Goethe

A titkok


Nagyrabecsült honfitársaim, kivált az ifjabbak, régtől fogva megtisztelnek bizalmukkal, mely még nőni látszik most, hogy a külső nyomástól megmenekedvén, belső nyugalmunk helyreállt, s ismét kedveznek körülményeink a szépre s jóra való őszinte törekvésnek. Hogy mennyi hálával s jó érzéssel tapasztalom e bizalmat, azt mégis ritkán mondhatom el, mivel idő híján nem tehetek eleget minden kötelezettségemnek. Ezért, őszinte sajnálatomra, sok levél marad megválaszolatlan, sok kérdés megvilágítatlan, sok probléma megoldatlan.

De mert a kívánságok s követelések áradatában akad nem egy, mely közérdekűnek látszik, minthogy újra meg újra felbukkan a leveleken, elhatároztam: e pontokra nézve fokozatosan közzéteszem magyarázataimat a Morgenblattbanban, s így amennyire csak lehet, kielégítem távoli s többnyire ismeretlen barátaimat, valamint másokat is, kik talán hasonló óhajt táplálnak. Vajha megelégedésükre szolgálna, ami alább következik. Az egyetemi ifjúságnak Észak-Németország egyik első városában működő egyesülete bizonyos formát szabott összejöveteleinek, oly módon, hogy előbb felolvasnak valamely költői művet, majd eszmét cserélnek róla a társas órák hasznos eltöltése céljából. E kör figyelmével tisztelte meg Titkok címet viselő költeményemet, megtárgyalta, majd mivel nem sikerült egy véleményre jutni, úgy határozott, hogy felkér: derítsek fényt a rejtélyre, amennyiben lehetséges, egyszersmind közölvén azt a nagyon is talpraesett vélekedést, amiben a többség egyetértett. Mivel a kérdésben magában s a kérés módjában egyaránt sok jóindulatot, igaz értelmet s tisztességtudást láttam, készséggel megadom a kért magyarázatot; annál is inkább, minthogy e rejtélyes mű ma már nem egy olvasóm ellenzőkészségét próbára tette, s én nem remélhetem, hogy írásos vallomásaimban hamarosan elérkezzem ama korszakhoz, melyben e munkát megkezdtem, s úgyszólván egyhuzamban, igen rövid idő alatt eljuttattam ma ismeretes állapotába, azután azonban félbehagytam, és soha többé elő nem vehettem; ez a nyolcvanas évek közepén történt.

Olvasóim feltehetően ismerik e költeményt, mégis elmondanám a következőket: mint tán emlékeznek, egy ifjú szerzetes bolyong a hegyek között, s egy kies völgyben pompás épületre bukkan, hol a jelek szerint jámbor s titokzatos férfiak laknak. Tizenkét lovag él a házban, kik küzdelmekben, bajokban s veszélyekben gazdag, viharos élet után végezetül ide tértek meg békében szolgálni Istent, fogadalmukhoz híven. A tizenharmadik, kit fejüknek ismernek el, válni készül tőlük, nem tudni, mi módon; e végső napokban kezdte el életútjának elbeszélését. Pár szóval beavatja az újonnan jött, szívesen fogadott szellemi testvért is. A költemény titokzatos éji jelenéssel ér véget: ifjak tűnnek fel ünnepi öltözékben, s fáklyájuk, sebes futással, bevilágítja a kertet.

Hogy megvalljam a költemény további szándékát, mondhatni általános tervét s egyszersmind célját, elárulom: valaminő eszményi Montserrat-on kalauzoltam volna végig az olvasót, ki, minekutána bejárta a hegyek, szirtek, szakadékok különféle régióit, végül tágas, mosolygó síkságra jutott volna. Ellátogatott volna minden egyes szerzeteslovag hajlékába, s az elütő égövi s nemzeti jegyek láttán megértette volna: a legkiválóbb férfiak gyűltek ide a föld minden zugából, hogy ki-ki a maga módján imádja békében Istenét.

A Márkus testvérrel vándorló olvasó vagy hallgató ráeszmélt volna, hogy a különféle érzés- és gondolkodásmódok, miket légkör, szülőföld, nemzetiség, szükség s szokás fejleszt ki s vés az emberbe, itt együttesen kiváló egyének képében nyernek ábrázolást; s habár külön-külön mind híjával vannak a tökélynek, együttélésük a legmagasabb rendű tudásra való törekvés méltó kifejezése.

Ezt elérendő gyűltek egy férfi köré, kinek neve Humanus, amire nem szánták volna el magukat, ha nem érezték volna egyenként s együttesen, hogy valamiben hasonlatosak hozzá, valamibe rokonok. E közvetítő készül most váratlanul megválni tőlük, s ők ámultan és lelkesülten hallgatják korábbi állapotainak történetét. Nem egyedül ő beszél, megszólal sorra a tizenkét lovag is: mivel mindegyikkel kapcsolatba került múltja folyamán, ki-ki hírt adhat közülük e nagy ívű életpálya egyik-másik szakaszáról.

Az elbeszélésből kitűnt volna, hogy minden vallásnak volt egy fénykora, amikor bőven termett virágot s gyümölcsöt, mikor ama legfőbb vezetőhöz s közvetítőhöz közeledett, mi több: teljesen azonosult vele. E korszakok megtestesülése s jelképe a tizenkét lovag, s egyben bizonysága is annak, hogy Isten s az erény minden elismerése bármely csudás alakban mutatkozik meg, mindenkor méltó tiszteletünkre, sőt szeretetünkre. Humanus azért válhat meg immár hosszú együttlét után a lovagoktól, mivel szelleme beléjük áramlott, mindannyiuké lett, s így nincs többé szüksége földi köntösre.

Ha mármost a hallgató, a résztvevő e terv szerint lélekben bejárt volna minden országot s kort, s mindenütt a legörvendetesebbet tapasztalta volna, mit Isten- s emberszeretet különféle alakokban valaha létrehozott, bizonyára a legkellemesebb érzések töltötték volna el, mivel sehol nem találkozott volna ama rendbontással, azon visszaélésekkel s torzulásokkal, melyek minden vallást gyűlöletessé tettek bizonyos korszakaiban.

S mert mindez a Nagyhéten zajlik le, s a társaság jelvénye egy rózsa övezte feszület, könnyű belátni, hogy itt Humanus távozásában is a felmagasztosult embersors Húsvét megpecsételte örökléte nyilatkozik meg vigaszteljesen.

Ámhogy e szép szövetség ne maradjon fej s középpont nélkül, a vezető tisztét csodás küldetés és kinyilatkoztatás folytán a szegény zarándokra, Márkus testvérre ruházzák, kit, noha híjával van tág látókörnek s az elérhetetlenre való törekvésnek, alázata, odaadása s lankadatlan munkálkodása e jámbor körben nagyon is érdemessé tett rá, hogy elöljárója legyen e jótékony társaságnak, míg csak az működik e világban.

Ha e költemény bevégzett alakjában megjelent volna akkor, amikor kigondoltam s hozzákezdtem, azaz jó harminc esztendővel ezelőtt, némiképp megelőzte volna korát. S ámbár azóta tágult látókörünk, tisztultak érzéseink, felvilágosultabbak lettek nézeteink, a nagyközönség tán még ma is örömmel fogadná költői köntösben az immár általánosan elismert igazságot, s mintegy megerősödne általa azon elveiben, melyek által - és csakis ezek által! - ki-ki fellelheti a maga Montserrat-ján az igazi békét s boldogságot.

(1816)

 

Fordította Görög Lívia