ha ezen a mély ezoterikán keresztül eljut annak megismeréséhez, hogy az, ami a természetben történik - a villámlás, mennydörgés, a Nap és a Hold felkelése és lenyugvása -, az a szellemi létnek gesztusa, arcjátéka. És az embernek fel kell ismernie, hogy azokban a fontos időszakokban, melyeket az ünnepek megjelölnek, a szellemi világban is jelentőségteljes dolgok játszódnak le. Ezáltal fog az ember ahhoz a megifjító szellemi erőhöz jutni, melyet a három ifjú jelképez s melyet az Én csak úgy szerezhet meg, ha önző elzárkózás helyett odaadja magát a külvilágnak. De nem lehet meg ez az odaadás, ha a külvilág nincs a szellemtől áthatva. De hogy ez a szellemiség minden évben, minden embernek újra - még a leggyengébbnek is - mint világosság jelenjen meg a sötétségben: ezt minden évben kell újból az emberi szívekbe és lelkekbe írnia.

Ezt akarta Goethe A rejtelmek c. költeményében kifejezni. Karácsonyi, de egyúttal húsvéti költemény is ez, s az ezoterikus kereszténységnek mély titkaira utal. Ha hatni hagyjuk magunkra azt, amit Goethe a rózsakeresztes kereszténység mély titkaiból elmond, ha költeményének erejét csak részben is felvesszük magunkba, akkor környezetünkben - legalábbis egyesek számára - apostolokká válhatunk s elérjük, hogy a karácsonyi és a húsvéti ünnepek szellemmel és élettel teljenek meg.



A fordító jegyzetei

* E három kifejezés a rózsakeresztes mozgalmak szakkifejezése. Lásd erről Steiner egyéb műveit.

** Itt folytatódik a rózsakeresztes terminológia használata. Ezt modern nyelvre hozzávetőlegesen így lehetne lefordítani. A fizikai test: az ásványi anyagokból felépített test, az emberben lévő ásványi anyagok összessége. Az étertest vagy élettest: az élet hordozója, a formaképző erők letéteményese. Másszóval, az emberben végbemenő vitális funkciók összessége. Ezenkívül a hajlamoknak, szokásoknak, temperamentumoknak, karaktervonásoknak az alapja. Az asztráltest: az érzetalkotás és az érzőképesség forrása, ezenkívül az örömnek, szenvedésnek, vágynak, kívánságnak, stb. hordozója. A „háromtest" áthatja, átjárja egymást, és egységet alkot. Az Én az örök szellemi részünk, ami inkarnációról inkarnációra haladva, mindig újra megtestesül s ami a földi életben az előbb körülírt hármas testiségben él, és azokon keresztül nyilatkozik meg. Ha az Én az asztráltesten dolgozik s ennek erőit már átalakította magasabb szellemi erőkké, akkor lényünknek egy új tagja: a Szellem-én születik meg az emberben. Ha az Én az étertest (élettest) működését tudatosította s erőit szellemivé transzformálta, akkor lényünknek egy következő tagját: az Élet-szellemet termelte ki. Ha pedig magát a fizikai testet is átdolgozta, átszellemítette és átegyéniesítette, akkor lényünknek legfelsőbbrendű tagját: a Szellem-embert teremtette meg. Ez a három felső szellemi tag a mai embernél még csak csíraállapotban van meg s a jövőben fog teljesen kialakulni. Az emberiség nagyjaiban azonban már észlelhető belőlük valami.

A fordító utószava

Körülbelül 1785-ben írta meg Goethe Die Geheimnisse - amint Dóczi fordítja, Rejtelmek - című költeményét, melyet Fragmentnek jelöl meg. Valójában ez a keretét szinte szétvetni akaró töredék - bár tulajdonképpen epikus költemény - egy hatalmas dráma magva, melyet önkéntelenül is Wagner fennkölt drámájával, a Parsifallal kell összehasonlítanunk... Goethe eredetileg monumentális eposznak szánta, csupán akkor, amikor belátta, hogy mily kevéssé számíthat megértésre, tett le szándékáról.

A Rejtelmek költeménye nemcsak alaphangulatában hasonlítható össze a drámai formába öntött Parsifallal, hanem szereplőinek rokon voltában is. És abban, hogy mind a két mű a magasabb világokkal való kapcsolatot, és az ehhez vezető megismerést - azaz beavatási utat - ábrázolja. Mindkettő a költészet eszközével szolgálja a szellemi megismerésre vágyó emberiséget.

A mű így töredékesen is negyvennégy nyolcszakaszos, stancákban rímbeszedett versből áll, ez a nemes versforma is az igényes téma rangját akarja meghatározni.

Goethe a kétszakaszos ajánlásban hivatkozik arra, hogy nem várja mindenkitől az egész mű megértését, lesznek, akiket bánattal tölt el, sokan pedig derült lélekkel fogják olvasni. A Fragment megírása után harminc évvel, ő maga is szükségét látta annak, hogy művéhez magyarázatot fűzzön. Ebben ismerteti azt a célját, hogy eposzában olyan helyre akarta vezetni az olvasót, mint Montserrat hegyének középkori bencés apátsága, amelyről tudjuk, hogy magasrendű beavatási hely volt. Elképzelése szerint a szerzetes-lovagok tizenhárom kis remetelakban éltek volna itt, és mindegyiket felkereste volna a költemény cselekvő hőse, Márk barát, akit a rend főnökének halála után a kolostor lakói utódjául szemeltek ki. A tizenkét szerzetes-lovagot más és más nemzet legkiválóbb fia gyanánt akarja jellemezni, akik mind más és más légkör, éghajlat, faj, szükségletek és szokások bélyegét hozzák magukkal. A gondolkodás és érzés legkülönbözőbb módjával keresik a megigazulást, amelyet egyenként tökéletlenül, de együttesen tökéletes összhangban találhatnak meg. Ebben az ismertetésben Goethe röviden le is írja költeménye eseményeit, de inkább csak a külső eseményeket sorolja fel. Majd megmagyarázza, hogy a tizenkét oly különböző lovag közössége mit is szimbolizál. Azt, hogy minden egyes vallás akkor éri el legfőbb virágzását, amikor a Felsőbb vezetővel egyesül. Hogy ez elérhető legyen, olyan vezetőt választott számukra, aki a Humanus nevet viseli, és aki hossza együttélés utána bátran válhatott meg tőlük, mert szelleme mindnyájukban megtestesülvén, mindegyikük sajátja lévén, tulajdon földi burokra már nem szorul. A cselekményt a Nagyhétre képzelte el, hogy könnyebbé tegye annak az átélését, hogy Humanus eltűnése a felmagasztosított emberi létnek vigaszt nyújtó megnyilvánulása.

Azt, amit nagyon várnánk, hogy Goethe megmagyarázza a költeményben kétszer is előforduló szimbólumot, a rózsakeresztet s mindazt, ami ezzel függ össze, nem találjuk meg magyarázatában. Nyilván ugyanazon oknál fogva nem tért ki erre, amiért a költeményt sem fejezte be. Úgy érezte, nem értenék meg, korai lenne. Meg sem említi, hogy a hely, ahová Márk barát elérkezett, rózsakeresztes beavatási hely s a közösség, amelyet itt talál, rózsakeresztesek közössége.

Száz évnek kellett eltelni ahhoz, hogy Rudolf Steiner elérkezettnek találja az időt s feltárja azt, amit Goethe elhallgatott. Kultúrtörténeti és szellemtudományi műveiben megvilágította a rózsakeresztesség nagy kultúrmozgalmát, mely a XV. századtól kezdve oly bensőséges szerepet töltött be az emberiség haladásában, és melyhez Goethe is tartozott. Rámutatott dekadenciájára és eltorzulására, mert ma főleg ezek ismeretesek. Áldásos eredményei azonban a modern emberiség legértékesebb megnyilvánulásainak köntösében élnek és hatnak tovább.


1 Az eredetiben Caspar, Melchior és Balthasar szerepel, innen a rövidítés. (JJ)


* Lásd a könyv végén található jegyzetet.

** Lásd a második jegyzetet.