AM

A l f r e d  K a r l  M e e b o l d

*1863. szeptember 24., Heidenheim a.d. Brenz
1952. január 6., Havelock North


„A Botanikus Vándor középmagas, szikár öregúr volt, fehér hajjal és bajusszal. Szeme a legvilágosabb kék égbolt árnyalatát tükrözte, időnként apró fénymeteorok ragyogtak fel benne, mint a napfénytől átvilágított levegőben. Finoman metszett, mozgékony keze sajátos, külön nyelven beszélt." (Göllner Mária)


Alfred Karl Meebold 1863. szeptember 24-én született a varázslatos sváb kisvárosban, a Brenz melletti Heidenheimben, Württemberg tartományban. Egyetlen fia volt a köztiszteletben álló, magas kultúrájú, rendkívül jómódú Meebold-családnak, akik lelkiismeretes, szeretetreméltó szülőkként nevelték őt. Édesapjának karton-manufaktúrája volt (Württembergische Cattunmanufactur), mely mesterséget a családi tradíció alapján az ifjú Alfrednak is ki kellett tanulnia.

16 évesen gyakornokként már végigjárta a svájci, francia és angol gyárakat, és ezzel kezdte el több mint hatvan évig tartó vándorlás-sorozatát. Európa legjobb iskoláin és egyetemein tanulhatott. Ritka nyelvtehetsége, élénk temperamentuma és nem-szentimentális emberszeretete, mellyel az előítélet-mentes gondolkodáshoz utat mutatott, voltak azok a tulajdonságok, melyek mindenekfelett jellemezték őt. A négy kontinens különböző országaiban állt kapcsolatban olyan emberekkel, akikben érdeklődés ébredt Rudolf Steiner életműve iránt.

Az a bizonyos rejtélyes hatás, amit a keresztények kegyelemnek, a görögök charis-nak neveznek, és az istenektől kapott ajándékként tisztelnek, a botanikus vándor - ahogy magát nevezte - életében már egészen korán megmutatkozott. Charis még ennél is többet tartogatott számára, három további tehetséggel ajándékozta meg: a növényvilág iránti erős vonzódással, írói vénával - amit egy tucat regény, útikönyv, önéletrajz és néhány verseskötet bizonyít -, végezetül pedig egy ritka beleérző képességgel, melynek segítségével eljuthatott az emberi lény legmélyebb felismeréséig.

DMÍgy lett belőle botanikus, majd író és antropozófus.

Otthon érezte magát öt kontinens tudományos intézeteiben és botanikus kertjeiben. Új fajták tucatjait fedezte fel, ezek közül több, például az Acacia meeboldii, a Darwinia meeboldii, a Geranium meeboldii viselik nevét. Kedvenc területe a növény-földrajz, szintén számos megfigyelést és megállapítást köszönhet neki.

28 éves korában, egy egészségügyi probléma megszabadította attól a lidércnyomásától, miszerint a számára kijelölt életpálya - ami nem állt volna másból, mint pamutminták és vázlatok végtelen mennyiségéből - elviselhetetlennek tűnt számára. Ez viszont újabb probléma elé állította.

Egy 14 éves periódus kezdődött életében: „önmaga keresése". A vándor- és tanulóévek folytatásaként évente költözött máshová, keresztül egész Európán, és háromszor Indiába is elutazott.

A botanika mellett filozófiát, művészetet, pszichológiát, okkultizmust, spiritizmust tanult, végül eljutott a Teozófiai Társaság vezetőjéhez, Annie Besant-hoz, akivel az indiai Adyarban találkozott. Azonban kiderült, hogy Meebold a teozófiai tekintélyt éppoly kevéssé tudta elviselni, mint az egyházi-felekezetit. Tudatos belátásra törekedett a Szellemről szóló tudásban is: „Ami misztikus, annak tudatossá kell válnia!"

Így első indiai útja nem adhatott számára sokat. Mivel Indiában semmit nem talált abból, amit keresett, eldöntötte, hogy megnézi az országot és az embereket, és növényeket gyűjt.

Kasmírba került. Egy napon reszketve, fagyoskodva ült behavazott sátrában, 3500 m magasságban, igen aggasztó helyzetben. Ezalatt egy olyan misztikus élményben volt része - így nevezte később az antropozófiai idők előtti lelki élményeit -, amit Rudolf Steiner szabad imaginációnak nevezett.

Állítása szerint - amit később önéletírásában fejtett ki -, ez az élmény tartós átalakulást idézett elő lényében a személyes emberiről az „emberiségire".

További élményei röviddel ezután arra sarkallták, hogy visszatérjen Európába. 40 körül lehetett, amikor egy bizonyos Sophia nevű hölgy megismertette vele Rudolf Steiner műveit.

AM42 éves korában, 1905-ben lett tagja a Teozófiai Társaság német szekciójának, melynek akkor már Steiner volt az elnöke. Az Általános Antropozófiai Társaság megalakulása után pedig már ő is mestere új útját kezdte járni.

Így találkozott az Emberrel - ahogyan Rudolf Steinert az első időkben nevezte -, és általa azzal, amit ifjúságától kezdve keresett: a szellemtudományhoz vezető utat, valamint a golgotai misztérium megértését. Közben újabb nehézségeket kellett legyőznie, mielőtt mindezt magáévá tehette.

„És ekkor jött az Ember, aki éles logikájának szelíd erejével minden eddigi megkövesedett felfogást megsemmisített. Eljött az idő, amikor egyáltalán semmit nem értettem. ... Bőszített határozott, kemény hangja, és hogy azt feltételezte, csak kedvtelésből, saját szórakozásomra utaztam Indiába, az hogy nem kérdezett és nem akart hallani tőlem semmit. ... Már szinte minden ingerelt, még a nyakkendője és a finom, keskeny keze is."

Meebold már saját erejéből eljutott a reinkarnáció igazságáig, kis körökben ő maga is elkezdett tanítani. Bosszankodott, amikor antropozófus társai tanárnak nevezték őt: „Én nem vagyok más, mint Rudolf Steiner tanítványa, ahogy ti is azok vagytok." Ő is kapott segítséget. Életútján haladva egy világos vezetés befolyása alatt érezte magát. Ez életrajzának is esszenciája.

Közben megjelent első regénye: Das Erwachsen der Seele, majd a Sarolta is.

Még két további indiai útja következett, az egyikről azzal az elhatározással tért vissza, hogy Rudolf Steinertől akar tanulni. A harmadik, és egyben utolsó út valóban fölösleges volt, mint ahogy ezt később maga is belátta. Indien c. útirajza több kiadást is megért.

Bár utazásai tovább folytatódtak, ezek már Steiner előadóútjait követték, addig, amíg azok abba nem maradtak. Az „intellektuális gőg" hamarosan feloldódott a szellemi felismerés melegében, ami tisztelt tanárából sugárzott. Meebold a Rudolf Steiner által kiválasztottak egyike volt.

AMÉlete első 49 esztendejét öleli föl Der Weg zum Geist c. önéletrajza, mely sok embernek adott és ad inspirációt ma is, közel száz esztendővel megjelenése után. Ennek egy idézete is tükrözi élete munkáját:

„Tenni azért, hogy az elkövetkező generációk útjából a gondolkodásnak azokat a rettenetes akadályait eltávolítsa, amelyek elhitetnék velünk, hogy az ember nem több, mint földi állat."

1918-ban Meebold mutatta be Steinert Kühlmann külügyminiszternek, akivel a hármas tagolódásról, illetve a Memorandumokról folytattak beszélgetéseket, majd előadásokat is tartottak.

Meebold szülővárosában, Heidenheimben tartott előadásai lettek a kisváros későbbi Waldorf-iskolájának „alapkövei"; ezeken iparosok, hivatalnokok, gyári munkások vettek részt. Egy jellemző momentum.

Akkoriban belpolitikailag feszült volt a légkör. Egy félreértelmezhető szó szikraként pattanhatott volna szét; de semmi ilyen nem történt. Az előadást síri csend követte, miután Meebold meghajolt, senki nem moccant. Végül megtört a csönd, ám tapsolni senki nem mert. Elől az értelmiségiek udvariasan körülvették az előadót, hátul a munkások tétován távoztak. Ezek vezetői azután őt otthonában keresték fel, hogy az előadóteremben ne legyen alap letartóztatásukhoz.

A heves szociálpolitikai vitákban az emberek könnyen az antropozófia berkeibe kerültek, és látogatói felfedezték, hogy tulajdonképpen ez volt az, amire valójában szükségük volt. A forradalmi hangulat alábbhagyott, és a szellemről, valamint az emberről szóló tudomány iránti heves érdeklődésbe csapott át.

Új barátainak Meebold megnyitotta szívét és az otthonát is. Ez utóbbi Meebold hosszú távollétei alatt is reggeltől estig nyitva állt a barátok előtt, könyvtárát is használhatták. Hazaérkezésekor pedig tele voltak kérdésekkel, amelyeket a maga újjáalakított szókratészi módszere alapján válaszolt meg. Nagyon hatásos volt például meghallgatni azt, amit egy fiatal gyári munkásnő igazi sváb nyelven a Szabadság valósága című fejezetről kérdezni, illetve őt kérdezve mondani tudott.

Az ehhez hasonló élmények mindig felejthetetlenek.

56 éves volt, amikor 1919-ben közreműködött Rudolf Steiner Aufruf an die Deutsche Volk und an die Kulturwelt (Felhívás a német néphez és a kultúrvilághoz) című, a hármas tagozódású társadalom eszméjét tartalmazó, a tartós európai béke megteremtésére alkalmas egyetlen iniciatívájának terjesztésében. Ezt csaknem száz németajkú közéleti személyiség írta alá - többek között Hermann Hesse író és Arthur Polzer-Hoditz, IV. Károly királyunk kabinetfőnöke -, de végül ez az erőfeszítés is kudarcba fulladt.

1920-ban jelent meg Irrmansdorf c. regénye.

1925-ben, Rudolf Steiner halála után, a növények iránti érdeklődése háttérbe szorult, „felébredt" az emberek iránti érdeklődése.

Steiner halála után sokaknak segített, hogy kikerüljenek abból a bűvkörből, ami az intellektust arra készteti, hogy a tisztán szellemi dolgokat szavakban fejezze ki.

Növényeken kívül könyveket is gyűjtött, különösen azokat, melyeket Rudolf Steiner az előadásaiban is említett. De sem e teljesítményének, sem gyűjteményének nem tulajdonított jelentőséget. Utóbbit, archívumát, Európából való távozásakor olyan helyre ajándékozta, ahol hasznát vették.

Gyűjtötte a mestere előadásairól készült jegyzeteket, feljegyzéseket is. Sok éven keresztül, amíg az elkallódott írások még fellelhetőek voltak, naponta több órát is arra áldozott, hogy Steiner előadásairól másolatot készítsen. Kitartó szorgalmának köszönhetően több száz előadás is fennmaradt számunkra.

Meebold egész munkássága során mindig az aktív gondolkodást és fogalomalkotást kívánta előmozdítani, mert ezeket tekintette az egészséges antropozófia alapjainak. Az embernek nem a testéhez vagy lelkéhez, hanem mindig a szelleméhez szólt. Szellemi kérdésekről beszélgetett, és az ilyen beszélgetésekből ítélte meg, hogy a hozzá forduló milyen szellemi állapotban van, milyen igazságokra van legnagyobb szüksége. Milyen út kínálkozik számára ahhoz az ébredéshez, amely kiemeli őt a mindennapi élet hipnotikus álmából, és az ébredező tudatot a lényeges igazságok felismeréséhez elvezeti. A segítség és a gyógyítás, amit az emberek számára közvetíteni tudott, mindig a segítséget kérő ember saját, újra megnyílt szellemi forrásából származott.

Így alakult ki a botanikus vándor új feladatában az a különlegesen individuális módszer, amelynek hátterében az emberbölcsesség állt, és amelyet tanítójának, Rudolf Steinernek köszönhetett.

Sorsa antropozófusként olyan országokba is újra elvezette, melyeket korábban természettudományos kutatások miatt látogatott meg. Amerre csak járt, mágnesként vonzotta az embereket, akik rövid beszélgetés után tanácsadó jó barátként érzékelték őt, aki személyes homályukból tiszta látáshoz vezette őket. Különösen kereső embereket gyűjtött maga köré utazásain, és bennük megtalálta saját magát. Szavainak mély bölcsessége, az embertársai iránti segítő szándék mélysége olyan légkört teremtett körülötte, amely a hozzá forduló emberek gondolati és érzésvilágára egyaránt gyógyítólag hatott. Nem csoda, hogy mindenütt türelmetlenül várták érkezését. Így jött létre az a különös paradoxon, hogy ez az életbölcsességgel teli aggastyán, aki egzisztenciáját az első világháború után elveszítette, aki hazája sorsa miatt kimondhatatlanul szenvedett, mégis az öröm hordozójává vált. A világháború két felvonásának sötét éveiben tett utazásai igazi örömöt és világosságot hoztak mindenhova, ahol csak megfordult.

Természetesen előfordult az is, hogy bizonyos vonásaival antipátiát keltett maga körül. Voltak olyanok, akik túl kritikusnak, szeretetlennek érzékelték őt, mások azt kifogásolták, hogy modora túl hangos és heves. Megrótták azért, hogy túl sokat dohányzik. Egyszóval voltak, akik elutasították. Különös módon gyakran mégis úgy alakult a helyzet, hogy éppen ezeknek az embereknek tudott szolgálatot tenni, megismerési törekvéseiket felébreszteni és támogatni.

Az ilyen eseteknek különösen örült, mert - mint mondta - alkalmat adtak a három nagy erő: a kozmikus szándék, a sorstörvény és a kegyelem erőinek kibontakoztatására.

Ez a három erő mindig egymásba szövődve működik, és még a hibákkal terhelt embert is - ez alól önmagát sem tekintette kivételnek - eszközéül használhatja, hogy útmutató erőit a világban szétárassza.

Az első keresztények ezt a tehetséget, vagy képességet, ami az emberben a charis-erő (ahogy ők nevezték: az istenség kegyelmi adománya), és amely soha nem öröklés, gyakorlás, nevelés vagy stúdium által jön létre, karizmának nevezték.

A segítség és a gyógyítás, amit az emberek számára közvetíteni tudott, mindig a segítséget kérő ember saját, újra megnyílt szellemi forrásából származott.

Különös tehetsége volt arra, hogy a legkülönbözőbb egzotikus országok bennszülötteivel is közvetlenül természetes kapcsolatba lépjen. Szellemi munkásságát német, olasz, francia és angol nyelven végezte: ezt a négy nyelvet anyanyelvi szinten beszélte. Rendkívüli nyelvismeretét szüleitől kapott gondos nevelésének köszönhette. Ebben, és a legtöbb európai ország jellegzetességeiben való jártasságának hasznát vette ebben az új tevékenységében. A régi barátai újakkal ismertették meg. Szerte a világon, ahol antropozófusok találhatók, léteznek olyan csoportok, akikkel Meebold éveken keresztül, szabályos időközönként antropozófiai beszélgetéseket folytatott. Ezek az emberek nem a tanítványainak, hanem a barátainak számítottak. A barátság és a hála érzése akkor is megmaradt, amikor a közös szellemi útról már letértek.

Meebold módszere a józanságig érzelemmentes volt, gyakran sokkoló, de mindig egyéni. Bevezetései mindig összhangban voltak tudatos, egyéni, önálló gondolkodásmódjával. Rudolf Steiner állt mindig az előtérben, a társaság központja a svájci Goetheanum volt, ide irányítottak mindenkit.

Meebold nagyobb plénum előtt ritkán tartott előadást, és ha igen, azt is kelletlenül. Minden próbálkozás, ami arra irányult, hogy őt szónoki emelvényre juttassa, kevés sikerrel járt.

63. évében, 1926-ban, különös hívást kapott egy bizonyos Crompton-Smith házaspártól, amely felszólításnak tűnt számára. A történteket részletesen elmesélte néhány barátjának, és kéziratos emlékiratában életének erre az eseményére ismét visszatér. Elmondja, hogy ez a hívás teljesen felkészületlenül, váratlanul és különleges formában érte őt. Semmit sem tudott kezdeni vele, még azt sem tudta, hogy milyen földrajzi tájról érkezett ez a hívás. Miközben a rejtélyen töprengett, és tapogatódzva valamilyen megoldást próbált találni, meglepő módon, gyors egymásutánban három férfival volt találkozása, akik lépésről lépésre közelebb segítették őt a történtek magyarázatához. Csaknem három hétig tartott, amíg - különböző eseményekkel egyidejűleg - végre sikerült tisztáznia a szükséges összefüggéseket, és megértette, miről is van szó. Ezután még teljes két esztendőnek kellett eltelnie, mire odáig jutott, hogy a különös meghívást elfogadhatta.

NZ

A hívás konkrét tartalmának, földrajzi helyének kutatása közben a botanikus vándor személyes életében hasonlót élt át, mint amin a nyugati emberiség a keresztes hadjáratok idején történelmileg átesett: valami földrajzilag még ismeretlen keresését.

A keresztes hadjáratok idején az emberek a sejtés, a fantázia, a találgatás útjain tapogatództak előre, mítoszaik és mondáik segítségével. Ebbe a folyamatba a mindennapi és a tudományos értelemben vett gondolkodás csak lassanként kapcsolódott be, és csak sokkal ezután következhetett a történések gyakorlati igazolása.

A botanikus vándor szerette az európai országokat, éppen azokat a helyeket, ahol a középkorban az a bizonyos „keresés" megindult, de különösen kedvelte a provence-i vidéket, érezte napsütésének „mágiáját". Átérezte, hogy Provence-ban valamikor a régi időkben különös áldásnak kellett uralkodnia, amely a mai napig is érezhető és észlelhető a kőkemény provence-i földből kivirágzó bátor flórában. Ez az áldás tette egykor Provence-ot az egész európai költészet és a „Gaya scienza", az élet-szeretettel teli tudomány anyjává. Provence vidéke még ma is inspirálja azokat a művészeket, akik képesek arra, hogy ennek a megérzett különlegességnek átadják magukat.

Éles megfigyelőként sokszor visszapillantott a XIII. századra, évekig hordozta magában a korszak ideáit és főszereplőit. Ily módon legbensőbb lelkivilágában egy önálló birodalom támadt, saját legendáival és mondáival.

A botanikus vándor nagyon szerette ezt a történelmi korszakot, amelynek egyes eseményei lelki életének belső tükrében újra meg újra felragyogtak.

1928-ban tehát először lépett Alfred Meebold Új-Zéland földjére, ahonnan a rejtélyes hívás jött. Ez volt első világkörüli útja, bár korábbi utazásai során ellátogatott már más kontinensekre is. Abban a korban, amikor ezeket az utakat megtette, az ilyen utazásoknak egészen más - szubjektív és objektív - jelentősége volt, mint manapság. Egyrészt igen ritka volt egy-egy ilyen utazás, másrészt rendkívül komoly feltételektől és egyéni teljesítménytől függött. És ő akkor már 65 éves volt...

Meghívói, Bernard Crompton-Smith és felesége az északi szigeten laktak, a keleti partok közelében, azon a területen, ahol egykor a maorik szent iskolái működtek, és ahol a tohungák utolsó nagy tanácsa a misztérium-iskolák bezárását az 1860-as években elhatározta. Crompton-Smith apja, Stephenson Percy Smith volt a Polinéziai Társaság egykori elnöke, a maorik nagy barátja, az utolsó tohungák beavatási titkainak őrzője.

A házaspár olyan forrást keresett, amelyből friss szellemi erők és áramlatok áradhatnak az emberiségbe, hogy a „nyugat hanyatlását", kultúrájának dekadenciáját ellensúlyozzák. Ezt az önként magára vállalt feladatot nagyon komolyan vették.

A svájci Dornach-ban rátaláltak a Goetheanumra, és a Szabad Szellemi Főiskolára. Ahogy korábbi korszakokban tengerész, felfedező elődeik tették, alaposan tanulmányozták ezt a különleges épületet, és a különleges környezetet, melyben rátaláltak. Végül arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Goetheanumban él egy olyan szellemi forrás, amely - megfelelő kultiváció mellett - az egész emberiség javát és felemelkedését szolgálhatja. Elhatározták, hogy a megtalált szellemi forrás ápolásának szentelik életüket.

Crompton-Smith és felesége már 1915-ben Havelock North városában, a Duart House épületében alapított egy Rudolf Steiner filozófiáján alapuló iskolát, melynek St. George volt a neve és 1921-ig működött. Később a házaspár lett a helyi antropozófiai csoport vezetője is.

Olyan valaki után kezdtek kutatni, aki jól beszél angolul, és elhatározásuk kivitelezésében segítségükre lehet. Különleges események és fordulatok következtében figyelmük a botanikus vándorra terelődött. Rendkívül sok akadály és nehézség leküzdése után - az angol házaspár felkérésére - Alfred Meebold, a botanikus vándor végre megérkezhetett Új-Zélandra.

Megérkezéséig a Crompton-Smith házaspár kezdeményezésére több összejövetelt tartottak házukban, ahol az ott megjelentek legtöbbje már hallotta Goethe nevét. Ezúttal azonban egy különleges beszámolót hallottak arról, hogy Svájcban, egy Goetheanumnak nevezett épületben, új világkép van kibontakozóban, a tudomány és művészet minden területére kiterjedően. Amit Goethe természettudományos tevékenységével elkezdett, de életkörülményei miatt nem volt képes a beteljesedésig véghezvinni, az megjelent a XX. század Európájában, és ezt alapítója, Rudolf Steiner antropozófiának, szellemtudománynak nevezte el.

Havelock North néhány száz lakosával már a XX. század elején hermetikus, teozófiai, antropozófiai áramlatokkal telítődött kis városka volt. És még a botanikus vándor odaérkezése idején is érezhető volt az egész környéken az Angliából odaköltözött középkori rózsakeresztesek hatása. A közelben állt például egy jó hírű leánynevelő intézet hatalmas épülete, szépséges parkkal övezve. Alapítója egy köztiszteletben álló, nagy tudású asszony volt, akiről az a hír járta, hogy jobban ismeri a csillagos eget, mint az ország legjobb asztronómusai, és akinek karitatív tevékenysége az egész környéket felvirágoztatta. Az iskola csodás parkja mögött hatalmas hegylánc tört az ég felé, amelynek őspáfrány erdejét a fehér bevándorlók teljesen kiirtották.

Ilyen különleges környezetbe vezette sorsa a botanikus vándort.

De ekkor még vissza kellett térnie Európába. Később aztán a „szellemi nagykövet" szerepét töltötte be Európa és a déli félteke között. Ahol járt, szóban terjesztette az antropozófiát. Úgy utazott Svájcból Új‑Zélandra, ahogyan mi Budapestről Bécsbe.

Egyik alkalommal a délelőtti órákban érkezett Budára, ahol Nagy Emil némi humorral, ezekkel a szavakkal üdvözölte:

- Isten hozta kedves Meebold úr, úgy hallottam, hogy tegnap este még Honoluluban vacsorázott...

A botanikus vándor életében az ember közösségi életét irányító szellemi összefüggések az egyes emberekkel való találkozások során mutatkoztak meg. Ezeknek a találkozásoknak a hátterét nem ritkán az egész korszakot érintő katasztrófák vagy krízisek adták.

AMÍgy találkozott annakidején Göllner Máriával is. Rudolf Steiner halála után tekintélyes antropozófusok személyesen is látogattak a Kis-Svábhegyi út 21. számú házukba, közöttük az Általános Antropozófiai Társaság új elnöke, Albert Steffen is. Meebold tíz éven át, 1928 és 1938 között járt Budapestre. Az iskola hétéves működése éppen egybevágott Meebold 63. életévétől tartó életciklusával...

70 éves volt, amikor az iskolát a németországi események miatt be kellett zárni. Ettől kezdve a házban, ha lehet mondani, talán még komolyabb szellemi munka folyt. Ebbe a körbe tartozott a házigazda, valamint Hans Reichert, a család barátja, Ludwig Polzer-Hoditz grófja is, és természetesen Meebold. Egészen 1940-ig az antropozófia iránt folyamatosan növekedett az érdeklődés.

Sok magyar volt, aki Meebold lénye és munkássága által lett antropozófus.

Meebold a felvidéki Palástra is ellátogatott, ahol egy másik antropozófiai központ alakult ki. Ott eleven beszélgetéseket folytatott rendszeresen megjelent vendégekkel. Ki lelkesen, ki elmélyülten, ki idegenkedve hallgatta az idős úr eszmefuttatásait. Gyújtó egyéniségétől azonban a legtöbb ember valamilyen formában megtermékenyült. A lomha agyvelőket megmozgatta, a tunya lelkeket a tespedésből felrázta, és személyiségének súlyával megerősítette, hogy a Magyarországon kibontakozó antropozófiai mozgalom Paláston második otthonra lelt.

Göllner Mária Móres bácsi hegedűje c. ifjúsági regényében Alfréd bácsiként örökítette őt meg, folytatásában, a németül írt Sterngeige lapjain pedig már Old Beem néven szerepel.

1933-ban jelent meg Meebold utolsó verseskötete, a Zwischen Elf und Engel. Ahogy ő botanikusból lett a szellemi világ kiváló ismerője, költeményei is a növényi lét legrejtelmesebb vonásairól tudósítanak a tündérektől az angyalok felé vezető úton.

Fejlődésére nagy hatással volt Novalis lelkivilága, és természetesen Goethe is.

77. életéve küszöbén, 1939-ben, a botanikus vándor ismét meghívást kapott Új-Zélandra. Röviddel a háború kitörése előtt örökre elhagyta Heidenheimet, Európát és a barátait.

Németországból elindulva először Honoluluba érkezett. A második világháború kitörése miatt azonban továbbutazási terve meghiúsult. Nem maradt más választása, minthogy az akkor még semleges amerikai területen, Honoluluban maradjon. Amikor azután Amerika belépett a háborúba, vándorunkkal az a különös dolog történt, hogy németként - a második világháború utolsó három évében - „ellenséges" amerikai földön élt. Ez idő alatt szünet nélkül kulturális problémákkal és szellemi kérdésekkel foglalkozott. Így történt, hogy a világháborút, és még utána néhány évet ebben a csodaszép városban töltött.

A legkülönfélébb nációk verődtek össze Honoluluban, Ausztráliából, Ázsiából, Európából és az amerikai kontinensről. Materialista világnézetük miatt rendkívül nehéz volt objektív szemléletre vezetni őket. Így a botanikus vándor - a háborús világ kellős közepén - egy szellemi béke-szigetet épített.

Jelenlétéből és munkájából, ha kisebb dimenzióban is, valami olyasmi jött létre a nyugati (déli) féltekén, mint amit Rudolf Steiner az első világháború alatt a keleti (északi) féltekén létrehozott: az egymás ellen véres háborút folytató országok polgárainak közös szellemi műhelye. Ezt a honolului korszakát - bizonyos szempontból - szellemi tevékenysége csúcspontjának is tekinthetjük.

Életére mind ez idáig az volt jellemző, hogy különböző országokban, közösségekben, vagy családokban „véletlenül" mindig sorsdöntő események idején jelent meg. Ezeket az eseményeket a résztvevőkkel együtt végigélte, és tudatában feldolgozva emlékezetében megőrizte. Így történt, hogy a botanikus vándor az első Goetheanum alapkőletételénél éppúgy jelen volt, mint később Honoluluban, az egész emberiség sorsdöntő fordulatánál! Ott tartott kurzusokat az úgynevezett Honolulu-csoportnak, amely a háborús évek alatt még anyagi segítséget is tudott nyújtani az Általános Antropozófiai Társaságnak.

Azt a feladatát, amely Honoluluban osztályrészéül jutott, rendkívüli nyelvtudása nélkül természetesen nem tudta volna teljesíteni. Nyelvükön keresztül az európai népek sajátosságai, a népek lelkének megértése, a népszellemük iránt érzett tisztelet és az általános emberszeretet volt az a hordozó és összekötő erő, amely a botanikus vándort szellemi feladatában segítette. Mivel képes volt elmélyült kapcsolatba kerülni az egyes népszellemekkel, kimondhatatlanul szenvedett, amikor azt látta, hogy a népek - vezérlő szellemüktől elfordulva - különféle démoni erők sugallatát követték. Amikor egy népről dorgáló módon szólt, akkor ezt mindig a fenti okból tette, de sohasem fordult el a népszellem tiszteletétől.

A háború miatt hosszú ideig, hat évig maradt Honolulun, melynek klímája neki a leginkább megfelelt, és Judge Christy házában látták vendégül mindaddig, amíg tovább nem utazott. Arra a helyre, ahol végül is letelepedett. Új-Zélandon.

AM

Meebold azzal a szándékkal érkezett, hogy élete végéig fog maradni a zöld szigeteken. Havelock North városában egy bizonyos Ruth Nelson vendégházába költözött. A hölgy az antropozófiai impulzus egyik hordozója volt, ő alapította 1950-ben az első új-zélandi Rudolf Steiner-iskolát a közeli Hastingsben. A hárommilliós Új-Zélandon ma több mint 30 Waldorf-óvoda mellett 10 iskola műkődik, többségüket - jó példát mutatva - Rudolf Steiner-iskolaként ismerik.

Egyszer, egy maori leány, a wellingtoni egyetem kultúrtörténész hallgatója súlyos betegen feküdt otthonában, Rotorua városában. A háborúban elesett barátja miatti fájdalom, a világ kaotikus állapota miatti aggodalom, és sokszoros túlerőltetés okozta betegségét.
ála járt látogatóban Meebold, akit arra kért, hogy mesteréről, Rudolf Steinerről beszéljen.

NZ Meebold előadása alatt hirtelen egy régi emlékképet látott maga előtt. Egy mozaik-festményt, amit vándorlásai során valahol Európában látott, egy régi templomban. Ez a kép nagyon mélyen megérintette, és most egészen különleges megvilágításban jelent meg ismét lelki szemei előtt. Ez a megvilágítás olyan volt, hogy a kép valamennyi szférájának kiegyensúlyozottsága és a benne működő feszültségek is egyszerre jutottak kifejezésre. A kép alsó részén felismerte a zöld iker-sziget hangulatát, két oldalon a fehér bárányok menetét, középre az ország védelmezője felé. A mozaik gazdagon díszített felső részén az ég arany hátterében látta a kezet, valószínűleg Krisztus isteni kezét.

R

A botanikus vándor erről a benne felmerült emlékképről kezdett mesélni a leánynak, aki elmélyült figyelemmel hallgatta, és érdeklődése egyre nőtt, amikor az öregúr a mozaikkép felső részének leírásához érkezett.

- Tanítómesterem nagy súlyt fektetett arra, hogy az ilyen műalkotások szemlélése közben a mű valamennyi szféráját a leggondosabban magunkba fogadjuk. Ez segítségünkre van abban, hogy magunkban átéljük a szellem hatalmát és erejét. A szellemét, aki a világrendben a lent és a fent elválaszthatatlan összefüggését fenntartja, és az embereknek, akik ezt felismerik, igazi életbölcsességet ajándékoz.

A leánynak úgy tűnt, hogy az az életbölcsesség, amelyről a vendég beszélt, lassanként őt is betölti, érezte a szelíd sugárzás realitását, és tudta, hogy sokkal többről van itt szó, mint pusztán hangulatváltozásról.

A vendég ekkor egészen váratlanul más témához nyúlt. Végtelenül egyszerű és kézenfekvő meglátásaival a beteg legbenső lelki problémáinak a mélyére hatolt.

- Hogy az önt emésztő önvádak jogosak-e vagy sem, azt ma még nem lehet eldönteni. Erőssé kell válnia, és ebből az erőből megtanulni, hogyan kell saját hibáit elviselni, ahogy mások hibáit is el kell viselnünk. Ez az erő egyben tudás is, amely lehetővé teszi számunkra, hogy rendezzük, amit rendeznünk kell. Ez alól a kötelezettség alól nem létezik kibúvó!

AMUtolsó új-zélandi tartózkodásakor az idegenrendészet meg akarta kímélni az idős urat a személyes bejelentkezés fáradságától, ezért meglátogatták őt.

- Nos, Meebold úr, azért tért vissza, hogy most már végleg itt éljen nálunk?

- Nem! - mondta Meebold hangosan, és kissé ingerülten.

- Tehát mégsem? - kérdezte csodálkozva a hivatalnok.

- Nem! Meghalni jöttem ide.

Ez az esemény sok barátjának hasonló történeteket fog eszébe juttatni róla. Meebold gyakran nyúlt a legmeghökkentőbb eszközökhöz, hogy beszélgetéseibe tudatosságot vigyen, mint ahogy mi kinyitjuk az ablakot, hogy levegőt engedjünk be rajta.

Sokféle történet keringett róla, és sokan úgy gondolták, hogy Új-Zélandnak nincs nálánál jobb barátja.

 

A Michael havában született botanikus vándor, Alfred Meebold, Havelock North városában, 1952. január 6-án, vasárnap, Vízkereszt napján, a déli harangszó alatt hagyta itt a földi világot. Munka közben, melynek órájában a zenitjén álló nyári nap élesen megvilágította egy új világkorszak szellemi követelményeit. Így „a szellemhez vezető út" a Felső Világban folytatódott tovább.

AM

Alfred Karl Meebold sírfelirata a Taruna kertjében

 

DGöllner Mária ausztráliai előadásai mellett másfél hónapot töltött Új-Zélandon, és a Botanikus Vándor éteri útmutatásai nyomán szervezett munkacsoportokat az ottani fiataloknak. Göllner Mária bizonyos volt benne, hogy Meebold a karmikus kapcsolatokról is mindig a pontos igazságot tolmácsolta a magyar antropozófusoknak, de nem lejegyzett előadás, hanem szóbeli közlés formájában. Őt Meebold érettnek ítélte arra, hogy bizonyos ezoterikus titkokat rábízzon. Szellemtudományi összefüggésekből szerzett tapasztalatait Dialog der Hemisphären, magyarul: A hemiszférák párbeszéde című, 700 év karmikus láncolatait átfogó művében írta le, melyet Alfred Meebold, és szülővárosa, Heidenheim emlékének szentelt.


2002-ben szülővárosában, a heidenheimi Hellenstein kastélymúzeumban újra megnyílt az a kiállítás, ahol Alfred Meebold hindu és buddhista műkincseiből összegyűjtött remekeket láthatnak az érdeklődők.

Heidenheim utcát is nevezett el szülöttjéről:

A



Alfred Meebold művei:

Luzie's Testament (cc1895-1898) - novellák

Vox Humana (cc1895-1898) - novellák

Das Erwachen der Seele (München, 1907, Piper) - regény

Sarolta (Berlin-Leipzig-Wien, 1908, Deutsches Haus) - regény

Indien (München, 1908, Piper) - útirajz

Der Weg zum Geist. Versuch einer Seelenbiographie (München, 1917 és 1920, Piper) - önéletrajz

Der botanische Wandersmann (Ödenburg, 1920; 1931) - költemények

Irrmansdorf (Heidenheim, 1920; Basel, 1927) - regény

Hotel Mooswald (Basel, 1928) - regény

Zwischen Elf und Engel (Ödenburg, 1933, Röttig-Romwalter) - költemények

Kurs zur Einführung in die Anthroposophie Rudolf Steiners
Bevezetés Dr. Steiner Rudolf antropozófiájába - Meebold Alfréd 6 előadása, Bécs, 1931. október 6-23. (1936)

 

AM




Írta Juhász József