A pokol ajtaja
Hogy élte át az ostromot
dr. Maria von Nagy
(dr. Göllner Mária)
1944-45-ben?
Tollba mondta vámosi Nagy Sándor,
dr. Maria von Nagy középső fia,
83 éves korában Juhász Józsefnek
Júliusban iratott 2009-ben
A keleti és nyugati hordák összetűztek a Kissvábhegyen levő volt Waldorf Iskola épületében Karácsony Estén december 24-én, 1944-ben.
Anyámmal1 már díszítettük a karácsonyfát egy földszinti szobában, így szerencsére én nem voltam a sajátomban az első emeleten a ház nyugati részében, amikor az első telitalálat szétrobbantotta a szobámat (ágyúgolyó vagy rakétagránát). Az ágy, az asztal, az ablakok mind szétlőve ott hevertek, megkezdődött a harc a házunkért. Kezdtem a telitalálatokat számolni az elkövetkező napokban, amikor 100-ig értem pár nap múlva, abbahagytam.
Hamarosan látogató érkezett Karácsony estén, dr. Rácz Jenő2 ügyvéd rokonunk, aki irodájából már nem tudott hazamenni a hűvösvölgyi házába, a villamosok megálltak, és az út le volt zárva. Nálunk aludt azzal a tervvel, hogy reggel korán megpróbál hazagyalogolni. Ez bizonyára sikerült is neki, mert nem tért vissza.
A lövések, telitalálatok folytatódtak, így persze Anyámmal, a szakácsnővel és férjével le kellett költözni a pincébe, a mosókonyhába, ami részben a földszint alatt volt, kis ablaka védve volt egy vastag ládával, amit homokkal töltöttek tele. Ez az ablak nem volt teljesen a földszint alatt, és később lehetett bekotorni havat, mert vizünk nem volt, már pár nap alatt elfogyott, amit én a fürdőkádban tároltam félve, hogy erre majd nagy szükség lesz.
A Waldorf Iskola 1933-ban megszűnt. Internátus volt, ez a ház amiről beszélek, a tanítványok és tanárok lakóhelyének szolgált, a Kissvábhegyi út 213. A tanítás innen pár száz méterre volt egy másik épületben (Kissvábhegyi út 21/C4), ami most több családnak bérbe volt adva. Hamarosan a lövöldözések után ezek a családok lejöttek a mi házunkba mint menekültek, mert náluk nem volt pince. Vagy 8-10 ember jött, férfiak, nők, gyerekek és egy kéthetes újszülött. Mind bejöttek a mi mosókonyhánkba, és ott maradtak 4 hétig. Anyámmal egy kis matracon éltünk, alig ettünk és alig ittunk. Volt eldugva élelmiszer, de a legtöbbjét ellopták a katonák. A kis előszobában egy függöny mögött a lépcsők alatt volt egy vödör, annak, akinek muszáj volt használni. A mosókonyhába behoztunk matracokat, amiket végig raktunk a fal mellé, és egy hosszú padot, amin nappal lehetett ülni.
Villany mint víz persze nem volt, de ha elég világosság jött be a fél ablakon, olvasni lehetett. Anyám a bibliát olvasta és Rudolf Steinert. Én naplót írtam és olvastam az Elfújta a szél regényt, amit Margaret Mitchell írt az amerikai polgárháborúról. Volt egy kis vaskályhánk, amiben lehetett bekapart gallyakkal fűteni, és kis vizet melegíteni a pólyásbaba mosdatásához. Ennek ellenére szegénynek a hátsó része rémesen felsebződött, pelenkát mosni alig lehetett.
Először két SS jött be, ételt kerestek a földszint végén levő ételkamrában, épp akkor jött oda egy robbanás, ami az egyiket megsebezte. Anyám lepedőket szakított szét, azzal kötözte be a sérültet, ők a földszinten maradtak pár napig.
December közepén az orosz hadsereg már Budapest külvárosáig ért a keleti részen. Karácsonyra körülkerítették a várost, és észak-nyugatról támadták meg Budát.
Talán 1-2 kilométerre voltunk a valódi fronttól. Körülbelül a János Kórház környékéig mentek, és onnan lőttek vagy 3-4 hétig. December 29-re már egész Budapest körül volt véve a szovjetek által, így kellett arra számítani, hogy először a német katonák fognak ránk támadni, azután meg az oroszok. Így is lett. Az első roham alatt vagy harminc német katona rohant házunkba, a felső verandán géppuskát szereltek fel, és onnan lőttek a szemben levő Rózsadombon lappangó oroszokra. Le is jöttek a pincébe, ahol volt vagy 6 férfi, mondták nekünk, gyertek oroszt lőni, adunk puskát, de mi nem mentünk. Szerencsére nem bántottak ezért. Másnap reggel egy német bejött és mondta, gyertek ide fel döglött oroszt látni, aki ott feküdt halottan a hóban a ház nyugati oldalán.
Egy szép napon Apám5 dobbant be, valami fontos iratokért jött ide gyalogolva az Attila utcából, és alig maradt nálunk. Kijelentette, hogy mi szentek vagyunk, hogy ilyen nyomortanyán tudunk élni. Soha életében nem jött vissza a Kissvábhegyi házába élni.
A lövöldözés pár napig tartott, aztán megnyugodott. Anyámnak a hüvelykujja nagyon meg volt dagadva, meggyűlt már pár napja, és bár dörzsöltük parfümmel, remélve, hogy az alkohol fertőtleníteni fogja, de nem sikerült. Én erélyesen rábírtam arra, hogy lemegyek vele a Szt. János Szanatóriumba6 és ott keresünk orvost. Ez meg is történt, de nem mehettünk le a Bánffy utcán7, mert ott jobban ment a lövöldözés, így az Alma utcán mentünk le, mely hóban sokszor hasoncsúsztam. Lőttek arrafelé is, de nem találtak el minket.
A Szt. János Szanatórium a Városmajor utcában a Bánffy utca sarkán volt, majdnem szemben az iskolával, oda igyekeztünk, és találtunk is egy orvost szemben a Szanatóriummal, földszinti szobában volt (talán az iskolában?). Megnézte anyám hüvelykujját, és kijelentette, azonnal le kell vágni a körmöt. Injekciós fájdalomcsillapítót fröcskölt be, aztán egy ollóval kezdte a köröm körüli húst vágni. Én néztem pár pillanatig, aztán a jó orvos azt javasolta, hogy menjek a szoba másik részére, és üljek le a földre. Jó is hogy mondta, mert lehet hogy elájultam volna.
Az operáció után jól bekötözte az orvos, és azt tanácsolta Anyámnak, hogy ne menjen haza, hanem maradjon a közelben, mert lehet, hogy kezelni kell a sebet. Így Anyám a Szt. János Szanatórium pincéjében töltötte az elkövetkező napokat sok száz más lénnyel, akik odamenekültek, és a betegekkel, akik éppen a kórházban voltak. Mécses és gyertyavilág és éhezés volt a sorsa mindenkinek. Én hazamentem a Kissvábhegyi házunkba.
Pár nap múlva Kristóf8 öcsém jött haza, aki apámmal volt az Attila utcában a Horváth Kertnél, a Vár alatt, az Alagút és a Werbőczy Gimnázium9 között egy bérházban. Apám azért volt ott, mert a nyilasok bejövetele alkalmából őt letartóztatták mint angolbarátot, és elvitték, de sikerült megszöknie még aznap éjjelén, és jó barátainkhoz a Markó családhoz10 ment lakni. Hogy Kristóf öcsém hogy jutott hozzá, arra már nem emlékszem, de a Kissvábhegyre érkezése után együtt voltunk még vagy két hétig. A bérház a Vár alatt volt, és szinte szétlőtték a sok bombázással. A pincében bújtak meg, de ott sem volt már biztos, nem tudom apám hova ment a lövések alatt, de házigazdája és egyik lánya az ostrom alatt meghalt. Amikor Apámat letartoztatták, a család minden tagja elhagyta a házat, és a menekülők a lyukból szintén eltávoztak. Ez lehetett októberben, és Anyám és én csak december második felében költöztünk vissza. Addig itt-ott ismerősöknél, rokonoknál bujkáltunk.
Anyámat meglátogattam egyszer-kétszer, ott kuporodott egy sarokban sok száz mással a Szt. János Szanatórium pincéjében. Hogy az ember a pincébe tudjon lemenni, egy hosszú folyosón kellett végigmenni, aminek a közepén egy megfagyott halott magyar katona feküdt. Nagy bajusza volt. Szinte át kellett felette lépni, de az ember agya annyira különös, hogy akkoriban ez nem is volt olyan rémes, mint most rágondolni.
Ez a része a Városmajor utcának most senki földje volt, az oroszok a Szt. János Kórháznál megálltak, és onnan lőttek. Az utolsó napokban magyar és német katonák dáridóztak a Szt. János Szanatóriumban éjjel-nappal, zenével, ivással, tánccal, az ápolónőkkel, fenn az emeleti szobákban, ahol már betegek nem voltak, annak ellenére, hogy oda lőttek az oroszok. Sokan meghaltak. Az a drága jó orvos, aki megmentette Anyám életét az operációval, nekünk megmondta, hogy az oroszok hamarosan le fognak minket rohanni, ő és felesége már átéltek egy orosz inváziót a múlt háborúban, és még egyszer nem akarnak ezen átesni, és így elhatározták, hogy ha jönnek, akkor megölik magukat. Későbbi érdeklődésünkre ez meg is lett erősítve, valóban megtették.
Házunkban a harc napokig tartott, aztán egész csend lett. Reggel az előőrsük lappangva, fehér lepedőkbe burkolva csendesen beállított. Ez az első orosz harcoló géppisztolyos csoport csupa fiatal 20 év alatti katona volt, akik azonnal átkutattak minket, pisztolyt kerestek, de mindent ki kellett venni a zsebeinkből, és ami kellett, azt elvették. Ékszert, órát, stb. Még a saccharin-tablettás kis fémdobozt is felfeszítették bajonettel, kiszórva a tartalmát, talán kincs lenne benne? Érdekes, de a pénzhez nem nyúltak az nem érdekelte őket. Pedig volt nálunk pár ezer pengő, amit apám adott mindnyájunknak az ostrom előtt. Minket nem bántottak, és hamarosan elmentek. Felváltotta őket vagy harminc megszálló orosz, akik ott is maradtak. Egy ideig pihentek, aztán elmentek.
Estefelé jött egy újabb orosz vagy ukrán csoport, megint mindenkit átkutattak, aztán körülnéztek és elhatározták, hogy a fiúkat és férfiakat elviszik magukkal. Csak a nők és a gyerekek maradtak ott, szerencsére nem lett bajuk, mert nem voltak szépek, túl sok gyerek és kisbaba is hátrányolta volna abban, amit terveztek.
Sorba menve elvezettek éjjel a hidegben egy közeli házhoz, onnan is kihozták a férfiakat, és mindnyájunkat a fal mellé állítottak. Hagytak egy részeg kirgiz katonát, hogy őrizzen bennünket, aki tántorogva, géppisztolyával néha sortüzet lőtt a levegőbe, szerencsére nem felénk. Akkor mondta suttogva 14 éves Kristóf öcsém: most kell imádkozni. Meg is tettük. Egy idő múlva kijöttek a katonák, miután a házban levő nőket megerőszakolták, és tovább tereltek minket beásni az ágyúk alapzatát. Lehetett mínusz 5-8 C fok. A föld kőkeményre volt fagyva a vastag hó alatt. A fehér hó és a csillagok enyhítették a sötétséget. Ástunk és féltünk, de pár óra múlva elengedtek, menjetek haza, mondta a tolmács. Az ágyút, aminek csak én ástam, egy kellemetlen orosz katona kezelte egyedül, néha odajött hozzám, megrázott és kiabált rám hogy: „ur". Attól féltem, ki fog végezni, mert úrnak tekint (burzsuj), és azért dühöng rám. Néha megtöltötte az ágyút és elsütötte a Déli pályaudvar felé célozva. Mindig szólt a dörgés előtt, hogy legyen időm a fülemet befogni. A végén rájöttem, hogy ez az orosz látta, hogy a többi orosz hogy szedte el tőlünk az órákat és más dolgokat, és arra is emlékezett, hogy az egyik orosz, aki tőlem egy nagyon jó órát szedett el, nekem adott cserébe egy régi vacak órát. Akkor derengett bennem fel, hogy az „ur" nem urat jelent, hanem németül uhr, tehát: óra! Boldogan odaadtam neki az órát, ennek örült, és még szépen meg is köszönte.
Legközelebbi látogatásom alkalmával kijelentették, hogy Anyám elhagyta a Szt. János Szanatóriumot, és átköltözött az Új Iskolába, ami az Alma utca és a Bíró utca sarkán volt11. Kerestem ott, de onnan is elment. Mint később kiderült, Maricáékhoz és családjához12 gyalogolt ki a Hűvösvölgybe.
Folytatódtak a harcok tovább, és egy pár nap múlva, január második felében kijelentették tolmácson keresztül, hogy holnap reggel mindenkinek el kell hagynia a házat, menjenek ahova akarnak. István13 bátyám mindezt nem élte át, mert ő Pesten ragadt, és nagybátyámnál, Dr. Enyingi Lajosnál és Dudi feleségénél14 élte át az ostromot a Veres Pálné utcában.
Tehát Kristóf és én együtt, úgyszintén mindenki a mosókonyhából elindult nyugat felé. Kis batyut készítettem pár ruhadarabbal, naplómmal, ezeket egy sötétzöld pokrócba kötöttem össze és így indultam világnak. Az Elfújta a szél könyvet nem vittem, mert nagy vastagságú könyv volt. Nagyon tetszett, és ki gondolta volna, hogy 10 év múlva Sydneyben, Ausztráliában ezzel a regénnyel kapcsolatban dolgoztam hónapokig, mint moziportás. Olyan sokat játszották, hogy már bizonyos párbeszédeket kívülről tudtam. Például: „az Isten a tanúm, hogy soha többet nem leszek éhes..." (Mondta Scarlett O'Hara, kitépve egy növény gyökerét a földből vadul rágcsálva...)
A harcok a Királyi Várért még tartottak, a Vérmezőről felszálló orosz repülők állandóan bombázták a Várat és környékét. Amint kiléptünk a házból, láttuk az ott heverő halott katonákat, vagy egy tucatot, szépen sorba fektetve, megfagyva a hóban. Meghaltak küszködve a mi hazánkért.
Alig mentünk vagy fél órát, a Szilágyi Erzsébet fasor egy mellékútjában behívtak a szovjet katonák, és munkára parancsoltak, megint ásni kellett. Én 18 éves voltam, és tudtam a munkát végezni, de öcsém szívbajban szenvedett, és nem szabadott kemény testi munkát végeznie. Oroszul nem tudok, de kézzel-lábbal próbáltam nekik megmagyarázni, hogy öcsém beteg, ne erőltessék. A végén békében hagyták.
Pár óra múlva elengedtek, és mentünk tovább a Hűvösvölgy felé, amikor megint behívtak a szovjet katonák, ezek nem munkára, hanem talán kémelhárításra voltak rendelve. Mindent kirakni a zsebből, átnézték, kérdezték honnan van ilyen sok pénzünk?
Talán volt tolmács is. Talán próbáltak is velünk németül beszélni, amit mindketten tudtunk. Apám adott pénzt az ostrom előtt, talán majd szükség lehet rá, lehetett 2 vagy 3 ezer pengő. Bár firtatták, hogy mi az a napló amit én írtam, mi van benne? Próbáltam magyarázni, hogy csak egy napló, amiben a dolgok, amik velünk történtek, meg van örökítve. Azt akarták bizonyítani, hogy mi német katonák voltunk, akik a Várban harcoltunk, és most próbálunk menekülni. Szerencsére megnyugodtak, hogy ez helytelen, és elengedtek.
Végre délutánra odaértünk Maricáékhoz, és ott találtuk Anyámat megviselve, soványan, szomorúan. Keze bekötözve, nem lett komplikáció, gyógyulófélben volt, de élete végéig megmaradt a nyoma, a köröm próbált részben visszanőni. Nagyon örültünk egymásnak, és órákig mesélgettük, hogy mi történt velünk. Ő sem tért sohasem vissza a Kissvábhegyre lakni, csak egy pár könyvért ment át hónapok múlva. Otthonunkat is elfújta a szél. Csak én éltem ott pár hónapig 1946 nyarán.
Maricáék apjával és más családtagokkal és Anyámmal egy kis fűtött szobában voltak, Kristóf és én egy fűtetlen szobában töltöttük az éjjelt kis kanapén vagy díványon, teljesen felöltözve, télikabátban plusz sok takaróval. Keskeny volt a dívány, nem tudtunk háton feküdni egymás mellett, csak az oldalunkon. Egy vödröt tettek a szobába és egy csajka vizet. Reggelre a víz jéggé fagyott. Elhatároztam, hogy ilyen körülmények között én nem tudok létezni, és elindultam dr. Rácz Jenő házához, ami nem volt messze. Ott maradtam egy pár napig, családja mind kedvesek voltak hozzám, lányai Vera és Lilike15, és nagymamájuk, aki tudott oroszul. A nagymama kötött számomra egy kesztyűt gyapjúból, a régi már jól meg volt viselve. Ahol aludtam, elég meleg volt. Kristóf Anyámnál maradt. Pár naponként meglátogattam őket.
Étel nemigen volt, ettem lóhúsból készült pörköltet, találtam egy cső megszáradt kukoricát, abból néha egy szemet leszedtem és rágcsáltam. Pár emberrel egy megsérült beteget hazacipeltünk hordágyon, azok mindenkinek adtak egy kis darab zsíros szalonnát. Azt a kabátom zsebében hordtam, néha bicskával szeleteltem belőle. Egyszer egy szem pattogatott kukoricát láttam meg a piszkos úton, felszedtem, megtörültem és megettem.
Remélve, hogy Pesten már jobb a helyzet, elhatároztam, hogy átmegyek a befagyott Dunán, és beállítok nagybátyáméknál Gorodi Lászlónál és családjánál. Egy rokon, Dr. Kóczián Imrével (vagy testvérével Emillel, már nem emlékszem ki volt) együtt elindultunk. A közelben élő Maricáék házában elbúcsúztam Anyámtól. Ő még egyszer át kellett hogy élje a harcolást, mert a német-magyar csapatok kitörtek a Várból, és nyugat fele menekültek. Sok ezren meghaltak a csatában. Anyámtól elbúcsúztam, sírva kért hogy ne menjek, de én mentem, mert itt nem találtam a helyemet már, és a koplalás kezdett kibírhatatlan lenni, és az állandó orosz katonaság mindenhol a szomszédban. Ő még pár hónapig ott maradt Kristóffal, és amikor már lehetett, átmentek Pestre, és kis albérleti szobában laktak.
Mentünk vagy 2-3 órát, én batyumat vittem, ő is egy csomagot. Lejtőn kellett lemenni, voltak ott gyerekek, akik ródliztak. Egyiket megkértem, hogy ráülhessek a ródlira, és így lejutok a hegy aljára. Meg is tette, és amint leszálltam, az oroszok elkaptak, egy házba vittek, ahol már sokan voltak, aztán egy iskola épületébe. Szedték össze a civil férfiakat. Ötszáz hadifogolyra volt szükségük, ez volt a parancs, ezeket kellett elvinni, mint rabszolgákat Oroszországba. Ez Óbudán történt, és én három nap múlva megszöktem a rabszolgaságból Szt. Endrén. A batyum a naplómmal ottmaradt. Szentendrére gyalog mentünk, senki sem volt katona, sőt, sok sárga csillagos most felszabadult munkaszolgálatos is volt közöttünk, ezzel az oroszok nem törődtek, nekik csak kellett ötszáz rabszolga. Enni semmit sem adtak, csak néha egy pár vödör vizet. Elmenekültem szerencsésen, de ez egy másik történet.
Kiegészítés.
„Tollba mondta vámosi Nagy Sándor ... Juhász Józsefnek." Nagy Sándor visszaemlékezéseit valójában Ausztráliából küldte e-mailben e sorok kíséretében:
Par eve kerdezted, hogy van e nekem oneletrajzom, ami talan erdekelne olvasoidat. Akkor megirtam, hogy van de csak magnoszalagon es angolul, es ennek leforditasara es leirasara mar nem vallalkozom, olyan hosszu. Mostanaban elkezdtem leirni Anyammal atelt par hetet az ostrom alatt, es ezt szivesen elkuldom talan fel tudod hasznalni.
Nagy Sándor azóta eltávozott, az ígért folytatás elmaradt. Felhasználtam, magyar ékezetekkel és lábjegyzetekkel kiegészítettem, újra közreadom
2014 Karácsonyára.
Juhász József
Jegyzetek
1 Nagy Emilné dr. Göllner Mária (1894-1982)
2 Nagy Emil húgának, Nagy Ilonának a férje volt
3 Ma Gaál József utca 21/A
4 Ma Gaál József utca 21/C, az eredeti épület már nem létezik
5 Nagy Emil (1871-1956)
6 ma Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika
7 ma Acsády Ignác utca
8 Nagy Kristóf (1930-1973)
9 ma Petőfi Sándor Gimnázium
10 Markó Ernő (1868-1945) és lánya
11 ma Bíró Utcai Óvoda és Bölcsőde
12 Dalmai Mária (1912-2000) és férje Jankovich Lajos (1914-1975)
13 Vámosi Nagy István (1919-1992)
14 Göllner Lajos (1898-1982) és felesége Gallasz Mária (1899-1963)
15 Rácz Veronika és Lívia
Enyedi Ildikó Vakond című kisjátékfilmjét 1985-ben a valamikori Nagy-ház kertjében forgatta.