Közép-Európa nem tehet mást,
mint hogy kardot ragad,
ha mások ezt a kardot
a kezébe kényszerítik."

 

Olvashattuk Rudolf Steiner Memorandumát (lásd Huszadik századi dokumentumok I.), melyet Közép-Európa akkori vezetőihez címzett, és amely, ha eszméi megvalósításra találnak, egy gyökeresen más XX. századi világtörténelmet eredményezett volna. A szöveg gondolatai nem könnyen érthetőek, ezért bemutatjuk Steiner saját, későbbi magyarázatát.

Kálmán István      

  

Rudolf Steiner

Magyarázat a Memorandumhoz

 

A Memorandumban ábrázoltak megvalósíthatóságában senki nem fog kételkedni, aki gondolataiban Közép-Európa valóságos viszonyaiból indul ki. (A szerző Közép-Európán az akkori Németországot és az Osztrák-Magyar Monarchiát érti - a ford.) Mert egyáltalán semmi olyat nem szorgalmaztam, amit keresztül kellene vinni, hanem csupán rámutattam arra, ami végbe akar menni, és ami abban a pillanatban sikerül, amint szabad utat engedünk neki.

Ha ezt felismerjük, akkor mindenekelőtt az válik világossá, hogy miért is zajlik ez a háború, és hogyan irányul - a népek felszabadításának hamis zászlaja alatt - a német nép, s tágabb értelemben minden közép-európai népélet felszámolására. Ha leleplezzük a wilsoni programot, ami az Antant programjának köpönyege alól legújabban délibábként tűnt elő, akkor rájövünk, hogy megvalósítása semmi mást nem jelentene, mint a közép-európai szabadság elvesztését. Ezen semmit nem változtat az, hogy Wilson a népek szabadságáról beszél. Mert a világ nem a szavakhoz igazodik, hanem azon tényekhez, amelyek a szavak megvalósításából következnek. Közép-Európának valóságos szabadságra van szüksége, Wilson azonban egyáltalán nem valóságos szabadságról beszél. Erről a Közép-Európa számára szükséges szabadságról az egész nyugati világnak egyáltalán semmiféle fogalma nincs. A népek szabadságáról beszélnek, és eközben nem az emberek valóságos szabadságára gondolnak, hanem egy agyrémre: az emberi összefüggések kollektív szabadságára, ahogyan ez a nyugati államokban kialakult. Közép-Európa sajátos viszonyai szerint azonban ez a kollektív szabadság nem adódhat a nemzetközi viszonyokból, vagyis sohasem lenne szabad nemzetközi szerződések tárgyát képeznie, ami azután békekötések alapjául szolgálhat. Közép-Európában a népek kollektív szabadságának az általános emberi szabadságból kell következnie, és fog is következni, ha minden, a politikai, katonai és gazdasági élethez tartozó életkör szétválasztásával ennek szabad utat teremtünk. Teljesen magától értetődő, hogy egy ilyen megoldás ellen kifogásokat emelnek, ahogy egy éppen most megjelent könyvben, nevezetesen Krieck Die deutsche Staatsidee (A német állameszme) című könyvében találjuk:

„Alkalmanként korábban, többek között már E. von Hartmann-nál megjelent a népképviselet mellett, azzal párhuzamosan működő gazdasági parlament követelése. A gondolat tejesen a gazdasági és társadalmi fejlődés irányába esik. Eltekintve azonban attól, hogy egy új, nagy kerék a gépezet amúgy is jelentős tehetetlenségét és súrlódását csak fokozná, lehetetlen volna a két parlament kompetenciáit szétválasztani."

Ennél a gondolatnál mégiscsak el kellene ismerni, hogy a fejlődés valóságos viszonyaiból adódik, s ezért keresztül kell vinni, nem pedig a fejlődés ellenében elutasítani, mivel nehéznek találjuk a megvalósítást. Ha ugyanis a valóságban megállunk az ilyen nehézségek előtt, akkor olyan bonyodalmakat teremtünk, amelyek később erőszakosan vezetnek el a robbanáshoz. És végül is ez a háború abban a sajátos formában, amelyben kiéli magát, azoknak a nehézségeknek a kisülése, amelyeket elmulasztottak a helyes, másik úton felszámolni, amikor itt lett volna az ideje.

A wilsoni program abból indul ki, hogy szétzúzza a közép-európai államok életfeltételeit, és ezzel lehetetlenné teszi jogosult feladataik megvalósítását a világban. Ezzel szembe kell állítani azt, ami Közép-Európában meg fog történni, ha ezt a történést a közép-európai élet erőszakos szétzúzása nem zavarja meg. Föl kell mutatni azt, amit a történelmileg itt létrejöttek alapján csak Közép-Európa tud megtenni, ha nem csatlakozik az Antanthoz, amelynek semmiféle érdeke nem fűződik ahhoz, hogy Közép-Európát a maga természetes fejlődésének irányába vezesse.

A dolgok mai állása szerint Németország és Ausztria csak a következő három lehetőség közül választhat:

 

1. Minden körülmények között fegyvereinek győzelmére vár, és tőlük reméli azt a lehetőséget, hogy közép-európai feladatát véghezvihesse;

2. Az Antanttal, annak mostani programja alapján békét köt és ezzel a maga biztos pusztulása felé halad;

3. Kimondja, hogy a valóságos viszonyok között mit tekintene egy békekötés eredményének, s ezzel megadja a világnak azt a lehetőséget, hogy a Közép-Európa valóságos viszonyaiba való betekintés alapján a népekre bízzák a választást. Egy olyan tényprogramot választanak-e, amely az európai embereknek a valóságos szabadságot, és ezzel együtt a népek szabadságát hozza - vagy a Nyugat és Amerika látszatprogramját választják-e, amely ugyan szabadságról beszél, valójában azonban egész Európa számára az élet lehetetlenségét hozza.

 

Mi itt, Közép-Európában átmenetileg azt a benyomást keltjük, mintha félnénk a Nyugattól, hogy kimondjuk azt, amit akarnunk kell, míg ez a Nyugat csak úgy árasztja ránk akarata híradásait. Ezáltal ez a Nyugat azt a benyomást kelti, mintha csak ő akarna tenni valamit az emberiség üdvéért, és mi csak arra törekednénk, hogy eme dicséretes igyekezetet mindenfélével, például militarizmussal zavarjuk, miközben a valóságban ezt a militarizmust a Nyugat teremtette meg azzal, hogy már régóta arra rendezkedett be, és a továbbiakban még inkább arra akar berendezkedni, hogy minket árnyék-emberekké tegyen. Ilyen és hasonló dolgokat bizonyára sokan elmondtak már. Mégis: nem az a fontos, hogy ezt valaki elmondja, hanem az, hogy mindez valóságosan a közép-európai cselekvés vezérmotívumává váljon, és a világ felismerje: Közép-Európa nem tehet mást, mint hogy kardot ragad, ha mások ezt a kardot a kezébe kényszerítik. Amit a nyugati népek most német militarizmusnak neveznek, azt évszázados fejlődés során ők kovácsolták, és csakis rajtuk, nem pedig Németországon múlik, hogy Közép-Európa számára ez az értelmét veszítse. Az azonban Közép-Európán múlik, hogy a szabadság iránti akaratát világosan kinyilvánítsa; egy olyan akaratot, amely nem építhető wilsoni módon programokra, hanem csakis az emberi lét valóságára.

Ezért Közép-Európa számára egyetlen békeprogram létezik, mégpedig ez: tudatni a világgal, hogy a béke abban e pillanatban lehetséges, amint az Antant a mostani hazug békeprogramja helyébe egy olyat helyez, amelyik igaz, mert megvalósítása nem Közép-Európa pusztulását, hanem életlehetőségét biztosítja. Minden más kérdés, ami még a békekötések tárgyát képezhetné, megoldódik, ha ezen feltételek alapjára helyezik őket.

Azokon az alapokon, amelyeket most kínál számunkra az Antant, és amelyeket Wilson elfogadott, lehetetlen a béke. Ha nem lép más a helyébe, a német népet csak erőszakkal lehet ennek a programnak az elfogadására kényszeríteni, és az európai történelem további menete bizonyítani fogja az itt elmondottak helyességét, mert a wilsoni program megvalósítása esetén az európai népek elpusztulnak. Éppen Közép-Európában kell illúziók nélkül szembenézni azzal, amit ama személyek évek óta hisznek, és amely hitet a maguk nézőpontjából a világfejlődés töményének tekintenek, azaz hogy a világfejlődés jövője az anglo-amerikai fajhoz tartozik, és hogy ők vették át a latin-román faj örökségét és az oroszság nevelését. Amikor egy magát beavatottnak gondoló amerikai vagy angol fejtegeti ezt a világpolitikai formulát, állandóan felhívja a figyelmet ama, hogy a világ rendezésébe a német elem - világpolitikai dolgokban való jelentéktelensége folytán - nem szólhat bele; hogy a román elemet nem kell figyelembe venni, mert amúgy is kihalófélben van, tovább, hogy az orosz elem ahhoz tartozik, aki világtörténelmi nevelőjévé válik.

Nem kellene sokat foglalkoznunk az ilyen hitvallással, ha csak néhány, politikai fantáziálásra és utópiára fogékony ember fejében élne, csakhogy az angol politika számtalan csatornát felhasznál, hogy ezt a programot a gyakorlatban valóságos politikájának tartalmává tegye. Anglia szempontjából az a koalíció, amelyhez jelenleg tartozik, nem is lehetne kedvezőbb ennek a programnak a megvalósításához. Közép-Európa ezzel semmi mást nem helyezhet szembe, mint egy valóban ember-felszabadító programot, amely minden pillanatban tetté válhat, ha emberi akarat meg akarja valósítani. Talán azt is gondolhatná valaki, hogy a béke akkor is sokáig fog váratni magára, ha a Memorandumban ábrázolt programot az európai népek elé állítják, hiszen a háború alatt nem lehet azt megvalósítani, és az antant-népek amúgy is csak olyan színben tüntetnék föl, mintha Közép-Európa vezetői az egészet csak a népek megtévesztésére állították volna föl, és a háború után ismét bekövetkezne az, amit az Antant vezetői olyan szörnyűségként ábrázoltak (tudniillik a német militarizmus - a ford.), amit morális okokból „a népek jogaiért és szabadságáért folytatott harcban a világból ki kell irtanunk." De aki a világot helyesen, a tények és nem a saját kedvenc véleménye alapján ítéli meg, az tudhatja, hogy mindannak, ami megfelel a valóságnak, más meggyőző értéke van, mint annak, ami puszta önkényből származik. A tények igazolni fogják azokat, akik belátják, hogy Közép-Európa programjával az Antant népei csupán azt a lehetőséget veszítik el, hogy Közép-Európát szétrombolják, de semmi sem következik belőle, ami az antant-népek valóságos életimpulzusával összeegyeztethetetlen volna.

Amíg a maszkírozott törekvések területén maradunk, a megértés lehetetlen. Amint azonban a maszkok mögötti valóságot nemcsak katonailag, hanem politikailag is felmutatjuk, a jelenlegi események egészen más alakot öltenek. Közép-Európa fegyvereit a világ úgy ismerte meg, mint amelyek Közép-Európa üdvét szolgálják, a politikai akarat, ami Közép-Európát illeti, hétpecsétes titok a világ számára. Ezzel szemben minden nap a világ elé állítanak egy fantomképet, a félelmetes, elpusztítandó Közép-Európáról. És a látszat, hogy Közép-Európa csak hallgatni tud, a világ számára természetesen azt jelenti, hogy igent mondunk mindenre.

 

Fordította Kádas Ágnes   

 


Forrás: Országépítő (1996/4.); Közép-európai memorandumok (2006)


 

K-E M