Ha az emberek szabadok,
a népek is azzá lesznek."


Az 1917-es esztendőt a huszadik század történészei világtörténelmi fordulópontnak tekintik. Kétségtelen, hogy sorsdöntő helyzet volt. A központi hatalmak béketörekvései meghiúsultak. A háború újabb területekre terjedt ki, és meghosszabbodott anélkül, hogy a Német Birodalom és Ausztria-Magyarország azt remélhette volna, hogy katonai sikerekkel olyan békét kényszeríthet ki, amely lehetőséget teremt a birodalom területén élő népek fejlődése és együttélése számára.

Nem sokkal később a német vezérkar által kidolgozott terv alapján Lenint 106 szélsőséges forradalmárral együtt svájci emigrációjukból - leplombált vagonokban - Oroszországba szállították azzal a céllal, hogy ott a bolsevikok segítségével a forradalom káoszába süllyesszék a cári birodalmat, lehetővé téve a németek győzelmét, és a békét a keleti fronton. (Lenin ígéretet tett rá, hogy a hatalom átvétele után azonnal békét köt.)

Az eredmény az európai kontinens hetven évig tartó kettészakítottsága, ami az emberiség nagy részének mérhetetlen szenvedést hozott.

A Párizs környéki békeszerződésekkel a korábbi európai birodalmi rendszer végleg összeomlott, és ezt követően három tendencia lépett napvilágra, mindegyik egy új világrend megalapításának igényével: a nacionalizmus, a bolsevizmus és az anglo-amerikanizmus. E három tendencia a huszadik század végére soha nem látott káoszba taszította a világot.

Rudolf Steiner a wilsoni békejavaslatok katasztrofális következményeinek elkerülése érdekében ebben a sorsdöntő helyzetben 1917 júliusában két memorandumot juttatott el Közép-Európa vezető államférfiúihoz (Németországban Richard von Kühlman külügyminiszternek, Max von Baden, későbbi birodalmi kancellárnak, Ausztria-Magyarországon IV. Károly királynak és Ernst von Seidler miniszterelnöknek).

Ezekben a memorandumokban Rudolf Steiner a világ és az emberi fejlődés szellemtudományos megismeréséből kiindulva vázolta fel a jövőben lehetséges szociális reformokat, és a társadalmi organizmus hármas tagolódását.

A hármas tagolódású társadalom eszméjének lényege, hogy

 

- a szellemi élet az individuum szabadságán alapul,

- a jog területén az emberek egyenlők és

- a nemzeti politikai érdekektől megszabaduló világgazdaság célja a testvériség.

 

Így a francia forradalom eszmekáosza a szociális organizmus megfelelő szféráiban rendeződik.

Rudolf Steiner ezt a tagozódást, mint a jelen és a jövő követelményét ismerte fel. Meggyőződése volt, hogy a memorandumban foglaltak Ausztria-Magyarország külpolitikájának alapját képezhetik. Ennek első lépéseként egy - a szabad szellemi élet értelmében - kelet felé irányuló eszmeoffenzívára gondolt. Oroszországban elszórtan sok kis szellemi centrum létezik, ahol ezt megértenék, és ahol ez a béke hatékony eszközévé válhatna, mert keleten mindig is hallgattak a közép-európai eszmékre. Arthur Polzer, a császár kabinetfőnöke hozzátette: „Ha Ausztria hírül adná a memorandumban foglaltakat, újból igaz lenne Bismarck herceg kijelentése: Wenn der Kaiser von Österreich zu Pferde steigt, folgen ihm alle seiner Völker. (Ha Ausztria császára lóra ül, népei követik.)

A memorandumok írása óta bekövetkezett események igazolják, hogy Steiner gondolatai akkor világtörténelmi lehetőséget jelentettek. Közép-Európa politikusaiban azonban nem volt elég erő ahhoz, hogy kezdeményezését a wilsoni béke demagógiájával szemben áttörésre vigyék.

Steiner eszméjével szemben állt az egykori Imperium Romanum kereszténység előtti impulzusa. Anglia reálpolitikai cselekedeteiben ez az impulzus működik. A brit politika alapmaximái:

1. Az anglo-amerikai népek - mint egykor a rómaiak - predesztinálva vannak a világhatalomra.

2. Szükség van a szocialista kísérlet megvalósítására, erre azonban nagyban csak a szláv népeknél van lehetőség, s a nyugati világban nem kívánatos.

3. Ahhoz, hogy a szláv népek jövőjét meghatározott módon lehessen alakítani, ki kell iktatni Közép-Európa, különösen Ausztria-Magyarország befolyását.

Az októberi forradalom - a nyugati érdekekeknek teljesen megfelelően - megszilárdította a bolsevik uralmat, ami azután hetven éven keresztül paralizálta az orosz népet.

Steiner a memorandumokban kíméletlenül ábrázolja az anglo-amerikai politika hátterét, amit ismerni kell ahhoz, hogy felismerjük, mit akar az antant Közép-Európában, és ne engedjük magunkat tévútra vezetni azáltal, hogy mit mond.

Az anglo-amerikai politika megvalósításának fontos lépése volt az 1980-as években a szocialista kísérlet lanszírozása keleten. Az 1989-es rendszerváltás történetét csak ennek ismeretében tudjuk megérteni.

Ezért találjuk ma is aktuálisnak a IV. Károlynak megküldött, magyar fordításban eddig meg nem jelent memorandum közlését. Reméljük, hogy gondolatai hozzásegítik az olvasót a jelenlegi világhelyzet spirituális tárgyiasságú megértéséhez.

Kálmán István

 

 

 

Rudolf Steiner

Memorandum

 

„Egyetlen népet sem szabad arra kényszeríteni, hogy olyan uralom alatt éljen, amelytől idegenkedik. Birtokváltozás, és korábban érvényes fennhatósági viszonyok közé való visszatérés csak azon országokban engedhető meg, ahol szabadsága, megelégedése és jövőbeni boldogulása érdekében maga a nép követeli ezt a változást és visszatérést. Az egész világ felszabadított népeinek őszinte közösségi érzéstől áthatva kell létrehozniuk egy olyan szilárd szövetséget, amely az összes résztvevő egyesített erejével képes megoltalmazni a békét és az igazságot a népek közötti kapcsolatokban. A testvériség nem maradhat tovább puszta szó; általánosan elismert fogalommá kell válnia, amely a valóság sziklaszilárd talaján nyugszik."

Így írja körül Woodrow Wilson úr azt, aminek Amerika e háborúban való részvétele által meg kell valósulnia. Megnyerő szavak ezek; azt mondhatjuk róluk, hogy minden értelmes embernek hitet kell tennie mellettük. Ha egy írogató emberbarát írná ezt olvasótábora kiépítése érdekében, meg is állhatnánk annak elismerésénél, hogy a szavak maguktól értetődőek. Egy moralista gesztusával még arról is biztosíthatnánk mindenkit, hogy nem lehet a haladás és a szabadság barátja, aki e szavak ellen kifogást emel. Ma már olyan nézetekkel is lehet találkozni, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy ez a háború olyan tanulságokkal szolgált, hogy csak az folytathat manapság magasabb, korszerű politikát, aki ilyen, vagy hasonló eszmét vall, és ennek megfelelően cselekszik.

Ha nézetekről beszélünk, és arról, hogy ezt vagy azt a nézetet kell képviselni, mert hiszünk benne, az sosem vezet a gyakorlati cselekvés megállapításához. Erre egyedül az alkalmas, ha a valóságot vesszük szigorúan szemügyre. A közép-európai államok polgára számára nem lehet jelentősége egy, az antant céljainak általános jogosultágról, mintegy szépségről folytatott vitának, hanem egyedül csak a népek életében meglévő valódi erőviszonyok felismerésének. Ezért a következőkben az antant céljainak Európa számára valóságos megjelenését vesszük szemügyre, tekintet nélkül arra, hogy amit itt kimondunk, az esetleg nem cseng kellemesen az antant vezetőinek fülében. Csak ilyen irányú gondolkodás révén juthatunk gyakorlati impulzusokhoz. A dolgokat élesen fogalmazzuk, mert az ismertetett okok erre kényszerítenek. Nyomatékosan felhívjuk rá a figyelmet, hogy e megfogalmazásokban nem különböző hangulatok, hanem kizárólag az utóbbi évtizedek tényeinek józan megfigyelése játszhat szerepet. A Közép-Európában megtalálandó irányvonalak alapuljanak annak belátásán, hogy mit akar az antant, mert a legszörnyűbb tévutakra vezet, ha hagyjuk elkápráztatni magunkat attól, amit mond.

Mindenesetre hálátlan feladat kényszerűen szembefordulni olyan elképzelésekkel, amelyek - úgy tűnik - nagy mértékben megnyerték az emberek értelmét és szívét, és amelyek ráadásul úgy tűnnek, mint az emberiségnek a legnemesebb demokráciához vezető igaz történelmi, fejlődésének eredményei. És mégis: a következőket arra kell alapozni, hogy a wilsoni akarat elismerése nemcsak a közép- és kelet-európai államok polgárainak jelentenek logikai tehertételt, hanem hogy ebben a háborúban és utána minden egyes cselekvésnek és intézkedésnek úgy kell megtörténnie, hogy ez a wilsoni és antant-akarat szükségszerűen törjön meg ezen egészséges és gyümölcsöző intézkedéseken és cselekedeteken.

Abban a kifejezésmódban, amelyet Wilson úr akarata közléséhez választott, kérdéses módon benne rejlenek az antant valódi mivoltuk elködösítésére törekvő háborús céljai. Ugyanakkor az utóbbiakkal van dolgunk, ha az előbbiekkel foglalkozunk. Most mégsem kerülhet sor a wilsoni program mégoly szellemes fogalmi cáfolatára. Jelenleg nem olyan vitákkal kell foglalkoznunk, amelyek eldöntik, hogy kinek van és kinek nincs igaza. Azon a területen, amelyről itt szó van, csak annak van értéke, ami magában hordozza a történés csíráját, és azoknak a gondolatoknak, amelyeket Közép-Európában, mint a ma és a holnap cselekvéseinek csíráit, kigondolunk, csakis akkor van értékük, ha ebben az értelemben őrizzük meg őket.

Wilson szavait nem egy írogató emberbarát mondta. Ezek a szavak olyan tettek zászlaját jelentik, amelyekhez az amerikaiak fegyverkeznek, és amelyeket az antant három éve visz véghez Közép-Európa ellen. A valóságban Közép-Európának azért kell harcolnia, ami e zászló alatt állítja, hogy az emberiség javára, a népek felszabadítására vonul hadba. Az antant és Wilson azt mondják, amiért állítólag harcolnak. Szavaiknak vonzerejük van. Ez a vonzerő egyre aggasztóbbá válik. Sokan vannak Közép-Európában, akik bizonyára nem akarják beismerni, hogy Wilsont szajkózzák, ám gondolataik Wilson szavaihoz nagyon hasonlóan hangzanak.

Aki ennek a háborúnak az eredetét mélyebb értelemben ismeri, annak hangsúlyoznia kell annak szükségességét, hogy Közép-Európa a legélesebben utasítsa vissza az antantWilson-programot. Hiszen e programot - amellett, hogy morális álcázás - valójában az a remény élteti, hogy a közép- és kelet-európai népek ösztöneit kihasználva, őket egy morális-politikai lerohanás révén az anglo-amerikanizmustól való gazdasági függőségbe taszítsa. A szellemi függőség akkor aztán már csak szükségszerű, természetes következmény lenne. Aki tudja, hogy beavatott angol körökben a múlt század óta úgy beszéltek a közelgő világháborúról, mint aminek meg kell hoznia az angolszász faj világuralmát, az nem értékelheti túl sokra az antant vezetőinek kijelentéseit, hogy meglepte őket ez a háború, vagy meg akarták akadályozni, még ha ennek bizonygatása azoknál, akik ezt e pillanatban hangoztatják, szubjektív igazság lenne is. Mert azok, akik a közelgő világháborúról, mint elkerülhetetlen eseményről beszéltek, számoltak Európa valós, történelmi-népi erőivel, és az európai, jelesül pedig a szláv népek ösztöneivel. És úgy akarták irányítani és kihasználni a szláv népek eszményeit, hogy azok az angolszász népek egoizmusát szolgálják. Számoltak továbbá a romanizmus hanyatlásával, és a romokon ők maguk akartak terjeszkedni. Nagyszabású, történelmi szempontokkal számolnak tehát, amelyeket saját céljaik szolgálatába akarnak állítani. És e célok - bármilyen élesen is tagadják ezt az antant oldaláról - a közép-európai államformáció szétmorzsolódásához vezetnek.

Az a helyes, ha teljesen higgadtan hangsúlyozzuk, hogy az antant vezetőinek célja Közép-Európa szétmorzsolása, mert csak az lehet válasz az antant oly hatékony kijelentéseire; ám egy olyan válasznak, amely bizonyos tekintetben negatív, mert azt akarja megcáfolni, amit az antant mond, nincs értéke. Ezért kell az alábbi válasznak pozitívnak lennie, azaz azon tényekre utalnia, amelyek Közép-Európából kiindulva az antanttal szemben állnak.

Csak ennek a ténynek a felismerése hozhatja meg Közép-Európának az impulzusokat, amelyek a jelen káoszából kivezetnek. A közép-európai államformációk csak arra az álláspontra helyezkedhetnek, hogy saját cselekedeteikkel hatástalanítják az antant-programot. Ez az antant-program - többé-kevésbé kimondva vagy kimondatlanul - három előfeltételen nyugszik:

 

1. Az antant álláspontja szerint a történelmileg kialakult közép-európai államalakulatokat nem szabad olyan formációkként elismerni, mint amelyekre az európai népek problémáinak megoldása tartozik.

2. Ezeknek a közép-európai államoknak az anglo-amerikanizmussal gazdaságilag nem konkurrencia-, hanem függőségi viszonyban kell állniuk.

3. Közép- és Kelet-Európa kulturális (szellemi) viszonyait az anglo-amerikanizmus nép egoizmusának szellemében kell rendezni.

 

Ami Wilsonnak az oroszokhoz intézett írásában található, nem más, mint e három pont Wilson-antant-nyelvre való lefordítása.

Az is megtörténhet, hogy a tények kényszerítő helyzete rövid időn belül békét teremt; talán, ha Anglia látja, hogy pillanatnyilag nem tartható tovább, hogy ne adja beleegyezését a háború befejezéséhez. Mindez azonban az anglo-amerikanizmus oldalán semmit sem változtat a lényegen. Ha az anglo-amerikanizmus lehetségesnek tartja a háború folytatását, akkor a három fenti pontot továbbra is a wilsoni formulába fogja öltöztetni: Mindig erre a célra törekedtünk, és hogyha most fukarkodunk a vérünkkel és a pénzünkkel, talán soha nem jutunk el ahhoz az egységhez és erőhöz, amit az emberiség felszabadításának nagy ügyéért vívott harc megkövetel. Amennyiben Anglia vezetői rákényszerülnek, hogy a közeljövőben hozzájáruljanak a háború befejezéséhez, akkor a jövőbeni politikát, amelynek irányát továbbra is a fenti három pont szabná meg, ebbe a szóvirágba fogják öltöztetni: „Az emberiség felszabadítására pénzünket és vérünket akartuk áldozni, és ezt nagy mértékben meg is tettük, míg a közép-európai hatalmak csak ennek ellenkezőjére gondoltak. Az erőszak ellen egyelőre csak részleges sikert tudtunk elérni. Célunkat csorbítatlanul szem előtt tartjuk, mivel ez magának az emberiségnek célja."

Azzal szemben, ami ténylegesen e szándékok mögött rejtőzik, csak akkor tudjuk megállni a helyünket, ha Közép-Európában a következő felismerés válik cselekedeteink alapjává: Nyugaton az anglo-amerikanizmus uralmát az emberiség felszabadításának és demokráciának nevezik. És mivel ezt teszik, azt a látszatot keltik, mintha valóban az emberek felszabadítói akarnának lenni.

Ennek a felháborító képzeletszüleménynek, ennek a képtelen morális köntösbe bújtatott, magától értetődő faji egoizmusnak a következményeivel szemben csak Közép-Európa saját, a tények teljes igazságára irányuló beállítottsága lehet hatékony. És ez az igazság a következő:

 

1. Az antantnak a közép-európai államalakulatokra vonatkozó céljai elérésével a valódi európai szabadság elvész. Mivel azt éppen ezek az államalakulatok tudják megvalósítani, mert ez a szabadság ezen államalakulatok saját érdeke, és államok nem cselekedhetnek másként, mint érdekeik szem előtt tartásával. Az anglo-amerikanizmus nem valósíthatja meg a népeknek ezt a szabadságát, mert ez a szabadság, mihelyt már létezik, az anglo-amerikai államalakulatok érdeke ellen van, míg ez az érdek olyan, amilyen most, és ahogyan valódi szükségszerűséggel megadta ennek a háborúnak a jellegét. Az anglo-amerikai államoknak be kell látniuk, hogy tiszteletben kell tartaniuk a közép-európai államok érdekeit, és hogy a közép-európai népek szabadságának rendezését át kell adniuk a közép-európai államoknak, mivel egyedül ők azok, akik e szabadság előmozdításában láthatják valós államérdekeiket.

2. Közép-európai nézőpontból ez a háború Kelet felé a népek háborítja, Nyugat - Anglia-Amerika - felé gazdasági háború. A Franciaország elleni revans-háború csak a revans-gondolatnak az angol-amerikai gazdasági érdekekkel és az orosz-szláv népek ideáljaival történt összekeverése révén vált lehetővé.

3. A népek felszabadítása lehetséges. Ez azonban csak eredménye, és nem alapja lehet az emberek felszabadításának. Ha az emberek szabadok, a népek is azzá lesznek.

 

Közép-Európa e három alapigazság értelmében cselekedhet, ha akar. Cselekvése e tények programja lesz; így fog cselekedni, ha az emberek felszabadításának tárgyszerű programját állítja szembe az antant-Wilson-programmal, amely - anélkül, hogy bármit is tudna a közép-európai népek erőiről - valami olyanról beszél, ami a tények világában nem, csak az anglo-amerikai faji egoizmus törekvéseiben létezik. Az itt Közép-Európa számára helyesnek tartott program nem radikális abban az értelemben, ahogyan a radikalizmustól számos körben visszariadnak. Sokkal inkább csak azon tények kifejezése, amelyek saját erejük révén Közép-Európában meg akarnak valósulni. Ezeket teljes tudatossággal kellene megvalósítani, és nem szabadna rejtve maradniuk, hogy ne az antant-wilsoni célok ködében törekedjenek saját természetük általi megvalósulásukra, és ezáltal korrumpálódva háborús bonyodalmak kiváltóivá és ürügyeivé váljanak.

Az igazi megvalósulás soha nem fog megtörténni, ha az, amit Közép-Európának akarnia kell, a politikai, gazdasági és általános emberi érdekek természetellenes keveredése által elfedve marad.

A politikai viszonyok, ha fejlődni akarnak, megkövetelik az egészséges konzervativizmust a történelmi államformációk megtartása és kiépítése érdekében. Ezen konzervativizmussal, amely Közép-Európa számára életfeltétel, csak addig szegülnek szembe a gazdasági és általános-emberi érdekek, míg a vele való összekeveredéstől szenvedniük kell. És a politikai konzervativizmusnak, ha tudatában van valódi érdekének, a legcsekélyebb indítéka sincs arra, hogy gazdasági és általános-emberi érdekek összekeverésével hagyja folyamatosan zavarni saját jogos köreit. Ha abbamarad ez az összekeveredés, akkor a gazdasági és az általános-emberi viszonyok kibékülnek a politikai konzervativizmussal, amely saját lényegének megfelelően, nyugodtan fejlődhet.

A gazdasági viszonyok saját fejlődésükhöz megkövetelik azt az opportunizmust, amely e viszonyok rendjét saját lényegük szerint teremti meg. Konfliktusokhoz kell, hogy vezessen, ha a gazdasági intézkedések politikai és általános emberi követelményekkel nem kizárólag olyan összefüggésben állnak, ami az őket megillető saját törvénykezésnél és közigazgatásnál a magától értetődő életösszefüggés révén adódik. Itt nem pusztán államon belüli konfliktusokra gondolunk, hanem elsősorban olyanokra, melyek kifelé politikai nehézségekben és háborús robbanásokban törnek ki.

Az általános-emberi viszonyoké és a népek szabadságának ezekkel összefüggő kérdései - a jelen és a múlt vonatkozásában - csak az ember individuális szabadságára alapozhatók. Neki sem kezdhetünk a tárgyhoz illő szemlélet kialakításához, míg azt hisszük, hogy a népek felszabadításáról beszélni lehet anélkül, hogy ezeket az ember individuális szabadságára építenénk, és amíg nem látjuk be, hogy a valódi individuális szabadsággal szükségszerűen adott a népek szabaddá válása is, mert az ez előbbivel természetes összefüggésben, annak következményeként kell, hogy megjelenjen.

Az embernek hitet kell tudnia tenni egy nép, egy vallási közösség, s az ő általános-emberi törekvéseiből adódó összefüggések mellett anélkül, hogy e hitvallásban akadályoznák őt politikai vagy gazdasági körülményei.

Arról van szó, hogy belássuk: az államstruktúra összes formája, mint történelmi forma alkalmas rá, hogy az embereket szabaddá tegye, ha saját érdekei erre ösztönzik, ami a legkiválóbb értelemben éppen a közép-európai államok esetében van így. Ezen államok parlamentáris átalakítása az idők fejlődésének és a népek érzületének okán manapság szükségesnek tekinthető; azokhoz a kérdésekhez, amelyeket a háborús zűrzavar láttán a világ nyilvánossága elé kell tárni, csak az államstruktúra fent jellemzett hármas tagolódásának van köze. A parlamentarizmus puszta felvetése semmit sem változtat azokon a viszonyokon, amelyek a jelenlegi káoszhoz vezettek. Erről a nyugati népek azért beszélnek olyan sokat, mert semmit sem értenek a közép-európai viszonyokból, és abban a hitben ringatják magukat, hogy amit saját érdekükben helyesnek tartanak, az az egész világ számára sablonként kell, hogy szolgáljon. Közép-Európára, még ha parlamentarizmusnak kell is uralkodnia, egy olyan rend vonatkozik, amelyben a politikai, gazdasági és általános-emberi viszonyok a törvénykezésben és a közigazgatásban egymástól függetlenül bontakoznak ki, és így kölcsönösen támogatják egymást ahelyett, hogy kifelé gyakorolt hatásaikba belebonyolódnának, és konfliktusokra okot adó problémákhoz vezetnének. Közép-Európa akkor szabadítja meg magát és a világot az ilyen konfliktusokra okot adó problémáktól, ha államstruktúrájából kizárja a három emberi életforma említett kölcsönös zavarait. Az antant és Wilson semmilyen célja sem mutathatja fel azt az erőt, amelyet Közép-Európa fog felmutatni akkor, amikor megmutatja a világnak, amire egyedül csak ő képes, és amit senki más nem valósíthat meg. Az ember - és ezzel a népek - felszabadítása úgy jelenik majd meg a világ előtt, mint a közép-európai államok és népek ösztöneinek szükséges része, ha - ahogy itt utaltunk rá - a tényeket hitelesítő impulzusként kerül bele a jelen történéseibe.

Amit itt kifejtettünk, nem jelenthet utópisztikus programot, és nem teremthet a világból történelmi jogokat és jogi szövevényeket. Annak, aki szemléli, valami olyasmit jelenít meg, ami az összes történelmi jogosultság teljes tiszteletben tartásával, a tényleges viszonyok elismerése mellett a jelenlegi államstruktúrákból bármi kétely nélkül kifejlődhet. Ezért magától értetődően tartózkodnunk kell attól, hogy bármiféle részletekbe bocsátkozzunk. Az ilyen részletek a valóban gyakorlatinak gondolt impulzusok esetén csak a megvalósítás során jönnek elő. Csak az utópista gondolkodik részletekben, s ezért nem is valósíthatók meg az absztrakt gondolkodásból eredő elképzelései. Amit itt mondunk, az csak általános irányvonalakban léphet fel. Ezek az irányvonalak viszont éppen hogy nem kigondoltak, hanem a közép-európai életviszonyok megfigyeléséből erednek. Ez szavatolja, hogy pontosan akkor igazolódnak be, amikor a gyakorlat valóban irányvonalként hasznosítja őket. Amiről itt beszélünk, az létszükségletként bizonyos mértékben már jelen van. Csak arról van szó, hogy ezt a létszükségletet szolgáljuk. És azért sem szükséges most a részletekről beszélni, mert az a közép-európai államok belső ügye. E pillanatban csak arra van szükség, hogy a dologból a külvilág számára annyit érvényesítsünk, amennyi kifelé szóló jelentése van. Arról van szó, hogy magából a közép-európai életből megmutassuk azokat az impulzusokat, amelyeket az élet valóban tartalmaz, és ezeket úgy mutassuk meg, hogy a nyugati ellenfelek lássák, hogy a háború folytatása során ezekkel az elpusztíthatatlan impulzusokkal fogják szembetalálni magukat. Ezáltal az antant vezetőit valami olyasmivel szembesítjük, amivel eddig még nem kerültek szembe, és amit semmilyen háborús programmal sem győzhetnek le. Ilyen, a nyilvánosság előtt elhangzott beszédnek, amely a tények csíráját magában hordozza, következményei kell, hogy legyenek. Szükségtelen e pillanatban az Oroszországgal történő kiegyezés mikéntjét az itt elmondottakhoz hozzáfűzni, mert ez a kiegyezés a dolog folyamatában magától kell, hogy adódjék. És a belátás, hogy ennek az eredménynek be kell következnie, az orosz vezetőknél olyan impulzusokat fog életre hívni, amelyeknek csak kedvező eredményei lehetnek. Minden esetben figyelembe kell venni, hogy mi az, ami az elmondottakból nem az állam belső ügyét jelenti, hanem mit jelent, mint kifelé irányuló manifesztáció a jelenlegi világkonfliktuson belül, ennek befejezése szempontjából, azaz Wilson és az antantvezetők manifesztációival szemben folytatott politikai harcban. A belsőt ebben az esetben hasonló értelemben szemléljük, mint ahogy egy ember gondolkodásának a cselekedetben megnyilvánuló következményei a többi ember számára realitást jelentenek, ennek ellenére a mód, ahogy gondolkodik, csak szervezetének belső ügye. De csak arra van szüksége, hogy másokkal gondolkodásának hatásáról vitázzon, és nem bensőjének állapotáról.

A közép-európai törekvés céljaiként elismerni és elfogadni a politikának, gazdaságnak és az általános-emberinek törvényhozásra, közigazgatásra és szociális struktúrára történő szétválasztását - ez megbénítja a nyugati hatalmak erőit. Ez arra kényszeríti őket, hogy az európai középhatalmakkal és a velük ilyen feltételek mellett együttműködő keleti hatalmakkal való viszonyukban a maguk államalakulataként a saját népeik ösztöneinek megfelelő struktúrát alakítsák ki, és a közép- és kelet-európai népeket hagyják, hogy közösségüket az emberek valódi felszabadításának érdekében az őket természetszerűleg megillető térségben megélhessék anélkül, hogy ezt megzavarnák, ami a mostani háború oka volt, míg jelenleg a nyugati hatalmak azt hiszik, hogy saját akaratukat tekinthetik az egyedül mérvadónak a világkonfliktusban.

Minden azon múlik, hogy belássuk, mennyire másképp alakulnak a kapcsolatok államok, népek és egyes emberek között, ha ezek az élet három tényezőjének szétválasztásából fakadó, kifelé irányuló hatáson alapulnak, mint ha a tényezők összekeveréséből következő konfliktusok szövik át őket.

A jövőben ugyanis ennek a háborúnak az előtörténetét úgy fogják megírni, hogy okként rámutatnak a népek egymás közötti kapcsolataiban e három tényező szerencsétlen, egymást kölcsönösen zavaró mivoltára.

Szétválasztásuknál az egyik tényező ereje kifelé, harmonizálóan hat a többire; különösen a gazdasági érdekekből fakadó erők egyenlítenek ki politikai talajon keletkező konfliktusokat, és az általános-emberi érdekek tudják majd kibontakoztatni népeket összekötő erejüket, mialatt éppen ezt az erőt hatástalanítja teljesen, ha politikai és gazdasági konfliktusokkal megterhelten kell kifelé fellépnie. A legutóbbi időben a legnagyobb csalódást ezzel az utolsó ponttal kapcsolatban élte át az ember. Nem látták, hogy az általános emberi viszonyok valódi erejüket csak akkor képesek kifelé kibontakoztatni, ha belső felépítésük alapja a szabad korporáció. Akkor a gazdasági érdekekkel összefüggésben úgy hatnak, hogy e hatások folytán természetszerűleg, elevenen megszületik az, aminek jövendő létét kétségessé akarják tenni utópisztikus, államok fölötti szervezetek létrehozásával: utópisztikus döntőbíróságokkal, egy wilsoni Népszövetséggel, stb., amelyek semmi másra nem vezethetnek, mint Közép-Európának a többi állam általi folyamatos leszavazására. Az ilyen dolgoknak az a hibájuk, mint mindennek, amit óhajok absztrakcióiból kényszerítenek a tényekre, míg az itt elmondottakkal egy olyan fejlődésnek nyitunk szabad utat, ami a tényekből eredően maga is megvalósulásra törekszik, és ezért meg is valósulhat.

 

Fordította Kádas Katalin  

 

 

 

A címben leírt „Huszadik századi" itt annyit jelent, hogy olyan korábbi dokumentumokat közlünk, amelyek legerőteljesebben a huszadik században fejtették ki hatásukat.

 

 


Forrás: Országépítő (1996/2.); Közép-európai memorandumok (2006)


 

K-E M