KH


Bistey Zsuzsa

Kaspar Hauser, Európa gyermeke

 

Egy viseltes ruhákba öltözött fiatal fiú álldogált Nürnberg város egyik mellékutcájában, közel a piactérhez, az 1828-as esztendő Pünkösdjének hétfőjén, amely május 28-ára esett. Egyedül volt, nem mozdult, nem beszélt, figyelmét láthatóan nem fordította a mellette elsétáló városlakókra. Kalapját kezében tartva nézett maga elé.

Mások figyelmét azonban hamarosan magára vonta, különös, félálomra, bódultságra, vagy betegségre valló megjelenése, viselkedése miatt.

Aki hozzálépett és megszólította, további különös dolgokat tapasztalt meg az ifjúval kapcsolatban. Mintha szókincse mindössze néhány szóból állt volna, bajor tájszólásban, látható erőfeszítéssel, dadogva próbált beszélni. Később kiderült, hogy a megmozdulás és a járás nagy nehézséget és fájdalmat okozott neki. Az érdeklődő, de tanácstalan polgárok végül - egyéb elgondolás híjával - a rendőrségre kísérték a különös idegent.

Aki ezen a délutánon találkozott ezzel az ifjú emberrel - talán ott volt, amikor sorsát rendőri kezekbe adták - így gondolkozhatott: a nyilvánvalóan senkihez és sehova nem tartozó lelencet - minden bizonnyal csökkent szellemi képességű árvát - gondjaiba veszi majd valamelyik árvaház, vagy egyéb jóléti intézmény. Ott azután valami egyszerű kétkezi munkára fogják majd, és soha többé senki nem hall róla. Amilyen váratlanul megjelent, épp oly gyorsan és nyom nélkül tűnik majd el az emberi közösségből.

De a dolgok egészen másképpen alakultak...

 

Pár hónappal felbukkanása után neve szétszaladt Európában, sorsa embertömegeket foglalkoztatott, gazdag és előkelő házak díszvendégeként adták kézről kézre. A váratlanul kitágult életkörben látszólag magabiztosan mozgott: jelenlévő tanúk szerint egy több száz ember jelenlétében lezajlott ünnepségen olyan méltósággal viselte magát, mint egy király a koronázása napján.

Aztán - míg sorsa-jövője továbbra is bizonytalannak tűnt - egy parkban egy ismeretlen támadó halálosan megsebesítette. A gyilkos felderítetlen maradt, míg az ifjú temetésén szokatlanul nagy tömeg gyűlt össze.

 

Személyéről és sorsáról több száz könyvet és tanulmányt írtak, a legkülönbözőbb nézőpontok mentén. Szép számmal akadtak olyanok is, akik - rövid életének mélyreható tanulmánya után -, úgy vélték, hogy ez az élet az egész emberiség történetének egyik legfontosabb eseménye volt.

 

Az ismeretlenségből minden lenyomozható háttér nélkül felbukkanó fiút néhány kiváló képességekkel felruházott ember rendkívüli alapossággal és elmélyedéssel tanulmányozta. Volt ezek között börtönőr, rendőrorvos, ismert törvényszéki szakértő és kriminalista, Nürnberg város polgármestere, egy báró és egy fiatal, rendkívül jól képzett professzor is. Ezek az emberek egybehangzóan azt állapították meg, hogy a fiú semmiképpen sem volt csökkent értelmű, csupán sérült képességű valaki, minden valószínűség szerint egy különös kegyetlenségű bűntény áldozata. Fogyatékosság helyett ők éppen ellenkezőleg, rendkívüli vonásokat fedeztek fel az ifjúban, sőt bizonyos területeken egészen kimagasló képességeket. De mindenekfelett hatása alá kerültek egy angyali tisztaságúnak érzékelt, szinte kimeríthetetlen jóakarattal telített finom és érzékeny lelkivilágnak.

Az ifjú hihetetlen gyorsasággal megtanult beszélni, és így képessé vált arra, hogy rövid életének eseményeit - elszörnyedt környezetének - érzékletesen és tárgyilagosan megfogalmazza. Ezen a sokak számára hallatlan és hihetetlen történeten később sem változtatott, elmondásával azonban barátait és jóakaróit elképesztő lelki erőpróba elé állította. Meg kellett kísérelniük megérteni az érthetetlent, és elfogadni az elfogadhatatlant: ismeretlenek egy gyermeket - körülbelül 3 éves korától - több mint 12 esztendeig egy apró, sötét üregben tartottak, távol fénytől, friss levegőtől és emberi társaságtól. Tápláléka kenyérből és vízből állt. Cellájában sem felállni, sem járni nem tudott. Kiszabadulásáig semmiféle emberi kapcsolatra nem emlékszik, ételét-italát akkor hozták, ruháját akkor cserélték, amikor aludt.

Az ifjú fizikai kondíciója ezt a hallatlan történetet minden szempontból igazolni látszott. Járni és beszélni alig tudott, amikor titokzatos fogvatartói - soha ki nem deríthető okokból - váratlanul szabadon engedték, egy számára abszolút idegen és ismeretlen embervilágban. A fiúnak időről, térről, nap- és évszakokról semmiféle tudomása nem volt.

Szabadulása előtt valaki annyit tanított neki, hogy a neve: Kaspar Hauser.

 

Új élete első hónapjaiban minden erős szín- és hanghatás fizikai és lelki fájdalmakat okozott neki. Erős zajra, fényre, bizonyos szagokra (alkohol) szinte görcsös menekülési ösztönnel válaszolt. Rendkívül élesen látott a sötétben, érzékenyen reagált a fémek jelenlétére, és hallatlan emlékező tehetséggel bírt: első lakhelyén, a nürnbergi vártorony egyik szobájában a hozzá özönlő kíváncsi látogatók nevét, rangját, foglalkozását nemcsak hibátlanul megjegyezte, de fel is ismerte őket, ha ismét eljöttek hozzá. Kenyéren és vízen kívül más eledelt a teste jó ideig nem volt képes befogadni. Személyének tisztaságára ügyelt, ajándékba kapott apró tárgyait sajátos, gondos rendben tartotta maga körül.

Legfeltűnőbb tulajdonsága - és minden valószínűség szerint legnagyobb vonzereje - mégis abban a teljes és tökéletes lelki nyíltságban, bizalmas és készséges odaadásban rejlett, amellyel a hozzá közeledő embereket fogadta.

Az ifjú élete első igazi barátját és támaszát is a vártoronyban ismerte meg: Georg Friedrich Daumert, a 28 esztendős professzort, aki Kaspar Hausert házába és családjába fogadta, és az emberi világba való bevezetését megkezdte.

Kaspar élete ekkor még jó csillagzat alatt állt. Daumer türelmes, gyengéden tapintatos, kiváló érzékelő képességekkel bíró pedagógus, igazi nevelő volt. Keze alatt Kaspar nagy kedvvel és meglepő gyorsasággal tanult. Hetek alatt magába szívta mindazt, amit más sorsú gyermekek évekig tanulnak. Tanító és tanítvány között mély barátság, szeretet és erős sorskapcsolat alakult ki, amely mindkettőjüket életük végéig kísérte. Daumer professzor késő öregkorában - 41 évvel szeretett tanítványa halála után és pár hónappal saját halála előtt -, még mindig Kaspar Hauser történetét írta, az utókor számára.

Kaspar élete nem sokáig maradt zavartalan... 1829. október 17-én - Daumer professzor házának pincéjében - egy álarcos férfi rátámadt, és homlokán megsebezte.

Ettől a pillanattól Kaspar egész további sorsa szomorú fordulatot vett: hatósági rendelet született arra nézve, hogy a fiút éjjel és nappal két katona őrizze. Ezért el kellett hagynia szeretett barátja házát. Innentől kezdve lakóhelytől lakóhelyig vándorolt, de igazi otthonra többé nem talált. Őrzésével később teljesen fel is hagytak...

Anselm von Feuerbach, bíró és kriminológus, Kaspar felbukkanásától kezdve nagy intenzitással kutatta a fiú rejtélyét: ki lehet ez az ifjú, honnan származik, kik és milyen okból zárták el ritka kegyetlenséggel egész gyermekkorában, és aztán milyen meggondolásból engedték újra szabadon? Meg volt győződve arról, hogy egy ilyen tettet ilyen huzamos ideig végbevinni, csak több ember nagyon fegyelmezett, engedelmes egyetértésével lehetett. Ehhez pedig pénz, hely és szolgáló személyzet kellett.

Von Feuerbach figyelme fokozatosan a német királyi házak felé fordult, majd - kutatásai alapján - egyre inkább a Badeni nagyhercegi családra koncentrálódott.

A Badeni uralkodópárnak - karlsruhei palotájában - 1812. szeptember 29-én, Szent Mihály napján fiúgyermeke, a trónnak pedig örököse született. Anyja, Stephanie de Beauharnais, Napoleon nevelt leánya, apja pedig Karl, Badeni nagyherceg.

A hivatalos dokumentumok szerint, ez a Szent Mihály-napi fiúgyermek, születése után néhány nappal meghalt. A hercegi pár második fia ugyancsak kora gyermekkorában halt meg. A trónöröklésre jogosult fiúk tehát korán meghaltak, leánytestvéreik ezzel szemben valamennyien egészségesen felnőttek...

Mindezekből - és egyéb általa felfedezett körülményekből - Feuerbach arra a következtetésre jutott, hogy Kaspar Hauser különös sorsa mögött egy lehetséges dinasztikus bűntett húzódik meg. Bátor és igazságkereső ember lévén, felfedezéseiről memorandumot juttatott el Karoline bajor királynéhoz, amelyben jelezte: oka van azt hinni, hogy a Baden-i nagyhercegi pár első fiát párnapos korában elrabolták és helyébe egy haldokló csecsemőt csempésztek. Amennyiben bebizonyosodik hogy ez történt, úgy Karoline királyné - Kaspar Hauser nagynénje - segíthet a fiú sorsának tisztázásában.

Feuerbach nem sokkal ezután egy utazása során betegeskedni kezdett, majd váratlanul meghalt. Ő maga és családtagjai is meg voltak győződve: mérgezés áldozata lett.

 

Karl nagyherceg halála után - fiúörökös híján - a Badeni trónt egy morganatikus házasságból fakadó oldalág örökölte. Ők uralkodtak egészen az első világháború végéig, amikor Max Badeni nagyherceg - az utolsó német császári kancellár - Vilmos császárral együtt trónját vesztette.

Egy időközben eltüntetett napló tanúsága szerint Stephanie, Baden megözvegyült nagyhercegnője szintén élt a gyanúperrel, hogy első fia életben lehet. Feuerbach felfedezései őhozzá is eljutván, elhatározta, hogy személyesen győződik meg az igazságról. A legnagyobb titokban Ansbach-ba ment - Kaspart Nürnbergből ebbe a városba vitték -, és egy parkban észrevétlenül megfigyelte Kaspart, akiben határozottan felismerni vélte férje vonásait.

Az ifjú dolgában igazából mégsem történt döntő lépés, mintha valami okból még a koronás fők sem merték volna nyilvánossá tenni a Zahring-dinasztia belső dolgait.

A hallgatás és cselekvőképtelenség okait azonban máshol is kereshetjük.

Az 1831-es évben Kaspar életébe belépett lord Stanhope, gazdag és befolyásos angol főnemes, aki szinte azonnal atyai ambíciókat látszott táplálni az árva fiú iránt. A Kaspar Hauser sorsát vigyázó és támogató emberek köre természetesen nem tudott, és talán nem is akart versenyre kelni a bőkezű, és a fiú jövőjét arisztokratikus magasságokba emelni szándékozó angol gróffal.

Amiről nem tudtak - mert ekkor még nem is tudhattak -, hogy lord Stanhope már 1829. októberében megjelent Nürnbergben. Bizonyos körökben informáltatta magát a híressé vált árva fiúról, és a város egyik fogadójában tartózkodott akkor, amikor az ismeretlen támadó Daumer professzor házában a fiú életére tört... Különös vonása a történetnek az, hogy Stanhope ekkor még nem kereste a személyes kapcsolatot Kasparral.

Két esztendő múlva, 1831-ben aztán újra színre lépett. Ekkor a városba érkezvén azonnal - és nagyon „nyilvánosan" - érdeklődni kezdett a híres ifjú iránt, bemutattatta magát és rögtön elhalmozta ajándékokkal és ígéretekkel.

Érdekes módon, a gróf Magyarországra vitette a fiút „abban a reményben, hogy itt fény derülhet Kaspar származásának rejtélyére". Egy bankban komoly összeget helyezett el a fiú neveltetésére, és egy angliai utazást is kilátásba helyezett.

Ennek az atyai ragaszkodásnak azonban határozott feltételei voltak: mindenekelőtt kimozdította Kaspart addigi barátai és nevelői köréből. Ansbach városába vitette, és ott, egy Meyer nevű tanító gondjaira bízta. Itt Kaspar Hauser élete gyökeresen megváltozott. Az eddigi neveléssel ellentétben - a gróf utasítására - egy alapvetően „új tantervet" vezettek be. Daumer professzor kiváló lelki, szellemi irányítása, amellyel az elmaradt gyermekkori nevelés lelki tartalmát próbálta a lehető legfinomabb és bölcsebb módon az ifjú elméjébe és szívébe juttatni, háttérbe szorult. Helyébe hideg és makacs szigor, száraz és elvont tananyag-tömeg került, amely Kaspar Hauser belső világában előbb lázadást, azután csalódott és fáradt beletörődést eredményezett.

1833-ra, mire Kaspar Hauser 21 esztendős lett, nemcsak tanulási kedve, de általában az emberekhez és a világhoz való őszinte és bizalmas viszonya is alapjaiban megváltozott. Nem szeretett többé tanulni, gyanakvó lett és nyugtalan: egyre az élete ellen tervezett esetleges újabb merénylettől rettegett. Lelkileg egyre jobban magára maradt.

1833. adventjén, december 14-én Kaspar Hauser egy levelet kapott, amelyben az Ansbach-i parkba hívták, ahol állítólag édesanyja kívánt találkozni vele... A parkban egy ismeretlen férfi lépett eléje, egy táskát nyomott a kezébe, majd többször mellbe szúrta és elrohant.

A történteknek nem volt tanúja, a súlyosan sebesült fiú egyedül vánszorgott haza. Három nappal később, 1833. december 17-én - ismeretlen merénylőjének megbocsátva, és annak lelkéért imádkozva - belehalt sérüléseibe.

 

Kaspar Hauser személyének és életének rejtélye, Európára gyakorolt hatása halálával nem szűnt meg, hanem éppenséggel erejében megnövekedve újra kezdődött.

Ez a hatás a mai napig tart.

Úgy tűnik többről van itt szó, mint egy vitatott dinasztikus bűntényről, amelyre eligazító fény soha nem derült, a gyilkos személye soha kézre nem került. Történt azonban valami különös dolog, amiről nagyon el kell gondolkodnunk...

Európa gyermekének temetése után néhány nappal, 1833. december 26-án, lord Stanhope felkereste a bajor belügyminisztert, Oettingen-Wallerstein herceget és - a miniszter őszinte megütközésére - valóságos rágalomözönt zúdított „szeretett nevelt fiára", Kaspar Hauserre. Ettől a naptól fogva, úgy tűnik halála napjáig, Stanhope grófja Kaspar Hauser engesztelhetetlen ellensége lett.

Különös, egyszemélyes „hadjárata" során, Daumer professzort is többször meglátogatta, és fáradhatatlan energiával folytatta Kaspar „leleplezését". Érthetetlen hévvel bizonygatta, hogy védence minden „felkapottsága" ellenére csupán egy félkótya szélhámos volt, aki öt esztendei csalárdság után - a várható leleplezés elől - öngyilkosságba menekült.

Daumer professzor, 1873-ban megjelent könyvében így ír Stanhope - számára érthetetlen - pálfordulásáról:

 

Anyám, aki beszélgetéseinknél szintén jelen volt, esedezve kérte a grófot, ne halmozzon igaztalan vádakat a szerencsétlen fiú fejére. Stanhope - önuralmát láthatóan elvesztve - a dühtől vérvörösen kiabálta: „Neki már semmi sem árthat!" És sarkon fordulva, vérvörös arccal kifutott a lakásból. Soha többé nem láttuk őt.

 

Daumer mélyen elgondolkodott azon az érthetetlenül vehemens, erőszakos módon, ahogy Kaspar Hauser személye ellen ezek a posztumusz támadások megindultak. Végül arra a következtetésre jutott, hogy Stanhope gróf olyan motívumok alapján cselekedett, amelyeket felismerni, megnevezni egyelőre képtelen volt, de háttér-jelenlétüket állandóan érezte...

Ezt a bizonyíthatatlan belső bizonyosságot érezte Tucher báró is, aki az első merénylet után átmenetileg házába fogadta a fiút, és mindvégig meg volt győződve Kaspar lelkének különleges, ártatlan tisztaságáról, minden korrupciónak szinte ösztönösen ellenálló jóságáról. A báró így írt:

 

Stanhope egész viselkedése egy ismeretlen, a háttérben rejtve maradó baljós kéz irányító munkájából válik csak felfoghatóvá.

 

A kérdés azóta is nyitva áll: milyen erők megbízottja volt lord Stanhope? Milyen felfedhetetlen kötelezettség bírta arra, hogy - személyes szavahihetőségét is feláldozva - korábbi viselkedéséhez képest 180 fokos fordulatot téve terjessze a mérget Európa-szerte arról az ifjúról, akinek „apja helyett apja kívánt lenni"?

 

Ügynök lett volna ez a gazdag arisztokrata?

Igazán nem elképzelhetetlen, mert a XIX. századra Európában, és különösen Angliában a titkos és féltitkos társaságok egész hálózata alakult ki. Ma már nyilvánosságra hozott tény, hogy politikai, gazdasági, katonai, hatalmi törekvések, birodalmi érdekek igazi mozgatói ezekben a társaságokban tevékenykedtek, és nem a társadalmi élet nyilvános „első vonalaiban".

Az „ügynök-ember" jelensége nem új. A történelem során mindig is voltak, és talán mindig lesznek olyan emberek, akik - lelki alkatuknál fogva - alkalmasak a kettős életre. Alkalmasak a látszatok, hazugságok minden áron való fenntartására, akik bizonyos előnyökért - esetleg zsarolhatóságuk miatt, saját fennmaradásukért - kíméletlen következetességgel végrehajtanak bármit, amit megbízóik megparancsolnak.

 

De túl a már említett dinasztikus érdekeken, lehetett-e egyéb oka a Kaspar Hauser ellen irányuló támadások hihetetlen vehemenciájának?

Mi élt ebben az ifjúban, ami bizonyos körökben ekkora ellenállásba ütközött?

Európa gyermeke, felbukkanása után egy ideig valóban szenzációnak számított. Neve az egész kontinensen ismertté vált. De az idő múlásával ez a lázas érdeklődés lassan alábbhagyott; a fiú viszonylag csendesen élt, tanult, naplójegyzeteiből kiderül, hogy önéletrajza megírására készült.

Ha valóban ő volt a Badeni trón törvényes örököse, ez az önéletrajz valódi veszélyt jelentett, állami krízist okozhatott volna a nagyhercegségben.

A történelem során nagyon sok királyfit megöltek. Ezt a gyermeket - ha már a palotából sikerrel elrabolták - miért nem ölték meg azonnal?

Milyen célt szolgálhatott az elképesztő, kiszámított kegyetlenségű, évtizedes bebörtönzés?

És végül: ha a vélt trónörököst sikerült 21 éves korában eltenni az útból, mi szükség volt akkor az utána még évtizedekig (valójában a jelen korig) tartó állandó vádaskodásra, gyalázkodásra?

Mit hordozhatott ez az ifjú a lényében, amiért felbukkanása után nem csupán részvét vette őt körül, hanem egy nehezen megfogalmazható, de átélt csodálat is?

Miért adták neki az Európa gyermeke nevet?

Ennek a senki-fia, szerencsétlen kamasznak, aki Pünkösd ünnepén lépett be Németország és egész Európa életébe.

Európa királyi dinasztiái a XIX. századra ős-öregek voltak.

Lehetséges-e, hogy ez az ifjú valami új erőt hordozott magában, Európa szellemi jövőjének életbevágóan szükséges és fontos megújító erejét?

Stanhope grófjának fáradhatatlan gyűlölet-kampánya - már csak különlegesen virulens módja miatt is - arra mutat, hogy többről volt itt szó, mint egy sikeres bűntény mielőbbi elfeledtetéséről. Az események sokkal inkább arra mutatnak, hogy a nyilvános életben mindössze 5 évig jelenlévő Kaspar Hauser lelki-szellemi hatásainak eltörlése, a múlt minél teljesebb meghamisítása, majd elfeledtetése volt a cél...

Goethe költeményében Mephisto így beszél Fausthoz:

„Én vagyok az erő, mely ördögi munkát végez, és mégis jót hoz a világnak."

Valóban, a Kaspar Hauser fejére halmozott vádak, a gondosan megszőtt - és valójában még 1996-ban is széles nyilvánosság előtt deklarált - hazugságok mintha éppen fordított hatást értek volna el a világban! Bizonyos emberekben egyre jobban megerősítették a szellemi felismerést: Kaspar Hauser rövid élete mély összefüggésben van Európa jövőjével!

A hazugságok művészien font hálóján mindig felfedezhető egy szál, amelyet - mély gondolkodású, bátor szellemű emberek - felfejthetnek és általa az igazsághoz eljuthatnak.

 

Úgy tűnik, Európa jövőjének egyik nélkülözhetetlen eleme ez a bátor igazságkeresés lehet.

A XX. századi Európa történelmi valóságában egyébként ott vannak azok az elemek, amelyek mély összefüggést mutatnak Európa gyermekének sorsával.

Henriette von Feuerbach, Anselm von Feuerbach kriminológus menye, 1884-ben egy levelében így ír:

 

Amit Kaspar Hauserről tudok, azt legszívesebben leírnám, egy vaskazettába zárnám és azt írnám erre a kazettára: kinyitandó 1933. december 17-én!

 

Mintha ennek a hölgynek határozott előérzete lett volna arról, mi vár Európára az 1933-as évben. És mintha ez az előérzet benne természetesen kapcsolódott volna Kaspar Hauser végzetéhez. Maradjunk a legkézenfekvőbb képnél: Kaspar Hauser 1833. adventjén történt meggyilkolásának egyenes visszhangját, ha úgy tetszik következményét fedezhetjük fel Adolf Hitler 1933. januárjában történt hatalomátvételében. Ettől kezdve az Európában végbement események híven tükrözik a két lény totális ellentétét. Amennyire Kaspar Hauser hatalom és befolyás nélkül élt és hatott Európa szellemi életének legmélyebb rétegeire, úgy mintázza ellenképe Hitler, a totális hatalom totális erőszakba torkolló végzetes, emberellenes torzulását. Amennyire Kaspar Hauser lelkében egy magasrendű emberi ideál és szellemiség bontakozott ki, úgy tiltott és irtott Hitler teljes erővel minden előre mutató szellemi mozgalmat.

Ahogy az egyéni ember lelkivilágában egymás mellett van jelen a jóra és igazra való törekvés, és a hazugságba sodró gyengeség, az együttérzés mellett a másik gyengeségének kihasználására bíztató önzés, úgy van jelen ez a kettősség a népek lelki-szellemi világában is. Így válik felfoghatóvá számunkra, hogy Goethe, Schiller és Beethoven népe Hitler, Göbbels, Eichmann hatalmát elismerte, ahogy Mátyás király, Rákóczi Ferenc és Petőfi Sándor népe, Rákosi és Kádár uralmát elviselte.

 

Kaspar Hauser lénye tovább él Európa nemzeteinek lelkében, mert egyre többen gondolják és érzik úgy, hogy amit megtestesített, az halálával csak háttérbe szorult, de semmiképpen meg nem semmisült.

Él és emlékezésre várakozik.

Ez az emlékezés nem is maradt el.

A német Spiegel magazin 1996. novemberében címképpel és hosszú cikkel kívánta folytatni, illetve végre lezárni a több mint egy évszázada zajló vitát: ki volt Kaspar Hauser? A cikk a legújabb tudományos szentenciára, a génvizsgálatra hivatkozva deklarálta: a Kaspar Hauser véréből vett minták megfellebbezhetetlenül igazolták, hogy az ifjú nem állt rokonságban a Badeni uralkodóházzal.

1998-ban ismét napvilágot látott - ugyancsak Németországban - egy tanulmány, amely igazolta: Kaspar Hauser minden kétséget kizáróan a Zahring-dinasztia trónörököse volt. Az 1996-os vizsgálatról kiderült, hogy „nem volt teljesen megbízható".

 

Ez a különös történet tovább folytatódik Európa életében, mert úgy tűnik, tovább kell folytatódnia. A gonddal szőtt ügynöki hazugság-hálók egy-egy szálát egy-egy bátor ember mindig megtalálja, felfejti és az igazságot kiszabadítja.

 

Az olvasó ezek után akár vállat is vonhat és mondhatja: no igen, utólag - amikor a szereplők már nem élnek - kiderülhet az igazság, de a múlton változtatni már nem lehet.

Lehetséges-e, hogy azok a lelki-szellemi folyamatok, amelyek az igazság kiderítése kedvéért a gondolkodó és cselekvő emberekben kibontakoznak, a múltat a jelenbe vezetik, láthatóvá, érthetővé teszik, és ezzel az emberi jövőt építik?

Lehetséges-e, hogy a hazugság, az embertelenség leleplezése, megnevezése, a titkolt, önző háttérérdekek napvilágra kerülése, az egész emberi létet megemeli, emberhez méltóvá teszi?

Nyilvánvaló, hogy az ilyen folyamatok nincsenek nagy erőfeszítések nélkül.

Nyilvánvaló, hogy bátor és kitartó munka árán lehet csak alakítóan, tisztító szándékkal a múltba nyúlni, hogy a jövő megfelelően formálódhasson.

Nyilvánvaló, hogy ennél sokkal egyszerűbb elfogadni a mindenkori „hiteles és szakértő tájékoztatást". Ekkor az emberben sem gondolat, sem érzés, sem akarat nem lendül mozgásba, hanem kialakul egy kényelmes, kissé cinikus automatizmus: aki most beszél, valószínűleg hazudik, én tudom, hogy így van, ő is tudja, hogy hazudik, és azt is tudja, hogy én tudom.

 

Erre épül a mai világban a valótlanság konszenzusa.

Ez tartja fenn - látszólag megkérdőjelezhetetlen -, hatalomban a háttérhálózatok, a titkos érdekkörök és az őket szolgáló ügynökök világát.

Az emberi lélek és szellem minden jövőbe mutató, ember-emelő ereje azonban a kihasznált, felkapott, majd eldobott, kiszolgáltatott lelenc: Kaspar Hauser lényében él.

És egyre aktuálisabban megjelenésre várakozik.

Ezért nem felejtődik el Kaspar Hauser, Európa gyermekének különös élete, mert mintázza valamennyiünkét, mind egyéni, mind nemzeti, európai szinten.

Végezetül, de nem utoljára a nagyszámú könyv közül, melyet Kaspar Hauserről írtak, szeretnénk egyet megemlíteni: Jacob Wassermann könyvét, amely magyarul is hozzáférhető. Ez a könyv a következő címet viseli: Kaspar Hauser, avagy az emberi szív restsége.

 

Reménykedjünk abban, hogy a rest szívet, szíveket még meg lehet mozgatni, igazi feladatára rá lehet ébreszteni.

Európa gyermekét mégis - minden ártó érdeklődés ellenére - fel kellene nevelni, talán az egész Európai nemzetközösség gyermekének tekinteni.

 

Még az a nap süt most is az égről,

még ugyanarra a földre nevet;

egyazon nyálból, egyazon vérből

gyúratott Isten, ember, gyerek.

Nincs maradandó, nincs elenyésző,

minden oly ifjú és minden oly öreg,

halálhoz kötve mindig az élő,

formákat látunk: jelképeket.

 

  


Megjelent az Országépítő Füzetek, 6. számában, 2004-ben