A pokol ajtaja

Hogy élte át az ostromot
dr. Maria von Nagy
(dr. Göllner Mária)
1944-45-ben?


Tollba mondta vámosi Nagy Sándor,
dr. Maria von Nagy középső fia,
83 éves korában Juhász Józsefnek


Júliusban iratott 2009-ben


A keleti és nyugati hordák összetűztek a Kissvábhegyen levő volt Waldorf Iskola épületében Karácsony Estén decem­ber 24-én, 1944-ben.

Anyámmal1 már díszítettük a karácsonyfát egy földszinti szobá­ban, így szerencsére én nem voltam a sajátomban az első emele­ten a ház nyugati részében, amikor az első telitalá­lat szét­robbantotta a szobámat (ágyúgolyó vagy rakétagránát). Az ágy, az asztal, az abla­kok mind szétlőve ott hevertek, megkezd­ődött a harc a házunkért. Kezdtem a telitalálatokat szá­molni az elkövetk­ező napokban, amikor 100-ig értem pár nap múlva, abbahagyt­am.

Hamarosan látogató érkezett Karácsony estén, dr. Rácz Je­nő2 ügyvéd rokonunk, aki irodájából már nem tudott haza­menni a hű­vösvölgyi házába, a villamosok megálltak, és az út le volt zár­va. Ná­lunk aludt azzal a tervvel, hogy reggel korán megpró­bál hazagyalo­golni. Ez bizonyára sikerült is neki, mert nem tért vis­sza.

A lövések, telitalálatok folytatódtak, így persze Anyám­mal, a szakácsnővel és férjével le kellett költözni a pincébe, a mosó­konyhába, ami részben a földszint alatt volt, kis ablaka védve volt egy vas­tag ládával, amit homokkal töltöttek tele. Ez az ab­lak nem volt telje­sen a földszint alatt, és később lehetett beko­torni havat, mert vizünk nem volt, már pár nap alatt elfo­gyott, amit én a für­dőkádban tárol­tam félve, hogy erre majd nagy szükség lesz.

A Waldorf Iskola 1933-ban megszűnt. Internátus volt, ez a ház amiről beszélek, a tanítványok és tanárok lakóhelyének szolgált, a Kissvábhegyi út 213. A tanítás innen pár száz méter­re volt egy má­sik épületben (Kissvábhegyi út 21/C4), ami most több család­nak bér­be volt adva. Hamarosan a lövöldözések után ezek a csa­ládok lejöt­tek a mi házunkba mint menekültek, mert náluk nem volt pince. Vagy 8-10 ember jött, férfiak, nők, gyere­kek és egy kéthetes újszü­lött. Mind bejöttek a mi mosó­konyhánkba, és ott maradtak 4 hétig. Anyámmal egy kis mat­racon éltünk, alig ettünk és alig ittunk. Volt eldugva élelmis­zer, de a legtöbbjét el­lopták a katonák. A kis előszobában egy függöny mögött a lép­csők alatt volt egy vödör, an­nak, aki­nek muszáj volt használni. A mosókonyhába behoztunk matracok­at, amiket végig raktunk a fal mellé, és egy hosszú padot, amin nappal le­hetett ülni.

Villany mint víz persze nem volt, de ha elég világosság jött be a fél ablakon, olvasni lehetett. Anyám a bibliát olvasta és Ru­dolf Stei­nert. Én naplót írtam és olvastam az Elfújta a szél re­gényt, amit Margaret Mitchell írt az amerikai polgárháború­ról. Volt egy kis vas­kályhánk, amiben lehetett bekapart gal­lyakkal fűteni, és kis vizet melegíteni a pólyásbaba mosdatásá­hoz. En­nek ellenére szegénynek a hátsó része rémesen felseb­ződött, pe­lenkát mosni alig lehetett.

Először két SS jött be, ételt kerestek a földszint végén le­vő étel­kamrában, épp akkor jött oda egy robbanás, ami az egyiket megse­bezte. Anyám lepedőket szakított szét, azzal kö­tözte be a sérültet, ők a földszinten maradtak pár napig.

December közepén az orosz hadsereg már Budapest külvá­rosáig ért a keleti részen. Karácsonyra körülkerítették a vá­rost, és észak-nyugatról támadták meg Budát.

Talán 1-2 kilométerre voltunk a valódi fronttól. Körül­belül a Já­nos Kórház környékéig mentek, és onnan lőttek vagy 3-4 hé­tig. De­cember 29-re már egész Budapest körül volt véve a szovjet­ek által, így kellett arra számítani, hogy először a né­met katon­ák fognak ránk támadni, azután meg az oroszok. Így is lett. Az első roham alatt vagy harminc német katona rohant há­zunkba, a felső verandán géppuskát szereltek fel, és onnan lőt­tek a szem­ben levő Rózsadom­bon lappangó oroszokra. Le is jöttek a pincé­be, ahol volt vagy 6 fér­fi, mondták nekünk, gyer­tek oroszt lőni, adunk puskát, de mi nem mentünk. Szerencsé­re nem bántottak ezért. Másnap reggel egy német bejött és mondta, gyertek ide fel döglött oroszt látni, aki ott feküdt ha­lottan a hóban a ház nyu­gati oldalán.

Egy szép napon Apám5 dobbant be, valami fontos irato­kért jött ide gyalogolva az Attila utcából, és alig maradt ná­lunk. Ki­jelentette, hogy mi szentek vagyunk, hogy ilyen nyomorta­nyán tu­dunk élni. Soha életében nem jött vissza a Kissvábheg­yi házá­ba élni.

A lövöldözés pár napig tartott, aztán megnyugodott. Anyám­nak a hüvelykujja nagyon meg volt dagadva, meg­gyűlt már pár napja, és bár dörzsöltük parfümmel, remélve, hogy az alkohol fertőtleníte­ni fogja, de nem sikerült. Én eré­lyesen rá­bírtam arra, hogy leme­gyek vele a Szt. János Szanatór­iumba6 és ott keresünk orvost. Ez meg is történt, de nem mehettünk le a Bánffy utcán7, mert ott jobban ment a lövöldö­zés, így az Alma utcán mentünk le, mely hóban sok­szor ha­soncsúsztam. Lőttek arrafelé is, de nem találtak el minket.

A Szt. János Szanatórium a Városmajor utcában a Bánffy utca sarkán volt, majdnem szemben az iskoláv­al, oda igyekez­tünk, és találtunk is egy orvost szem­ben a Szanat­óriummal, földszinti szobában volt (talán az iskoláb­an?). Meg­nézte anyám hüvelykujját, és kijelentette, azon­nal le kell vágni a körmöt. Injekciós fájdalomcsillapítót fröcs­költ be, aztán egy olló­val kezdte a köröm körüli húst vágni. Én néztem pár pilla­natig, aztán a jó orvos azt javasolta, hogy menjek a szo­ba má­sik részé­re, és üljek le a föld­re. Jó is hogy mondta, mert lehet hogy elájul­tam volna.

Az operáció után jól bekötözte az orvos, és azt tanácsol­ta Anyámnak, hogy ne menjen haza, hanem maradjon a közel­ben, mert lehet, hogy kezelni kell a sebet. Így Anyám a Szt. Já­nos Szanat­órium pincéjében töltötte az elkövetkező napokat sok száz más lénnyel, akik odamenekültek, és a betegekkel, akik ép­pen a kórház­ban voltak. Mécses és gyertyavilág és éhe­zés volt a sorsa mindenki­nek. Én hazamentem a Kissvábhegyi házunkba.

Pár nap múlva Kristóf8 öcsém jött haza, aki apámmal volt az Atti­la utcában a Horváth Kertnél, a Vár alatt, az Alagút és a Wer­bőczy Gimnázium9 között egy bérházban. Apám azért volt ott, mert a nyi­lasok bejövetele alkalmából őt letartóztatták mint an­golbarátot, és elvitték, de sikerült megszöknie még az­nap éj­jelén, és jó barátaink­hoz a Markó családhoz10 ment lak­ni. Hogy Kristóf öcsém hogy jutott hozzá, arra már nem em­lékszem, de a Kissváb­hegyre érkezése után együtt voltunk még vagy két hétig. A bér­ház a Vár alatt volt, és szinte szét­lőtték a sok bombázással. A pin­cében bújtak meg, de ott sem volt már biztos, nem tudom apám hova ment a lövések alatt, de házi­gazdája és egyik lánya az ost­rom alatt meghalt. Amikor Apá­mat letartoztatták, a család min­den tagja elhagyta a házat, és a menekü­lők a lyukból szintén eltá­voztak. Ez lehetett októ­berben, és Anyám és én csak december második felében köl­töztünk vissza. Addig itt-ott ismerősöknél, rokonoknál bujkál­tunk.

Anyámat meglátogattam egyszer-kétszer, ott kuporodott egy sa­rokban sok száz mással a Szt. János Szanatórium pincé­jében. Hogy az ember a pincébe tudjon lemenni, egy hosszú folyosón kellett vé­gigmenni, aminek a közepén egy megfa­gyott halott ma­gyar katona feküdt. Nagy bajusza volt. Szinte át kellett fe­lette lépni, de az ember agya annyira különös, hogy akkoriban ez nem is volt olyan rémes, mint most rágon­dolni.

Ez a része a Városmajor utcának most senki földje volt, az oro­szok a Szt. János Kórháznál megálltak, és onnan lőttek. Az utolsó napokban magyar és német katonák dáridóztak a Szt. Já­nos Szanat­óriumban éjjel-nappal, zenével, ivással, tánc­cal, az ápolónők­kel, fenn az emeleti szobákban, ahol már bete­gek nem voltak, annak el­lenére, hogy oda lőttek az oro­szok. So­kan meg­haltak. Az a drága jó orvos, aki megmen­tette Anyám éle­tét az operációval, ne­künk megmondta, hogy az oroszok ha­marosan le fognak minket ro­hanni, ő és felesége már átéltek egy orosz invá­ziót a múlt háború­ban, és még egy­szer nem akar­nak ezen átesni, és így elhatározták, hogy ha jönnek, ak­kor megölik magukat. Ké­sőbbi érdeklődésünkre ez meg is lett erősítve, valóban megtették.

Házunkban a harc napokig tartott, aztán egész csend lett. Reg­gel az előőrsük lappangva, fehér lepedőkbe burkolva csen­desen beállí­tott. Ez az első orosz harcoló géppisztolyos csoport csupa fiatal 20 év alatti katona volt, akik azonnal átku­tattak minket, pisztolyt ke­restek, de mindent ki kellett venni a zsebe­inkből, és ami kellett, azt elvették. Ékszert, órát, stb. Még a sac­charin-tablettás kis fémdobozt is felfeszítették bajonettel, ki­szórva a tartalmát, talán kincs lenne benne? Érdekes, de a pénz­hez nem nyúltak az nem érdekelte őket. Pedig volt ná­lunk pár ezer pengő, amit apám adott mindnyájunknak az ost­rom előtt. Minket nem bántottak, és hamarosan elmentek. Fel­váltotta őket vagy harminc megszálló orosz, akik ott is marad­tak. Egy ideig pihentek, aztán elmentek.

Estefelé jött egy újabb orosz vagy ukrán csoport, megint mindenk­it átkutattak, aztán körülnéztek és elhatározták, hogy a fiú­kat és férfiakat elviszik magukkal. Csak a nők és a gyere­kek ma­radtak ott, szerencsére nem lett bajuk, mert nem voltak szé­pek, túl sok gyerek és kisbaba is hátrányolta volna abban, amit tervez­tek.

Sorba menve elvezettek éjjel a hidegben egy közeli ház­hoz, on­nan is kihozták a férfiakat, és mindnyájunkat a fal mel­lé ál­lítottak. Hagytak egy részeg kirgiz katonát, hogy őrizzen ben­nünket, aki tántorogva, géppisztolyával néha sortüzet lőtt a le­vegőbe, szeren­csére nem felénk. Akkor mondta suttogva 14 éves Kristóf öcsém: most kell imádkozni. Meg is tettük. Egy idő múl­va kijöt­tek a kato­nák, miután a házban levő nőket megerősza­kolták, és tovább terel­tek minket beásni az ágyúk alapzatát. Le­hetett mí­nusz 5-8 C fok. A föld kőkeményre volt fagyva a vas­tag hó alatt. A fehér hó és a csil­lagok enyhítették a sötétséget. Ástunk és fél­tünk, de pár óra múlva elengedtek, menjetek haza, mondta a tol­mács. Az ágyút, aminek csak én ástam, egy kelle­metlen orosz ka­tona kezelte egyedül, néha odajött hozzám, megrázott és kiabált rám hogy: „ur". Attól fél­tem, ki fog végezni, mert úrnak tekint (burzsuj), és azért dü­höng rám. Néha megtöl­tötte az ágyút és el­sütötte a Déli pálya­udvar felé célozva. Min­dig szólt a dörgés előtt, hogy legyen időm a fülemet befogni. A végén rájöttem, hogy ez az orosz látta, hogy a többi orosz hogy szedte el tőlünk az órákat és más dolgokat, és arra is emléke­zett, hogy az egyik orosz, aki tőlem egy nagyon jó órát szedett el, nekem adott cseré­be egy régi vacak órát. Akkor derengett bennem fel, hogy az „ur" nem urat jelent, hanem németül uhr, tehát: óra! Boldo­gan odaad­tam neki az órát, ennek örült, és még szépen meg is kö­szönte.

Legközelebbi látogatásom alkalmával kijelentették, hogy Anyám elhagyta a Szt. János Szanatóriumot, és átköltözött az Új Iskolába, ami az Alma utca és a Bíró utca sarkán volt11. Ke­restem ott, de onnan is elment. Mint később kiderült, Maricá­ékhoz és családjához12 gyalo­golt ki a Hűvösvölgybe.

Folytatódtak a harcok tovább, és egy pár nap múlva, ja­nuár má­sodik felében kijelentették tolmácson keresztül, hogy hol­nap reggel mindenkinek el kell hagynia a házat, menjenek ahova akarnak. Ist­ván13 bátyám mindezt nem élte át, mert ő Pesten ra­gadt, és nagybá­tyámnál, Dr. Enyingi Lajosnál és Dudi feleségé­nél14 élte át az ostro­mot a Veres Pálné utcában.

Tehát Kristóf és én együtt, úgyszintén mindenki a mosó­konyhából elindult nyugat felé. Kis batyut készítettem pár ru­hadarabbal, naplómmal, ezeket egy sötétzöld pokrócba kötöt­tem össze és így in­dultam világnak. Az Elfújta a szél könyvet nem vittem, mert nagy vastagságú könyv volt. Nagyon tet­szett, és ki gondolta volna, hogy 10 év múlva Sydneyben, Ausztráliá­ban ezzel a regénnyel kapcsolat­ban dolgoztam hó­napokig, mint moziportás. Olyan sokat játszották, hogy már bizonyos párbe­szédeket kívülről tudtam. Például: „az Isten a ta­núm, hogy soha többet nem leszek éhes..." (Mondta Scarlett O'Hara, kitépve egy növény gyökerét a földből vadul rágcsál­va...)

A harcok a Királyi Várért még tartottak, a Vérmezőről fel­szálló orosz repülők állandóan bombázták a Várat és környé­két. Amint ki­léptünk a házból, láttuk az ott heverő halott ka­tonákat, vagy egy tu­catot, szépen sorba fektetve, megfagy­va a hóban. Meghaltak küsz­ködve a mi hazánkért.

Alig mentünk vagy fél órát, a Szilágyi Erzsébet fasor egy mellékú­tjában behívtak a szovjet katonák, és munkára paran­csoltak, megint ásni kellett. Én 18 éves voltam, és tudtam a munkát vé­gezni, de öcsém szívbajban szenvedett, és nem sza­badott kemény testi munkát végeznie. Oroszul nem tudok, de kéz­zel-lábbal pró­báltam nekik megmagyarázni, hogy öcsém beteg, ne erőltessék. A végén békében hagyták.

Pár óra múlva elengedtek, és mentünk tovább a Hűvös­völgy felé, amikor megint behívtak a szovjet katonák, ezek nem mun­kára, ha­nem talán kémelhárításra voltak rendelve. Mindent ki­rakni a zseb­ből, átnézték, kérdezték honnan van ilyen sok pén­zünk?

Talán volt tolmács is. Talán próbáltak is velünk németül be­szélni, amit mindketten tudtunk. Apám adott pénzt az ost­rom előtt, talán majd szükség lehet rá, lehetett 2 vagy 3 ezer pengő. Bár firtatták, hogy mi az a napló amit én írtam, mi van benne? Próbáltam magya­rázni, hogy csak egy napló, amiben a dolgok, amik velünk történtek, meg van örökítve. Azt akarták bizonyí­tani, hogy mi német katonák voltunk, akik a Várban harcol­tunk, és most próbálunk menekülni. Szerencsére meg­nyugodtak, hogy ez helytelen, és elengedtek.

Végre délutánra odaértünk Maricáékhoz, és ott találtuk Anyá­mat megviselve, soványan, szomorúan. Keze bekötözve, nem lett komplikáció, gyógyulófélben volt, de élete végéig meg­maradt a nyo­ma, a köröm próbált részben visszanőni. Na­gyon örültünk egy­másnak, és órákig mesélgettük, hogy mi történt velünk. Ő sem tért sohasem vissza a Kissvábhegyre lakni, csak egy pár könyvért ment át hónapok múlva. Ottho­nunkat is elfúj­ta a szél. Csak én éltem ott pár hónapig 1946 nyarán.

Maricáék apjával és más családtagokkal és Anyámmal egy kis fű­tött szobában voltak, Kristóf és én egy fűtetlen szo­bában töl­töttük az éjjelt kis kanapén vagy díványon, teljesen felöl­tözve, télikabát­ban plusz sok takaróval. Keskeny volt a dí­vány, nem tudtunk háton feküdni egymás mellett, csak az oldalun­kon. Egy vödröt tettek a szobába és egy csajka vizet. Reggelre a víz jéggé fagyott. Elhatároz­tam, hogy ilyen körül­mények kö­zött én nem tudok létezni, és elin­dultam dr. Rácz Jenő házá­hoz, ami nem volt messze. Ott maradtam egy pár na­pig, csa­ládja mind kedvesek voltak hozzám, lányai Vera és Lili­ke15, és nagymamájuk, aki tudott oroszul. A nagymama kötött szá­momra egy kesztyűt gyapjúból, a régi már jól meg volt visel­ve. Ahol aludtam, elég meleg volt. Kristóf Anyámnál ma­radt. Pár na­ponként meglátogattam őket.

Étel nemigen volt, ettem lóhúsból készült pörköltet, talál­tam egy cső megszáradt kukoricát, abból néha egy szemet le­szedtem és rág­csáltam. Pár emberrel egy megsérült beteget hazacipel­tünk hord­ágyon, azok mindenkinek adtak egy kis darab zsíros szalon­nát. Azt a kabátom zsebében hordtam, né­ha bicskával szeleteltem belőle. Egyszer egy szem pattogatott kukoricát lát­tam meg a piszkos úton, felszedtem, megtörültem és megettem.

Remélve, hogy Pesten már jobb a helyzet, elhatároztam, hogy át­megyek a befagyott Dunán, és beállítok nagybátyá­méknál Go­rodi Lászlónál és családjánál. Egy rokon, Dr. Kóczi­án Im­rével (vagy test­vérével Emillel, már nem emlékszem ki volt) együtt el­indultunk. A közelben élő Maricáék házában el­búcsúztam Anyámtól. Ő még egy­szer át kellett hogy élje a harco­lást, mert a német-magyar csapatok kitörtek a Várból, és nyu­gat fele mene­kültek. Sok ezren meghaltak a csatában. Anyámtól elbúcsúztam, sírva kért hogy ne menjek, de én mentem, mert itt nem találtam a helyemet már, és a koplalás kezdett kibírhatat­lan lenni, és az ál­landó orosz katonaság min­denhol a szomszéd­ban. Ő még pár hó­napig ott maradt Kris­tóffal, és amikor már le­hetett, átmentek Pestre, és kis albérleti szobában laktak.

Mentünk vagy 2-3 órát, én batyumat vittem, ő is egy cso­magot. Lejtőn kellett lemenni, voltak ott gyerekek, akik ródliz­tak. Egyiket megkértem, hogy ráülhessek a ródlira, és így leju­tok a hegy aljára. Meg is tette, és amint leszálltam, az oroszok elkap­tak, egy házba vittek, ahol már sokan voltak, az­tán egy iskola épületébe. Szedték össze a civil férfiakat. Ötszáz hadifo­golyra volt szükségük, ez volt a parancs, ezeket kellett elvinni, mint rab­szolgákat Oroszországba. Ez Óbudán történt, és én három nap múlva megszöktem a rabszolga­ságból Szt. Endrén. A ba­tyum a naplómmal ottmaradt. Szentendrére gya­log men­tünk, senki sem volt katona, sőt, sok sárga csillagos most fel­szabadult munkaszol­gálatos is volt közöttünk, ezzel az oro­szok nem tö­rődtek, nekik csak kellett ötszáz rabszolga. Enni semmit sem adtak, csak néha egy pár vödör vizet. Elmenekül­tem szerencsé­sen, de ez egy má­sik történet.





Kiegészítés.

Tollba mondta vámosi Nagy Sándor ... Juhász Józsefnek." Nagy Sándor visszaemlékezéseit valójában Ausztráliából küldte e-mailben e sorok kíséretében:

Par eve kerdezted, hogy van e nekem oneletrajzom, ami talan erdekelne olvasoidat. Akkor megirtam, hogy van de csak magnoszalagon es angolul, es ennek leforditasara es leirasara mar nem vallalkozom, olyan hosszu. Mostanaban elkezdtem leirni Anyammal atelt par hetet az ostrom alatt, es ezt szivesen elkuldom talan fel tudod hasznalni.

Nagy Sándor azóta eltávozott, az ígért folytatás elmaradt. Felhasználtam, magyar ékezetekkel és lábjegyzetekkel kiegészítettem, újra közreadom

2014 Karácsonyára.

Juhász József


Jegyzetek

1 Nagy Emilné dr. Göllner Mária (1894-1982)

2 Nagy Emil húgának, Nagy Ilonának a férje volt

3 Ma Gaál József utca 21/A

4 Ma Gaál József utca 21/C, az eredeti épület már nem létezik

5 Nagy Emil (1871-1956)

6 ma Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika

7 ma Acsády Ignác utca

8 Nagy Kristóf (1930-1973)

9 ma Petőfi Sándor Gimnázium

10 Markó Ernő (1868-1945) és lánya

11 ma Bíró Utcai Óvoda és Bölcsőde

12 Dalmai Mária (1912-2000) és férje Jankovich Lajos (1914-1975)

13 Vámosi Nagy István (1919-1992)

14 Göllner Lajos (1898-1982) és felesége Gallasz Mária (1899-1963)

15 Rácz Veronika és Lívia



Enyedi Ildikó Vakond című kisjátékfilmjét 1985-ben a valamikori Nagy-ház kertjében forgatta.