Vámosi Nagy István

A Kis-Svábhegyi Waldorf-iskola


Az utóbbi időben - örvendetes módon - Magyarországon egyre több szó esik a Waldorf‑pedagógiáról. Hallottunk rádióbeszélgetéseket, nyilvános előadásokat, Solymáron Waldorf‑óvoda létesült, és hamarosan iskolává szélesedik.

A sok értékes eszmefuttatás között azonban még említés sem történt arról, hogy Magyarországon 1926‑tól 1933‑ig édesanyám irányítása alatt már működött egy Waldorf‑iskola, óvodával egybekötve az akkori Kis-Svábhegyen (ma Martinovics‑hegy).

Ez a mulasztás érlelte meg bennem az elhatározást, hogy leírjam a kis-svábhegyi Waldorf-intézmény születésének előzményeit, ábrázoljam magát az iskolát, a benne lüktető életet, megrajzoljam tanárainak és nevelőinek arcképcsarnokát. És végül mint egyetlen élő koronatanú beszámoljak róla: miért kellett bezárni.

Ez az írás előreláthatólag csak halálom után kerül nyilvánosságra - ha egyáltalán kerül - mint emlékirataim egyik fejezete. Innen ered szubjektív elbeszélő hangja. A benne megelevenedő tartalom viszont objektív valóságot örökít meg.

Mindenkinek a rendelkezésére bocsátom, aki Rudolf Steiner embernevelése iránt érdeklődik, és szeretne bővebbet tudni a világ első külföldi Waldorf‑iskolájáról, amely 1926 őszén, Budapesten létesült.

Írásomat tehát bárki felhasználhatja, nemes célra. Sokszorosításához eleve hozzájárulok. Csak egy feltételt kell szabnom: akár szó szerint, akár saját szavaival tolmácsolja valaki munkám egyik‑másik gondolatát, elmefuttatását, hivatkozzék a forrásra. Nevezze meg, hogy a szóban forgó részt Vámosi Nagy István kéziratban lévő emlékiratainak a Kis-Svábhegyi Waldorf‑iskola 1926‑1933 c. fejezetéből idézi, vagy meríti.

Ezt nem hiúságból kérem. Nyomós okom van rá. Ha valamilyen szerencsés fordulat következtében emlékirataim mégis belátható időn belül nyilvánosságra kerülnének, fonák helyzet adódnék, ha egyes részletei más ember tollából, vagy szájából - még az én munkám megjelenése előtt, és nevem említése nélkül - látnának napvilágot. Ezt a kínos szituációt szeretném elkerülni.

Magukról a lassan készülő emlékiratokról annyit: szerzőjük az események sodrában csak epizodista, más szóval szemtanú, aki leírja visszaemlékezéseit, s közben azt tűzi ki céljául, hogy lehetőleg kevéssé ismert jelenségeket támasszon fel, mint ahogy a csatolt fejezetben is teszi. Ilyen megfontolás után tehát az elmúlt 70‑75 év történetének inkább a szellemi hátterét igyekszem majd feltárni, mint magukat a históriai tényeket.

Emlékirataimnak a címét még nem döntöttem el végérvényesen. A különböző változatok között az alábbi is felmerült: Egy szemtanú visszaemlékezései a Kis-Svábhegyi Waldorf‑iskolától a solymári Waldorf‑iskoláig. Mert aki csatolt írásomat nemcsak figyelmesen, hanem lélekkel és képzelőerővel olvassa végig, nem fog kételkedni benne, hogy az első magyarországi Waldorf‑iskola a Magasabb Világok sugallatára létesült. Szívből kívánom, hogy az 55 évvel később alakult második magyarországi Waldorf‑intézményt ugyanezek a Jó Erők oltalmazzák.


GMA dolog történetéhez tartozik, hogy anyám történelemből, földrajzból és filozófiából doktorált. 1918-ban készült disszertációjának a címe: Az ókor szellemi művelődésének geográfiai alapjai. A három tárgy közül a bölcselet állt legközelebb a szívéhez. Néhány évvel előbb még Alexander Bernát Kant‑szemináriumába járt, és lelkesedett a rangos professzorért, aki szabatosan és közérthetően tudta összefoglalni Kant szövevényes rendszerét. Anyám tehát úgy fogott bele Rudolf Steiner könyvébe, hogy már tüzetesen ismerte A tiszta ész kritikáját és Kant egyéb munkáit. Ezért ragadták meg olyan elemi erővel Rudolf Steiner okfejtései, amelyekkel rendre cáfolta a csaknem dogmákká merevedett kanti tételeket, és a kategorikus imperativus helyett a szabadságot tette etikájának középpontjába.

Édesanyám eddigi tanulmányaiból azt a következtetést szűrte le, hogy az embernek erkölcsi normákhoz kell igazodnia, különben anarchia támad.

[...]

1926 áprilisában érkeztem Stuttgartba.

EMA Waldorf‑iskola keletkezéséről itt csak annyit, hogy Emil Molt, a Waldorf‑Astoria cigarettagyár tulajdonosa alapította 1919-ben munkásai részére, beleszámítva természetesen gyerekeiket és hozzátartozóikat is. Innen ered a Waldorf elnevezés. A tanmenet felépítésében, a pedagógiai módszer megvalósításában Rudolf Steiner útmutatásait kérte, aki olyan messzemenő segítséget nyújtott, hogy maga tartott kurzusokat a tanároknak.

Amikor beléptem az épületbe, éreztem, hogy valami nagy horderejű esemény zajlik le életemben, noha csak annyit tudtam Rudolf Steinerről, hogy édesanyám lelkesen merített sugalmazó gondolataiból. Arról sejtelmem se volt, hogy három éve még ezekben a termekben járt, előadott, tanfolyamokat szervezett, órákat látogatott, és azok a tanárok, akiket az udvaron láttam, még közvetlenül tőle merítették az embernevelés művészetét, tudományát. Hiszen a hét éve működő iskola csak hivatása kezdetén tartott.

Néhány hétig albérletben laktunk Schlichternével, aki reggelenként elkísért az iskolába, tanítás után pedig értem jött. Amikor úgy látta, hogy fokozatosan akklimatizálódom - édesanyámmal történt megbeszélés alapján -, elhelyezett Frau May gyermekotthonába. Talán négyen lehettünk. Én voltam a legfiatalabb, és akik csak egy‑két évvel jártak felettem, lenéztek, és gyakran kigúnyoltak. Nevem szokatlanul hangzott nekik, és Istindianer‑nek csúfoltak, amitől keserűen szenvedtem, de büszkeségből nem mutattam. Szerencsére lakott ott egy Erich Tuch nevű, nálam tíz évvel idősebb fiú, aki nyomban pártfogásába vett, és az idősebb testvér szeretetével istápolt. A második világháború kitöréséig tartottam vele a kapcsolatot, azután végleg elszakadtunk egymástól.

Az otthon ért kisebb sérelmekért bőven kárpótolt az iskola, különösen szeretett tanárom, dr. Treichler. Amikor négy évtizeddel később, 1968‑ban ismét felkerestem Stuttgartban, elárulta, hogy emlékezete szerint én voltam a Waldorf‑iskola első külföldi növendéke, és ezért megkülönböztetett figyelemmel tartotta rajtam a szemét.

A legrangosabb Waldorf‑pedagógusok közé tartozott, 42‑43 éves lehetett. Engem csaknem minden tantárgyra ő tanított. Egy kőhajításnyira lakott tőlem az akkori Kanonenwegen, gyakran felkerestem. Osztrák származása folytán sugárzott belőle a derű, kedély, és éppen úgy lebilincselte a gyerekeket humorával, mint feszült és áhítatos elbeszéléseivel.

Óráit felnőttek is látogatták. Leggyakoribb vendégei közé tartozott egy sötétkék szemű, mosolygós, fiatal tanár, aki arra tette fel életét, hogy a Waldorf‑pedagógia szolgálatában nevelje az ifjúságot, és már levelezett édesanyámmal arról, hogy Pestre költözik. Werner Lamartine volt a neve.

Ha azzal jellemzem stuttgarti utamat, hogy életre szóló élményt nyújtott, csak közhelyet mondok. Sokkal több volt ennél, amit az is bizonyít, hogy egész ott‑tartózkodásom minden részlete élesen emlékezetembe vésődött. A szorongás éppen úgy, mint a határtalan boldogság, amikor például a később Magyarországra települt Kürthy‑fiúkkal valamilyen rendhagyó labdajátékba merültünk, és pompás délutánokat töltöttünk el.

Ha már a szorongást emlegettem, megvallom, hogy egész stuttgarti tartózkodásomat megkeserítették a hittanórák. Az egész osztályban én voltam ugyanis az egyetlen római katolikus, és így az idős, szigorú pap bácsi arra kényszerült, hogy egy „szóló" magyar kisfiút oktasson. Mai fejjel nem hiszem, hogy a legcsekélyebb rosszakarat lappangott benne irántam, de bőszítette, hogy nehezen értem őt svábos kiejtése miatt, különösen, ha a hitoktatáshoz kapcsolódó szavakat használta, amelyeket még sohasem hallottam, mint például „beichten", „kommunisieren", „Sakrament" (gyónni, áldozni, Szentség).

Egyik óráról elkéstem, amiért keményen megdorgált, és ettől kezdve félelmem rettegéssé fokozódott. Ha közeledett a hittanóra, úgy eltűntem az iskola környékéről, hogy bottal üthették a nyomomat. De közben attól tartottam, a tisztelendő úr betoppan Frau von May panziójába, és panaszt tesz ellenem. Még évekkel később is megjelent álmomban, és számon kérte az elbliccelt hittanórákat.

Egyik nap Frau von May azzal az örömhírrel fogadott, hogy másnap érkezik édesapám. Londonból jövet egy kis kitérőt tett, elhalmozott ajándékokkal, és másnap utazott haza. Akkor már csak törve beszéltem magyarul.

Talán egy hónapra rá Frau von May ebéd közben felállt, és ünnepélyes hangon felolvasott egy német nyelvű táviratot, amelyből megtudtam, hogy június 24‑én, Szent János napján testvérem született: Sándor Rezső János. Néhány héttel később anyai nagymamám látogatott meg, vele már csak németül tudtam beszélni.

Július végén köszöntött be a nyári szünidő. Meleg búcsút vettem dr. Treichlertől, Frau von Maytól, Eric Tuchtól. Számos verssel, énekkel, költői mesével gazdagabban ültem vonatra, szívemben és emlékezetemben egy életre megőriztem a stuttgarti Waldorf‑iskola szellemi atmoszféráját. Egy ismeretlen néni gondjaira bíztak, aki Bécsig utazott velem, ott várt Lajos nagybátyám, és hazáig kísért. Csak egy napon át gyönyörködhettem aranyos kis öcsémben, mert a nagymamával máris utaztunk a Balatonra.

Amikor pedig szeptemberben hazatértem, egy megváltozott Kis-Svábhegy fogadott. Az egyik tágasabb helyiségből tanterem lett, a másikból többágyas hálószoba. Ismeretlen gyermekek és felnőttek bámészkodtak a kertben, hol a sziklára meresztették szemüket, hol az úszómedencét fürkészték. Az idegenek között feltűnt egy ismerős arc, Lamartine, akit annyiszor láttam dr. Treichler óráin. Hozzám lépett, kezet nyújtott:

- Wir kennen uns schon, lieber Istvánka - üdvözölt, és sötétkék szeme ragyogott a tisztaságtól és szeretettől.

Amíg Stuttgartban jártam, édesanyám megszerezte az iskola indulásához szükséges végső engedélyeket. Gróf Klebensberg Kúnó volt a vallás - és közoktatásügyi miniszter, aki két évvel előbb még apámmal, mint igazságügyi miniszterrel közös kormányban tevékenykedett, és kölcsönösen nagyra becsülték egymást.

NEApám azután is képviselő maradt, hogy leköszönt miniszteri tárcájáról. Rendszeresen Londonba látogatott, elmélyülten tanulmányozta az ottani viszonyokat, és valósággal zúdította Magyarországra cikkeinek özönét, melyek zömmel a Pesti Hírlap hasábjain jelentek meg. Az akkori Anglia jogi, társadalmi és kulturális életéről rajzolt tárcáival hatványozott népszerűségre tett szert. Ezek később Londoni levelek címen könyv alakban is megjelentek.

Nevét országszerte ismerték, és a legbefolyásosabb közéleti személyiségek közé tartozott. Édesanyám előtt tehát ebben a politikai légkörben minden ajtó megnyílt. Néhány évvel később, Gömbös miniszterelnöksége alatt már számos nehézséggel kellett volna szembenéznie.

Megkapta az engedélyt egy olyan kétnyelvű magániskola létesítéséhez, amilyen még soha nem működött Magyarországon. Ki tudta harcolni, hogy a bizonyítvány megfeleljen a polgári iskola bizonyítványának, sőt még azt is kijárta, hogy 14 éves korig engedélyezték a koedukációt. Idősebb növendékek nem jártak az iskolába.

K

1926 szeptemberében 2 osztállyal, és hozzávetőleg 20 növendékkel nyílt meg a Kis-Svábhegyen az első külföldi Waldorf‑iskola. Nagyjából ebben az időben Portugáliában is történt egy kísérlet, de abbamaradt. A tanítás epochákban folyt, és hozzájuk kapcsolódtak a visszatérő órák. A tanár kezdetben poétikus mesékkel gazdagította ismereteinket, de éppen úgy tanultunk verseket, énekeket, mint ahogy a rajzon keresztül fokozatosan megismerkedtünk a betűk világával. Többnyire csak apró házi feladatokat kaptunk, például készítsünk rajzokat a délelőtt elhangzott mese egyik‑másik jelenetéről; vagy gondoljuk át az említett mese tartalmát, és másnap saját szavainkkal támasszuk fel. Mindkét házi feladatnak az volt a célja, hogy élesítse emlékezetünket, gyarapítsa szókincsünket, és csiszolja beszédkészségünket.

A külvilág kezdetben értetlenül fogadta ezt a pedagógiát. A szülők ez idáig megszokták, hogy a tanulás azt jelenti: a diák otthon elkészíti a házi feladatot, és később, amikor már írni‑olvasni tud, magolja a könyvet, és minél pontosabban mondja fel az anyagot, annál jobb osztályzatot kap.

Ezzel szemben a Kis-Svábhegyi Waldorf‑iskolában 9‑10 éves korig nem tanultunk könyvből. Bárki olvashatott, ha kedvét lelte benne, de a házi feladatok zömét emlékezetből kellett elvégeznünk.

Természetesen az évek folyamán bizonyos segédeszközök nélkülözhetetlenné váltak. Az órarend új tárgyakkal gyarapodott (természetrajz, földrajz, állattan, történelem, majd fizika, kémia, stb.), és bár a tanulók rákényszerültek a nyomtatott könyvre, továbbra is az a pedagógiai elv érvényesült, hogy a diák ne készen kapott tartalmat rögzítsen a fejében, hanem - amennyire a körülmények engedik - emlékezetből teremtse újjá az órákon elhangzott tanulmányi anyagot.

Felsorolom azokat a hetenként ismétlődő, tehát állandó tantárgyakat, amelyek a Kis-Svábhegyi Waldorf‑iskola profilját alkották: kézimunka, furulyaóra, rajz, ének, torna, euritmia. Jó időben a délutáni órákban a különböző játékok mellett kertészkedés is folyt, amit Gartenbaunak neveztek, persze szakavatott tanári felügyelet mellett. Délután került sor a zeneórákra azok részére, akik a furulyán kívül más hangszert is tanultak.

A legtöbben a zongorát választották. A hitoktatásról a különböző felekezetek gondoskodtak.

Nem szóltam még az angol és francia nyelvórákról. Az első időkben nem tartalmaztak mást, mint hogy a tanár a két idegen nyelven beszélt és kérdezett: Ez az asztal, ez az ajtó, ez az ablak, stb. És ilyen szövegfoszlányok hangoztak el franciául is. A szóban forgó nyelveken verseket és énekeket is tanultunk, később némi nyelvtannal is kiegészültek az órák. Globálisan azt mondhatom: amilyen gyorsan és kitűnően sajátítottuk el a németet, olyan hiányos maradt angol- és franciatudásunk. E két tárgynak ugyanis csak az volt a rendeltetése, hogy a nyelv dallama a fülünkbe szökjék, és a későbbi rendszeres nyelvtanulás alapjául szolgáljon, házi feladatot sohasem kaptunk belőlük. Magától értetődik, hogy a tanrend összeállításakor gondoskodtak arról, hogy az angol és franciaórák távol essenek egymástól.

Édesanyám azért adta az intézménynek a Kis-Svábhegyi Waldorf‑iskola és Internátus nevet, mert a bentlakók mellett néhányan csak bejártak, és tanítás után hazamentek. Hogy teljes képet adjak a körülményekről, el kell mondanom, hogy az első tanév végén, tehát 1927 júniusában anyai nagyapám meghalt. Édesanyám örökölt, és ezen a pénzen az iskola céljára egy másik épületet is emeltetett, amely rendeltetésének megfelelően tantermekből állt. Ilyen formában két házban oszlott meg az életünk: délelőtt az iskolában, délután az internátusban tartózkodtunk. Az előbbi a park másik végén épült, valamivel magasabban, mint az eredeti családi ház, az internátus.

KShegyAz iskola alapkőletételére csak 1929. november 13‑án, édesanyám 35. születésnapján került sor. Az ünnepségre rangos vendég érkezett: Albert Steffen, svájci költő, akit Rudolf Steiner utódjának jelölt az Antropozófiai Társaság élén. Bensőséges beszéde után kalapáccsal háromszor ráütött az alapító okmányt tartalmazó vörösrézből készült pentagon‑dodekaéderre. A három kalapácsütést minden jelenlévő megismételte, először édesanyám, aztán valamennyi tanár és növendék. Erre az alkalomra írta Steffen az idézett költeményt:


Itt állunk, hogy felépítsük azt a helyet, amely szolgálja az Istentől akart földi célokat.
Mély hálával lépünk a jó földre,
Teli bátorsággal és megindultanlélegezzük be a levegő gyógyító erejét.
A szellem igaz útjához hűen
szemléljük a mindenségben a világ fényét.
Az emberiség képmását, amit az Ég ránk bízott, ezt most csíraként besüllyesztjük a Földbe, hogy növekedjék, virágozzék, gyümölcsöt teremjen a gyermeki lelkekben.
Mi, a tanítók, akik szeretetben neveljük gyógyítjuk a tanulókat, ha betegek, megtámasztjuk őket, ha gyengék, hogy igaz, szép és jó emberré váljanak, magunkat állandóan megújítva.
Ezt akkor tesszük, ha magunk is a szó házává válunk, és így építjük fel igaz módon ezt a helyet.
Igen, így legyen!


KSh

Ami nevelőinket illeti, most csak azoknál időzöm, akik huzamosabb időt töltöttek a Kis-Svábhegyen. Tanáraink többségükben német ajkú antropozófusok, akik Pestre érkezésük előtt már tanulmányozták a Waldorf‑pedagógiát. Mindnyájuk közül kiemelkedett a többször említett Werner Lamartine. Szülők és gyermekek egyaránt - édesanyám mellett - őt tekintették az egész intézmény lelkének.

Kivételes képességekkel, és nevelői varázserővel rendelkezett. 26 éves volt, kellemes megjelenésű, vidám, barátságos, áldozatkész; kiváló sportember - kadétiskolába járt -, aki pompásan futott, ugrott, sziklát mászott, úszott, evezett, kézilabdázott, teniszezett. Franciaországból menekült hugenotta családból származott, és csaknem anyanyelvi szinten beszélt franciául. Angoltudása még külön fokozta az iránta táplált megbecsülést. És mindennek a tetejében olyan ezermester‑féle volt, aki éppen úgy értett sebek bekötözéséhez, mint ahogy tudta, mi a teendő rövidzárlat esetén.

Szellemi arcélét az jellemezte, hogy sokrétű művészi képességeit csak a gyermeknevelésre összpontosította. Ámbár fuvolázott, hegedült, szavalt, szép, érces csengésű bariton hangon énekelt, dús színfantáziával rajzolt és festett, meg sem fordult a fejében, hogy művészi adottságaival a nyilvánosság elé lépjen. Minden tudását az órákba öntötte. Ott aztán ha kellett, szavalt, rajzolt, énekelt, de amiért mi, gyerekek nemcsak szerettük, hanem valósággal bálványoztuk: lebilincselő hangon tudott mesélni. Vajon mit?

Egyszer Grimm, Hauff, Andersen meséit, máskor mondákat, legendákat, bibliai történeteket. Részletesen elmesélte a Nibelung‑ének szerteágazó cselekményét, a Waltari‑liedet. Tüzetesen megismertetett bennünket a germán mitológiával, hézagosabban. a göröggel. Még akadozva olvastunk, elemi tudományos ismereteink gyenge lábakon álltak, de az úgynevezett művelt felnőtteknél már többet tudtunk Odinról, Wallhalláról, Thorról, Freiaról, Siegfriedről, Brünhildéről, Guntherról, Hagenről. A Grál‑legenda kapcsán Parsifalról, Amfortasról, Kundryról, Lohengrinről, Telramundról. De fennkölt történeteket hallhattunk Assisi Szent Ferencről, Szent Kristófról, a Wartburg várában élő Árpád-házi Erzsébetről, a keresztes hadjáratokról, Krisztus sírjáról. Karácsonykor és Húsvétkor az ünnephez méltó elbeszélés adta meg az órák áhítatát. Lamartine árasztotta belénk az örökbecsű szellemi értékeket. De hogyan?

Fel‑alá járt a teremben, és amit szóban mesélt, rajzokkal illusztrálta. Sok értékes tulajdonsága mellett színészi adottságokkal is rendelkezett. Feszültséget, drámai tetőpontokat, lírai rezzenéseket támasztott, és közben színes krétákkal képeket rögtönzött a táblán, hogy az eseményeket vizuálisan is megelevenítse. Törpék, óriások, sellők támadtak életre szemünk láttán. Ha Siegfriedről mesélt, gyönyörű erdőt rajzolt, benne a sárkányt és barlangját. Ha Trisztán és Izolda szomorú történetét beszélte el, tenger jelent meg a táblán, és hajó ringott a vízen. Parsifal vándorlásai kapcsán fenséges Grál‑palota tárult elénk, de éppen így lerajzolta Lohengrint, a hattyúlovagot, amint sajkáján Brabant városa felé közeledik, hogy az igaztalanul vádolt Elzáért megvívjon.

Ezekre a mesékre legtöbbször szombat délelőtt került sor. Lamartine három művészeti ágat egyesített bennünk: irodalmat, színjátszást, képzőművészetet, és több gondolata szemléletünk pillérévé vált. Ő pedig minden porcikájában az ideális Waldorf‑iskolai tanárt reprezentálta.

Az írás‑olvasás tortúráját művészi oldalról könnyítette meg. A betűket különböző történetek kapcsán véste emlékezetünkbe. Ma, több mint 60 év után is tisztán látom a táblán tündöklő H betűt. Különös történet fonódott köréje, amelyet tanárunk szokásához híven lerajzolt. Szerepelt benne „Himmel" (ég), „Hölle" (pokol), „Hütte" (kunyhó), „Hirt" (pásztor), „Himmelstor" (mennyei kapu). Így támadt életre bennünk a H betű: meséből és rajzból.

Jóval később, amikor már a német helyesírással bajlódtunk, megkérdeztük Lamartine tanár urat, miért írnak a németben annyi szót nagybetűvel? Lamartine nem a szokványos magyarázatot adta, hogy a németben a főneveket nagybetűkkel írják, mert az ilyen válasz a 8‑10 éves gyermek számára homályos absztrakció, hanem azt mondta:

- Németül mindent nagybetűvel kell írni, amit Isten és az ember teremtett!

Ebből világosan megértettük, hogy az Eget, Földet, Napot éppen úgy nagybetűvel írjuk, mint az Ásót, Kapát, Labdát és a Biciklit, mert az előbbieket az Isten teremtette, utóbbiakat az ember létesítette. Ezzel a magyarázattal beértük, amíg nem tanultuk meg pontosan, mit jelent főnév, melléknév, ige és jelző.

A német nyelv valósággal ragadt a gyerekekre, különösen az internátusi lakókra. Megtörtént esetet mondok el. A 9 éves Sándor egy árva szót sem tudott németül, amikor a Kis-Svábhegyre került. De alig két hét után már fülem hallatára az a panaszos mondat pattant ki a száján:

- Fräulein Waldbauer, der Győri hat mich so meggelökni, dass ich bin gegurulni bis zum diófa.

A „meggelökni" és a „gegurulni" már magában rejti a német mondatszerkezetet. Három hét leforgása után Sándor azt is tudta, hogy a diófa Nussbaum, néhány hónapon belül pedig már folyékonyan beszélt németül.

A legtöbb szülő hamarosan megbizonyosodott róla: a Kis-Svábhegyen olyasmit tanítanak, amit az ország egyetlen iskolájában sem. De ezzel a felismeréssel párhuzamosan arra is ráébredt, hogy amit viszont mindenütt megkövetelnek, az a Kis-Svábhegyi Waldorf‑iskolában háttérbe szorul.

Első német Waldorf‑tanárként Werner Lamartine érkezett a Kis-Svábhegyre - mint említettem - 1926 szeptemberében, és őt követték az alábbi kollégák és kolleginák.

A stuttgarti származású Margarethe Poch, az euritmia-tanárnő. Alig múlt húszéves. Bájos külsejével és megnyerő modorával egy villanás alatt megbabonázta a szülőket, és rokonszenves lényén keresztül még azok a rakoncátlan fiúk is hellyel‑közzel megkedvelték az euritmiát, akik egyébként sok borsot törtek a tanárok és nevelők orra alá. Iskolai ünnepségeken mint előadóművész is fellépett, Magyarországon elsőként! Szülők és növendékek tehát az ő magas színvonalú interpretációjában ismerkedtek meg az euritmiával.

CBCarl Brestowsky azért jelentett áldást az iskolának, mert mint német ajkú erdélyi szász, magyarul is tudott, sőt bizonyos szinten angolul és franciául is beszélt. Willy Schulz művészi képességei, akár Lamartine‑é, több irányba ágaztak. Festett, rajzolt, faragott, kellemes hangon énekelt német dalokat, és önmagát kísérte zongorán, persze amatőr szinten. Népszerűségét fokozta, hogy a gyermekek nagy örömére bábszínházat létesített, amit Schattentheater-nek nevezett. Mi jobb magyar elnevezés híján árnyékszínháznak hívtuk, a német tanárok nem értették, hogy miért kuncogunk közben. Schulz maga mozgatta a papírosból kivágott bábukat, és megelevenítő erővel beszélt helyettük. Sok értékes előadása közül az Ali baba és a negyven rabló harsogó sikert aratott.

A magyar tanárokkal és tanárnőkkel azért nem alakult ki szorosabb kapcsolatom, mert a városból jártak fel a hegyre, és csak az órákon találkoztunk. Hálával gondolok Hadnagy Sárira, Andor Lenkére és Binét Klárára, akitől később magánórákat is vettem, és kapcsolatunk élete végéig tartott. Halványan rajzolódnak ki emlékezetemben Hock Erzsébet és Homola Adél arcvonásai. Annál jobban emlékszem Potondy Jánosra, és ma is gyötör a lelkiismeret-furdalás, mert akkoriban támadt az a szokásom, hogy embereket elnevezzek, és ezt a rokonszenves, buzgó fiatal tanárt, nevének különös hangzása miatt Hopopop‑ra kereszteltem. A gúnynév fényes sikert aratott, a fél iskola átvette, hiába tiltották.

A zongoratanítást végig a hét éven át Papp‑Kovách Elvira látta el. Szokatlan alacsony termete egyesekben megrökönyödést váltott ki, másokat nevetésre ingerelt. Mégis mindenki szerette, mert sugárzott belőle a szívjóság. Ő maga nem volt virtuóz zongorista, de kitűnően értett ahhoz, hogy a növendékeivel megszerettesse a muzsikát. Engem az iskola bezárása után még három évig tanított, és kapcsolatunk éppen úgy, mint Binét Klárával, haláláig tartott.

Papp‑Kovách Elvira egyébként dr. Szilágyi Jenőnével együtt még az iskola működése alatt ismerkedett meg Rudolf Steiner munkásságával. Dr. Szilágyiné újságban olvasott egy német nyelvű iskola létesüléséről, és nyomban beíratta Péter nevű fiát. Papp‑Kovách Elvirát pedig az első igazgatónő, Kenessey Jozefin ajánlotta zongoratanárnőnek. A Waldorf‑pedagógia hatására fogtak bele antropozófiai tanulmányaikba, és a felszívott anyagot lelkesen adták tovább.

Dr. Szilágyi Jenőné éles intellektussal és széles körű irodalmi, képzőművészeti ismeretekkel rendelkezett. Papp‑Kovách Elvira inkább érzelmi melegségével hatott. Dr. Szilágyiné színvonalasan fordított, és az 1946‑ig nyomtatásra került Steiner‑könyvek zöme az ő értékes átültetésében jelent meg magyar nyelven. A két ellentétes egyéniség szervesen kiegészítette egymást, a világpolitika kavargásai közben is évtizedeken át becsülettel megállták helyüket. Papp‑Kovách Elvira megélte nyolcvanadik születésnapját, dr. Szilágyi Jenőné a kilencvenegyediket, és mindketten csaknem életük végéig tanítottak.

K

A bentlakó német nevelők közül Fräulein Kollondorferra alig emlékszem. Csak azt tudom, hogy az utóbbit kissé hebehurgya természete miatt Kolondor‑bolondor‑nak neveztem, de minthogy nem beszélt magyarul, szerencsére sohasem tudta meg. Fräulein Eisenmergernek már akkor fehéren csillogott a haja, szép csengő hangon hegedült, és szelíd egyéniségéből áradt a gondoskodás. Ő vezette az óvodát, amely az iskola keletkezésétől bezárásáig működött. A fennmaradt fényképeket is ő készítette.

A fiúk nevelőnőjét Maria Weldbauernak hívták. Amilyen alacsonyra nőtt, annyi energia feszült benne. Tökéletes rendet és fegyelmet tartott, sasszemével nyomban észrevette, ha valaki el akarta bliccelni a fogmosást, vagy bármilyen turpisságot követett el. Ámbár ízig‑vérig gyakorlati lélek lakott benne, mégis gondoskodott róla, hogy ne csak fizikai rend és tisztaság uralkodjék, hanem szellemi élet is lüktessen a hálóteremben. A hosszú téli estéken szép mesékkel gazdagította képzeletünket. Tőle hallottam először Hauff A levágott kéz c. hátborzongató elbeszélését, ám a torokszorító epizódokat megszelídítette a gyermekek számára.

Waldbauer hagyta el utolsóként a Kis-Svábhegyi Waldorf-Iskolát és Internátust, 1933 nyarán. Nem tudom, hogy utána hová sodorta az élet, de az biztos, hogy valamikor Salzburgba került, majd a háború után egy bajba jutott férfin úgy segített, hogy névházasságot kötött vele. Miután kihúzta a csávából, elvált tőle, és azóta Maria Rieger néven él az ünnepi játékok városában. Oszlopos tagja az ottani antropozófiai társaságnak, napjait olvasással és jótékony cselekedetekkel tölti. 1965 óta édesanyámmal együtt többször találkoztunk vele Salzburgban. Nem lakott messze tőlünk, reggelenként becsengetett hozzánk, hogy a takarításban, bevásárlásban, vagy bármilyen más gyakorlati dologban segítségünkre legyen. Távozásakor édesanyám ránézett, és annyit mondott:

- Ich weiss, liebe Frau Rieger, dass sie jetzt auf karitative Wege gehn. - Azaz: Tudom, kedves Riegerné, hogy maga most jótékony utakra készül.

Válaszul huncut mosoly csillant meg az arcán, aztán elindult, hogy felkeresse azokat az ismerőseit, akik valamiben segítségre szorultak. Hosszú évek óta nem láttam őt, de mind a mai napig levelezünk. Most, amikor ezeket a sorokat írom, 90 éves.

Az iskola és az internátus igazgatói teendőivel édesanyám szükségképpen magyar embert bízott meg, mert csak ő tudott érdemben tárgyalni a szülőkkel és a hatóságokkal. Felvillanó képekben jelenik meg előttem Kenessey Jozefin és Jankovich Gyuri bácsi alakja. A Kis-Svábhegyen működő pedagógusok között akadtak olyanok is, akikre nem szívesen gondolok vissza, mert acsarkodásaikkal békétlenséget szítottak. Róluk nem szólok.

A Kis-Svábhegyen pezsgő antropozófiai élet folyt. Számos külföldi látogató érkezett, hogy megtekintse a szikla tövében létesült iskolát, és aki az események mélyére látott, nyomban felismerte, hogy valamiféle „misztérium-kertben" jár.

A külföldi vendégek sorát Albert Steffen, svájci költő nyitotta meg, aki az iskola bezárása után, 1935‑ben, Budapesten kötött házasságot az erdélyi származású Veress Erzsébettel.

AMAlfred Meebold hozzávetőleg tíz éven át látogatott Budapestre. Először az iskola működése idején, utoljára 1938‑ban. Rudolf Steiner baráti köréhez tartozott, mindössze két évvel volt fiatalabb nála. Eredeti foglalkozása botanikus, a gyakorlatban világjáró. A szellemi „nagykövet" szerepét töltötte be Ausztrália és Európa között. Ahol csak megfordult, szóban terjesztette az antropozófiát. Az első világháború utáni években úgy utazott Új‑Zélandból Dornachba, ahogyan mi Budapestről Bécsbe.

Magyarországi tartózkodásai során, mint a legtöbb külföldi antropozófus, nálunk szállt meg a Kis-Svábhegyen, ahol az iskola bezárása után bőven akadt vendégszoba. Egyik alkalommal a délelőtti órákban érkezett, és apám némi humorral, ezekkel a szavakkal üdvözölte: - Isten hozta kedves Meebold úr, úgy hallottam, hogy tegnap este még Honoluluban vacsorázott.


Hogyan alakult az internátusi lakók egy napja?

Fél hétkor megszólalt a gong. Ébresztő, mosdás, öltözködés, reggeli. Nyolc órára mentünk át a másik épületbe, az internátusból az iskolába. Hozzávetőleg tíz perc alatt tettük meg az utat, a kert másik végébe kellett lépcsőkön felmennünk, aztán keresztülvágtunk a kis fenyvesen, és beléptünk a kijelölt tanterembe. Ott a tanár megérkezéséig, mi tagadás, nagy ricsajt csaptunk. 8 és 10 (esetleg 11) óra között folyt az epochának megfelelő tantárgy oktatása. A többi órák ésszerűen összeállított sorrendben következtek: egyik napon például hittan, euritmia, angol, máskor kézimunka (kötés, vagy horgolás), francia, torna, furulyaóra, karének. Az epochák váltakozása miatt az órarend is szükségképpen módosult.

Egy órakor ért véget a tanítás. Lefele menet szinte repültünk, száguldottunk, gyakran versenyben, majd kézmosás, étkezés előtt rövid imádság, ebéd. A házi feladatot szép időben sokan - magamat is beleszámítva - csak hányaveti módon, úgy tessék‑lássék végeztük, mert várt bennünket a gyönyörű kert. A fiúk többsége a labdajátékok különböző válfajaiban lelte örömét. A futballt édesanyám azzal az indoklással tiltotta meg, hogy durva és erőszakos indulatokat ébreszt a gyermeki lélekben, és ráadásul balesetveszélyes. Zugban azért néha fociztunk. A lányok az ugróiskolát kedvelték, napirenden szerepeltek a bújócska különböző variánsai, ipi‑apacs, rabló‑pandúr. Ezekre pompás lehetőséget nyújtott a három és fél holdas kert, fákkal, bokrokkal, lugasokkal. Nyáron sokat lubickoltunk a medence vizében, télen felöntötték a kert egy részét, és lelkesen korcsolyáztunk. A környező rétek a szánkózásra is remek lehetőséget adtak, amit akkoriban mindenki ródlizásnak nevezett.

A kertben folyó játék természetesen felügyelet mellett történt, és az illetékes tanárok, vagy nevelők gondoskodtak róla, hogy a szertelen viháncolást időről időre komoly kertészkedés váltsa fel; ásás, kapálás, öntözés, ültetés, persze szakavatott irányítás mellett. Este hét óra előtt néhány perccel vacsorához szólított a gong, utána úgynevezett szabad foglalkozás következett, mindenki azt csinálta, amire kedve szottyant. Kilenckor takarodót jelzett a gong, a nevelő ellenőrizte, hogy mindenki tetőtől talpig megmosakodjék. Azután ágyba bújtunk, és közös ima - melyet Rudolf Steiner írt - zárta a napot:

Tetőtől talpig Isten képe vagyok, szívemtől kezemig Isten lelkét érzem, ha egyet lépek, Isten akarata él bennem, és ugyanígy él apámban, anyámban,fában és virágban, állatban és kőben.Sohasem érhet félelem, ha Isten szelleme tölt el, ha Isten lelkében élek, ha Isten akaratában járom utamat.

Távol essék tőlem a szándék, hogy mindent a napos oldalról mutassak be, és elhallgassam a nehézségeket. Nem lenne becsületes. Az alapvető probléma abból adódott, hogyan lehetne összeegyeztetni a gyermekek viszonylagos szabadságát a fegyelemmel, individuális nevelésüket bizonyos kollektív követelményekkel.

Amennyire idegenkednek a Waldorf‑pedagógusok a vak fegyelemtől, annyira tisztában vannak a fegyelmezetlenséggel járó hátrányokkal. A tanárnak a kettő között kellett egyensúlyoznia, és ha valamilyen irányban kilengett, kárt okozott. Ehhez újabb nehézségek kapcsolódtak. A gyermekeknek még csak bimbózik az értelmük, de máris különböznek egymástól. Amit Pétertől el kell várni, nem lehet betű szerint Páltól is megkövetelni. A Waldorf‑tanárnak tehát az a kötelessége, hogy minden gyermeket egy bizonyos határig egyéniségként neveljen, kifürkéssze egyéni képességeit, egyéni érdeklődési körét, és ennek ismeretében irányítsa fejlődését.

Az átlagos középiskolai tanár éppen ellenkező módon jár el: zsáknak tekinti a tanuló értelmét, amelybe az előírt anyagot sebbel‑lobbal be kell gyömöszölni, a Waldorf‑pedagógus egyéni mérlegelés alapján szabja meg a tudnivaló mennyiségét.

Ennek az elvnek a megvalósítása minden Waldorf‑iskolában súlyos gondokkal jár, ám a Kis-Svábhegyen, a sajátos körülmények folytán, még újabb nehézségekbe is ütközött. Ha az egyik probléma megoldást nyert, tüstént másik támadt, mint a mesebeli sárkány esetében, amelynek hiába vágják le az egyik fejét, nyomban kettő nő helyette. Hogy megközelítő fogalmat adjak, mennyi akadállyal kellett édesanyámnak viaskodnia, felsorolok néhány példát.

Lamartine osztályát az első évtől kezdve több örökbecsű német versre megtanította Goethétől és Schillertől, Novalison át Christian Morgensternig és Albert Steffenig. De magyar verset alig ismertünk. Édesanyám felmérte ezt a képtelen helyzetet, összehívta a tanári kart, feltárta idevágó aggodalmait, és közösen tanakodtak valamilyen megoldáson. Ám alighogy legyűrték az egyik akadályt, máris egy másik támadt a közös éneklés területén. Tudtunk fél tucat német éneket, de egyetlen szép magyar népdalt sem. Közben újabb és újabb gondok ütötték fel a fejüket. Azáltal, hogy a számtant német nyelven tanultuk, már 8‑9 éves korban tudtuk, mit jelent „adieren", „substrachieren", „multiplicieren", „dividieren" [a négy alapművelet], de kerestük a megfelelő magyar kifejezéseket. Ezt a hiányt sürgősen pótolni kellett, hiszen a szülő elvárta, hogy gyermeke magyarul is tudja a műveletek nevét.

Közben az iskola vezetősége óvakodott attól, hogy túlterhelje növendékeit. Rudolf Steiner szerint a gyermeki intellektus megerőltetéséből később különböző betegségek származhatnak. De a másik végletbe sem szabad átcsapni, a tanár nem engedheti meg, hogy a gyermek gondolkodása elcsenevészedjék. Amilyen bűn az értelmi túlterhelés, olyan vétek a tanuló ébredő képességeit parlagon hagyni. De hogyan lehet ezeket a követelményeket a kétnyelvű iskolában megvalósítani?

Ne gondoljuk, hogy csak a német és a magyar nyelv ütközött egymással a Kis-Svábhegyi Waldorf-iskolában és Internátusban, hanem a két nép eltérő szokásai is viszályokat robbantottak ki. Olyan példát hozok fel, amely ma már nevetséges, de a húszas években még viharokat kavart.

Az Osztrák‑Magyar Monarchiában bevett szokásnak számított, hogy egy fiatal hölgyet a férfiak Fräuleinnek szólítanak, ebben senki sem talált kivetnivalót. Más szokások uralkodtak azonban Németországban. Ott csak idegen nőszemélynek illett Fräuleint mondani, például az üzletben a kiszolgálónőnek, a kávéházban a pincérnőnek. A társadalmi érintkezés folyamán a Fräuleinhez illett hozzátenni a hölgy nevét is, tehát sértésnek számított, ha valaki csak az előbbit mondta.

Ebből adódott a konfliktus. A gyermekek könnyen megtanulták ezt az udvariassági formulát, a szülők és a hozzátartozók nehezebben, az internátusban dolgozó személyzet pedig képtelen volt rá. Magát a Fräulein szót sem tudták kiejteni, hanem valamiféle „Freijli"‑t motyogtak helyette. Nem egy német nevelőnő kikérte magának, hogy őt „lefreijlizzék", és öntudatos, indignált hangon pattogták:

- Aber bitte, ich habe auch einen Namen! - Azaz: De kérem, nekem nevem is van!

Édesanyám szelíd türelemmel igyekezett megértetni vele, hogy mások az osztrák‑magyar szokások, mint a németek, ígéretet tett: minden tőle telhetőt elkövet, hogy a magyarok néven szólítsák a német tanerőket, de azt ne várja el senki, hogy a faluról a fővárosba csöppent fiatal parasztlány hibátlanul ejtse ki Fräulein Eisengenger és Fräulein Kollondorfer rémisztően nehéz nevét. A személyzet egyébként józan paraszti ésszel oldotta meg a fogas kérdést: Gretel Pochból „Pók" kisasszonyt csinált, Fräulein Waldbauer nevét pedig Bauerra kurtította.

Summázva: a legkülönbözőbb alakban felbukkanó nehézségek újra és újra abból a körülményből adódtak, hogy az iskola semmilyen hagyományra sem építhetett. Nem másolhatta le szolgai módon a német Waldorf‑iskolát, de itthoni elődökhöz sem igazodhatott, mert - hadd hangsúlyozzam még egyszer - ilyen kétnyelvű iskola sohasem működött Magyarországon. Végső soron az egész oktatási módszer a kísérletezés állapotában forrongott, mindent saját iniciatívából kellett megoldani. Ámbár a képzelet-dús tanároktól olykor sziporkáztak az ötletek, a gyakorlati megvalósulás mégis akadozott. Ennek ellenére édesanyám hét éven át minden nehézséget át tudott hidalni, amíg úgy érezte, hogy vállalkozása a Magasabb Világok oltalma alatt áll. De Hitler hatalomátvételétől kezdve ebben a hitében megingott. 1933 januárjától kezdve fél éven át egyik csapás a másik után érte az iskolát, és végül be kellett zárni.

A tragédiák láncolata azzal indult, hogy 1933 januárjában édesanyámat a Tátrában súlyos baleset érte. Kristóffal, két és fél éves öcsémmel sétált a kellemes délelőtti napsütésben, egyik kezével gyermekét vezette, a másikat az akkori szokásoknak megfelelően muffjába bújtatta. Hirtelen megcsúszott, és egész testsúlyával a homlokára zuhant. Agyrázkódást szenvedett, és hónapokon át nem hagyhatta el az ágyat. Szerencsére édesanyja, nagymamánk, nemcsak gondosan ápolta, hanem a háztartás irányítását is átvette tőle, és ellátta az unokákat.

1932 nyarától kezdve ugyanis kilenc hónapot Alsó-Tátrafüreden töltöttünk, egy bérelt családi házban. Édesanyám szellemi képességei nem károsodtak az agyrázkódás következtében, betegségéből csak az maradt vissza, hogy minden lármára rendkívül érzékenyen reagált. Alighogy ágynak esett, nagyot fordult a világ: édesanyám balesete január 29‑én történt, a náci hatalomátvétel pedig január 31‑én. Az elkövetkező hónapokban a német állampolgároktól megvonták a munkaengedélyt, hogy ezzel is kényszerítsék őket, térjenek vissza az anyaországba, a „harmadik birodalomba".

Ezt a nehézséget még át lehetett volna hidalni. Ha édesanyám egészséges, és személyesen tud tárgyalni az illetékes szervekkel, bizonyára kijárhatta volna, hogy egyik‑másik esetben kivételt tegyenek, türelmet tanúsítsanak. Csakhogy ő még nem épült fel, a betegség ágyhoz láncolta. Közben egy újabb csapás érlelődött: kiderült, hogy a magyar igazgató (nem antropozófus), akinek a nevét szándékosan nem írtam le, tekintélyes összeget sikkasztott. Az esemény általános megrökönyödést keltett, mert a szóban forgó személyről a revizorok mindig kedvezően nyilatkoztak, és becsületes, kiváló szakembernek minősítették. Soha nem derült rá fény, hogy pontosan mi ment végbe benne, annyit vallott be, hogy lóversenyezett, és sorozatosan vesztett. Miután írásban elismerte a bűncselekményt, és kötelezte magát, hogy a kárt részletfizetéssel megtéríti, édesanyám természetesen nem tett feljelentést ellene. Egyébként őszinte megbánást mutatott, és az elsikkasztott összeget hirtelen bekövetkezett haláláig rendszeresen törlesztette. Akik közelebbről ismerték, megpróbálták lélektanilag megfejteni a bűncselekmény rejtélyét. Arra az eredményre jutottak, hogy becsületesen dolgozott, amíg ellenőrizték, de gyenge jelleme megrészegült attól, hogy nagy összegek felett szabadon rendelkezett.

A sikkasztás súlyos érvágást jelentett a Kis-Svábhegyi Waldorf‑iskola és Internátus anyagi életében, de nem okozott csődöt. Az iskolának addigra annyi módos híve, pártfogója akadt, hogy összeadták volna a további működéshez szükséges összeget, de 1933 nyarán újabb csapás zúdult az intézetre. A tanítási szünetben ugyanis már évek óta működött egy nyári internátus. Azok a szülők, akik nem tudtak kellő nyaralást biztosítani gyermekeiknek, beadták őket a kis-svábhegyi nyári internátusba.

Itt jegyzem meg, hogy az önfenntartó iskola és internátus tandíja nem volt alacsony. Viszont édesanyám az elsőtől az utolsó évig gondoskodott arról, hogy a valóban szegény szülők gyermekei mind az internátusban, mind az iskolában ingyenes ellátásban és oktatásban részesüljenek. A nyári internátusban rendszeresen növekedett az ingyenes növendékek száma. A hatalmas kert pompás lehetőséget nyújtott mindenféle játékra, szórakozásra, sportra, bárki kedve szerint lubickolhatott a medencében, napozhatott, hűsölhetett, a nevelők kirándulásokat szerveztek. Ebben a vidám nyári internátusban váratlanul kitört a skarlát, és az intézetet azonnali hatállyal be kellett zárni.

Ha ilyen járvány az előző években üti fel a fejét, nem okoz komolyabb bajt. Az internátus átmenetileg bezár, majd a kényszerű szünet után újra megnyitja kapuit. De ebben a drámai időszakban, amikor édesanyám még csak lábadozott, a német állampolgároktól megvonták a munkaengedélyt, az igazgató sikkasztása súlyos anyagi károkat okozott; a skarlát kitörése halálos döfést jelentett.

Édesanyám 1933‑as, súlyos agyrázkódásával párhuzamosan, - de tőle függetlenül - egy másik szomorú esemény is beárnyékolta a csírázó magyarországi mozgalmat. Dr. Löllbach Gusztáv - aki 1926 óta a Zweig vezetője volt - különböző személyes csapások után funkciójáról lemondott, és magányba menekült. Édesanyám, vidéken lábadozva, abban állapodott meg a dornachi vezetőséggel, hogy a magyar ügyekben járatos Schönborn grófnét kérik fel: utazzék Budapestre, és az itteni barátokkal közösen tegyen javaslatot az új Zweigleiter kijelölésére.

Az antropozófiai társaság szervezete a különböző országokban úgy működik, hogy tagjai úgynevezett Zweig‑ekbe tömörülnek, és a Zweigleiter, vagyis a Zweig vezetője végzi az adminisztratív munkát, és irányítja a szellemi tudományt, stúdiumot.

Akkoriban a lehetőségek szűk körben mozogtak. A választás a 35 éves dr. Göllner Lajos orvosra, egyetemi tanársegédre esett, aki tudása, sugárzó lelkesedése, és az ügy iránti áldozatkészsége miatt a legalkalmasabbnak bizonyult. Ő később, a német megszállás alatt német csengésű nevét tüntető módon Enyingire változtatta. Élete végéig ő töltötte be a magyar Zweigleiter tisztségét. 1982. augusztus 1‑én hunyt el.

Az események szembeszökő módon bizonyították, hogy azok a Magasabbrendű Erők, amelyek 1925‑ben azt sugallták édesanyámnak, hogy honosítsa meg Magyarországon a Waldorf‑pedagógiát, 1933 januárjától kezdve rendre mérték a csapásokat az iskolára. Mintha tűzön‑vízen át meg akarták volna akadályozni, hogy a német nyelvű intézmény bármilyen kapcsolatba lépjen a náci Németországgal. Márpedig a kapcsolat rövid időn belül kiépült volna. Ahogy a weimari köztársaság nagykövete megjelent az iskola megnyitóján, és erkölcsi támogatását felajánlotta, így jelent volna meg a „harmadik birodalom" diplomáciai testületének feje is, hogy követelésekkel álljon elő. Az iskolának kevés zsidó tanára volt, de annál több zsidó növendéke. Ha az iskola tanári kara a nemzetiszocialista ideológiának a legapróbb engedményeket teszi, már elárulta Rudolf Steiner szellemi örökségét. Ezt a veszélyt hárították el „odafentről".

Így az 1935‑ös év tragikus eseményt hozott: Németországban betiltották az antropozófiai társaság működését. Az indokolás egyszerű volt: az antropozófusok internacionális világszemléletet hirdetnek, és nem tesznek különbséget árja és nem árja között. A rendelkezés ekkortájt még nem érintette a magyarok apró csoportját. Olyan kevesen voltak, hogy a pénteki Zweig‑esteken kényelmesen elfértek Papp‑Kovách Elvira Alma utcai egyszobás lakásában. 1926‑ban ugyanis egy belügyminiszteri rendelet alapján társaságot csak olyan embercsoport alkothatott, amely legalább 100 tagot számlált. Ezért nem létesült nálunk társaság, hanem csak úgynevezett Landesgruppe (országos csoport) működött.

Ez a körülmény az elkövetkezendő időkben nemcsak szerencsét hozott, hanem talán még életeket is mentett. Azáltal ugyanis, hogy nem működött bejegyzett társaság, a kommunista diktatúrában nem volt mit betiltani. Képzeljék el olvasóim, ha az ÁVH rátalált volna a társaság tagjainak névsorára!

Az az intézkedés, amely Németországban betiltotta az antropozófiai társaság működését, a Waldorf‑iskolák sorsát is megpecsételte. A náci ideológusok gyakorlati okokból lassú halálra ítélték a Rudolf Steiner pedagógiai szellemében működő intézményeket. Először megtiltották, hogy új osztályokat nyissanak, később egyre keményebb rendeletekkel sújtották, mert ráébredtek, hogy a Waldorf‑pedagógia szelleme „mérgezi" a Hitler‑Jugendet. Nem harcra nevel, és nem gyűlöletre buzdít, hanem örök ideálokat, spirituális és transzcendens eszméket ültet el növendékeibe. Így a Waldorf‑iskolák fokozatosan felmorzsolódtak, a háború folyamán pedig megszűntek.

Ez a válaszom arra a gyakran felhangzó kérdésre, hogy miért nem nyílt újabb Waldorf‑iskola Magyarországon a két világháború között. Az 1930‑as évek végétől kezdve a hatóságok bajosan engedélyeztek volna olyan iskolatípust, amelyet Németországban „ártalmas" szelleme miatt előbb üldöztek, később betiltottak. Arról nem is beszélve, hogy hiányoztak a megfelelő pedagógusok.

Még mielőtt az iskolától elbúcsúznék, hadd mondjam el, hogy hétéves működése alatt három házasság kötődött: Werner Lamartine feleségül vette Margarethe Pochot, dr. Brestovsky Károly Edith Schiebet, Willy Schulz pedig Marianne Kollondorfert.

Az iskolának és az internátusnak tehát be kellett zárnia kapuit, de az egyesület, amelynek keretében a kettő működött, nem oszlott fel, hanem a magyarországi antropozófiai mozgalom szellemi centrumává lett.

K

Ettől az időtől, 1933‑tól kezdve az akkori iskola helyén a Kis-Svábhegyi út 21. számú házban és kertben tartotta édesanyám előadásainak zömét. Innen áradt ki Rudolf Steiner világszemlélete az ország különböző részeire. A Kis-Svábhegyre akkortájt még nem jutott el a civilizáció zaja, a villamosok csörömpölése, a gépkocsik, repülőgépek búgása. Ha a csendes, gyönyörű park 1926 és 1933 között játszó és kertészkedő gyermekeket boldogított, az évtized közepétől a szellemtudomány otthonává lett.

Itt lobbant fel - ősi hagyományok szerint - a tűz, június 24‑én, Keresztelő Szent János ünnepén, az év leghosszabb napján, a megtisztulás jelképeként. Ebben a kertben ünnepelték meg szeptember 29‑ét, Szent Mihály napját. December 21‑e táján, a leghosszabb éjszakák időszakában a ház tágas ebédlőjében karácsonyi játék került előadásra. Az ünnepektől függetlenül hetenként gyűlnek itt össze az antropozófia iránt érdeklődők, hogy tudásukat gyarapítsák, és áhítatos órákat töltsenek együtt.

A külföld érdeklődése a magyar antropozófiai mozgalom iránt egyre nőtt, és a Kis-Svábhegyen már‑már svájci és német „idegenforgalom" zajlott.

OFL1934 őszén dr. Otto Fränkl-Lundborg volt az első külföldi, aki nyilvános bevezető előadás-sorozatot tartott az antropozófia sarkalatos témáiról. Közvetlenül, színesen, elevenen beszélt, bécsi származása révén ízes osztrák kiejtése sokakban fokozott rokonszenvet ébresztett. Különösen, mert mondanivalóját helyenként humorral fűszerezte. Édesanyám ezekben az években a Szentkirályi utcai tisztviselő kaszinó előadótermét bérelte ki, hogy a látogatottabb rendezvényekre a város szívében kerüljön sor, és az érdeklődőknek ne kelljen a Kis-Svábhegyre felmászniuk. Ugyanebben a teremben hangzott el Ehrenfeld Pfeiffer, majd valamivel később dr. Günther Wachsmuth egy‑egy előadása. Az előbbi a dinamikus biológia eredményeit illusztrálta vetítésekkel, az utóbbi az életünkben lüktető ritmusokról beszélt.

Otto Fränkl később is megfordult Budapesten, mert népszerű előadásai folytán baráti kapcsolatai születtek. Egyik alkalommal bemutatta édesanyámnak távoli rokonát, Bálint Leót, aki káprázatos lexikális tudással rendelkezett, ám ismereteit beszélgetésekben felaprózta. Az antropozófia hatására ez a vonása néhány hónap alatt megváltozott. Addig meddőn raktározott tudását élő módon az összejövetelekbe árasztotta, és ezzel a vitákat, elemzéseket megtermékenyítette.

Ezekben az években az is megesett, hogy a külföldi vendégek éppen Budapesten találkoztak össze. Meebold, Pfeiffer és Wachsmuth után Joannes Neumeister töltött több hónapot Magyarországon, és figyelemreméltó gondolatcsírákat ültetett el magyar barátaiban.

[...]

Az iskola utolsó éveiben jelent meg köreinkben Steinacker Sándor, a fiatal vegyészmérnök. Rövid idő leforgása alatt széles tudásra tett szert, s amikor 1944-ben tisztázatlan körülmények között meghalt - állítólag vegyészmérnöki munkahelyén valami rejtélyes mérgezést kapott - már a magyar antropozófiai mozgalom egyik hangadó tagjaként gyászolták barátai. Feleségét, Ameli Aichertet mindenki Titinek szólította. Még a húszas években sodorták körülményei Budapestre, ahol nyelvtanárnő lett, egyéniségét áthatotta az antropozófia. Urát 26 évvel élte túl, ő lett a háború után, a szűk antropozófiai csoport első könyvtárosa, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy mintegy 100 Steiner‑könyvet őrzött a lakásán - némi kockázattal -, és azokat az érdeklődők rendelkezésére bocsátotta.

Tisztségét halála után Molnár Nándor mérnök vette át. Évtizedeken keresztül ő is figyelemreméltó antropozófiai tevékenységet fejtett ki, és számos kéziratban fennmaradt fordítással szaporította a magyar nyelvű Steiner‑irodalmat. Felesége, a melegszívű, jó kedélyű, mindig mosolygós Lontya a közelmúltban, 1992 májusában követte urát a szellemi világba.

A hét éven át működő iskola meghozta a maga szellemi‑erkölcsi gyümölcseit. Híre messzire eljutott, és egyre többen érdeklődtek a szellemtudomány iránt. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy 1938‑tól kezdve a háborús felhők egyre sötétebben tornyosultak, szaporodtak a katonai behívók, fokozódott a fajüldözés.

De a megpróbáltatásokkal egyenes arányban szaporodtak az antropozófiára szomjazó lelkek is.


Az események menetét utólag így tudnám csoportosítani: a Kis-Svábhegyen megelevenedő spirituális élet három szakaszban bontakozott ki.

Az első hét év folyamán (1926‑1933) a Waldorf‑pedagógia eresztett gyökeret a magyar földbe.

A következő tíz évben (1933‑1943) közvetlenül az antropozófia eszmeáramlata sugárzott ki.

A német megszállás (1944) után pedig a háznak az lett a missziója, hogy üldözötteket rejtsen, emberi életeket mentsen.


A háború utolsó szakaszához érkeztünk. Ezekben a hónapokban intenzíven gondoltam azokra a német tanárokra és nevelőkre, akik a Kis-Svábhegyen 1933‑ig minden igyekezetükkel a gyermekek testi, lelki, szellemi életét gondozták. Mi lett a sorsuk? Hová vetette őket a háború? A pusztító légitámadások vajon megkímélték‑e őket?

Fogódzkodjék meg az olvasó: mindenkit.

A halottak száma több millióra rúgott, a könnyek dagálya öntötte el a földet, ám az egykori Kis-Svábhegyi Waldorf‑iskola és Internátus valamennyi német tanára és nevelője túlélte a háború poklát, akár katonai szolgálatban, akár valamelyik földdel egyenlővé bombázott város pincéjében.

Csak Werner Lamartine esett el. Mégpedig félig‑meddig önként. Lelkiismeret‑mardosásai kergették a halálba. 1982 tavaszán meglátogattam a Stuttgart közelében, Filderstadtban élő özvegyét, Gretelt, akitől megtudtam, hogy a férjét franciatudása miatt 1940 táján Párizsba rendelték, és a repülősökhöz osztották be. Az alakulat végső soron Göring parancsnoksága alá tartozott, aki mutatós egyenruhába bújtatta beosztott katonáit, és viszonylag kellemes életkörülményeket biztosított nekik. Csakhogy 1941‑ben Németország megtámadta a Szovjetuniót. A fiatalok tömegét vezényelték a keleti frontra. Közéjük tartoztak Lamartine egykori kedves növendékei is.

A mélységesen etikus tanárt egyre kínzóbban gyötörte a lelkiismeret; amíg ő bőségben él Párizsban, és díszes uniformisban feszeng, szívéhez nőtt tanítványai a keleti fronton nélkülöznek, és tömegesen esnek el. Erkölcsi alkata azt parancsolta neki, kérje, hogy őt is a keleti frontra helyezzék, mert osztozni akar egykori növendékei sorsában.

Kérelme teljesült, 1942 februárjában esett el.

Amíg tehát a háború pusztító viharában - mint már említettem - egyre jobban aggódtam egykori Waldorf‑tanáraim életéért, felvonultak előttem gyermekkori élményeim, és emlékezetemben hirtelen keresztülvillant a ház rejtekhelye. Legalább tíz éve nem jártam ott. Valamilyen építészettechnikai célból a medence közelében, a ház falán olyan vékony nyílás látszott, hogy egy ember a földön fekve és hason csúszva éppen befért rajta. Ám ha néhány métert kúszott, fel tudott állni, és két kisebb szoba nagyságú helyiségben találta magát. Még az iskola idejében itt szívtuk el zugban első cigarettáinkat.

TSHirtelen végigszáguldott az agyamon, hogy itt több embert el lehet bújtatni, legalább ideig‑óráig, ha sehol másutt nem találnak menedéket. Így már 1944 nyarán egy Robbi nevű, munkaszolgálatból megszökött fiatalember költözött be a rejtekhelyre. A nyilas puccs után (október 15.) egyre szaporodtak itt a lakók - minderre majd az 1944‑es események kapcsán még visszatérek -, október közepétől november közepéig 11‑re emelkedett a rejtekhelyen megbúvók száma. Közöttük volt Török Sándor író és felesége, Bächer Mihály zongoraművész apjával és nagybátyjával, Huppert Iván vegytisztító; a többi személyről majd később szólok. A Sors különös kegyelme folytán mindnyájan életben maradtak, éppen úgy, mint az egykori iskola német tanárai és nevelői.

A legcsekélyebb nagyzolás, fellengzősség, romantikus túlzás nélkül, a tények alapján leszögezhetem, hogy aki az első magyarországi Waldorf‑iskola sugárkörében tevékenykedett, 1944‑ben pedig egykori otthonában rejtőzött: Isten oltalma alatt állt.


KShegy



Megjelent a Michaeliták könyvében (Arkánum Szellemi Iskola, 2000)