Rudolf Steiner

Buddha és Krisztus
 

Bécs, 1909. június 14. 

A teozófiai összejöveteleken különösen a fiatalabb tagok részéről manapság gyakran felmerülnek olyan kérdések, amelyek megérik a fáradságot, hogy közelebbről megvilágítsuk őket. Ezeknek a gyakran feltett kérdéseknek egyike, hogy tulajdonképpen miért kell olyan sok időt a teozófia alapos tanulmányozásának szentelni? Miért terheljük meg magunkat az elméletek egész tömegével a kozmosz létrejöttéről, a kezdetektől egészen az ember felépítéséig a maga különböző részeivel és princípiumaival? Másrészről, miért van szükség a sok megtestesülésről szóló tanításra, amelyeket az embernek át kell élnie, valamint az okok és hatások törvényszerűségeiről szóló tanításokra? Nem jutnánk sokkal előbbre, ha a teozófiai tanítások etikai részét fogadnánk magunkba, hogy eredményesebben fejlődjünk, és jobb emberekké váljunk? Végül is nem ez a fő dolog? Mire jó tehát a stúdium?

Igen, fontos kérdés az is, hogy lelkünket fejlesszük. De hogy ehhez a fő kérdéshez eljussunk, mindenekelőtt az szükséges, hogy a teozófia magasabb rendű tanításait elsajátítsuk. Gyorsabban és jobban tudunk fejlődni és magunkon dolgozni, ha tudjuk, hogyan áll össze az ember lénye, és milyen kapcsolatban áll a kozmosszal, ha megismerjük, hogyan fejlődött ki a világ a magasabb lények befolyása és vezetése alatt. Feltehetjük azonban a kérdést: honnan származnak mindezek az ismeretek és teóriák? A teozófia nem egy ugyanolyan világnézet, valamiféle filozófia, mint a többi, mondjuk, mint Haeckelé vagy Schopenhaueré? Nem, a teozófia nem ez. Minden más világszemlélet valamilyen formát ölt magára, mondjuk dogmákat, és egy bizonyos rendszert elevenít meg.

A teozófiai világszemléletnél ez egészen máshogy van: áramló élet, amely a magasabb világokból jut el az emberiséghez, és bölcsességét megvilágosodott emberek, és beavatottak útján adja hírül, akik tisztánlátó erejük következtében a szellemi világot világosan látják, sokkal világosabban, ahogy mi a tárgyak világát látjuk magunk körül. A beavatottaknak kötelességük, hogy az emberiséget tanítsák. Az utóbbi harminc év óta kapták ezt a megbízást a magasabb lényektől, akik már az emberi fejlődés fölé emelkedtek, az érzések összehangolásának mestereitől, ezektől a magasztos lényektől, akik ténylegesen Földünkre árasztották ezt a spirituális áramlatot, és azt bölcsességük útján fokról-fokra beültették a világba, aminek következtében az ember a maga fejlődésében egyre magasabb fokra jutott. Most ismét meg lehet kérdezni: elég számunkra, mindennapi emberek számára, hogy ezt a tanítást csupán befogadjuk? Nem kell, hogy magunk is beavatáshoz jussunk, hogy a teozófiát megérthessük?

Nos, minden embernek a fejlődés egy bizonyos fokára kell törekednie, hogy az adott módszerek szerint beavatottá váljon. Ezek a módszerek azonban csak morális erők útján járhatnak eredménnyel, hogy a lélekben szunnyadó erőt felébresszék. Mégis, akik egyelőre még nem jutottak messzire, hogy ezeket az erőket kifejlesszék, akik a teozófia magasztos tanítását csak tanulmányozás útján, tanítók segítségével képesek elsajátítani és megérteni, már azok is nagy kiváltságot élveznek. Amikor a halál után az asztrális területre jutnak, szemléletük ugyanazon a fokon ál, mint tanítójuké, aki semmilyen előnnyel nem rendelkezik. Mindazt, amit elért, átadta tanítványainak, nem lát többet, mint a tanítványai, nem önzésből adott, hogy maga is magasabbra jusson. A magasabb világokban az igazi beavatottaknál nincs önzés, csak azért adnak, hogy az emberiségnek segítsenek.

A teozófusoknál egy másik kérdés is felmerül, amikor ezt mondják: úgyis sok megtestesülésen kell keresztülmennem, még várhatok a stúdiummal a következő inkarnációig, most sok egyéb tennivalóm van, túl kényelmes vagyok ehhez. Ez éppen olyan lenne, mintha a gyöngyvirág azt mondaná: túlságosan lusta vagyok ahhoz, hogy most virágot hozzak, szeretnék még egy kicsit aludni a földben, inkább megvárom az októbert. Októberben azonban már nincsenek meg a virágzás feltételei. Az embernél is ez a helyzet: ha ebben az életben elszalasztja az alkalmat, hogy a részére felkínált igazságokat kényelemből vagy egyéb okokból elsajátítsa, biztos lehet benne, hogy már ebben az életben megteremti azokat a feltételeket, amelyek meg fogják őt akadályozni abban, hogy a következő életében ezeket az igazságokat egyáltalán felvehesse.

Hogy az ember egyáltalán képes legyen arra, hogy ezeket az igazságokat felvegye, ehhez az impulzust a golgotai történés adta meg. Ebben rejlik a csíra, hogy az emberi fejlődést szellemileg fogjuk fel.

Nézzük meg az emberiség fejlődésének fázisait, úgy, hogy hatszáz évvel visszamegyünk a Krisztus Jézus földi megjelenése előtti időszakba, és a hatszáz évvel későbbi korba. Krisztus előtt hatszáz évvel testesült meg Sziddhárta Gautáma személyisége, Buddha magasztos lénye, aki bölcsessége folytán milliónyi ember számára egy nagyszerű tanítást hozott. Királyfi volt, akit megóvtak és megoltalmaztak minden ínségtől, bűnös szenvedélytől, és azoktól a szenvedésektől, amelyeket az élet nyújt. Miután, mint ifjú, felserdült, és sikerült palotája kertjének határait átlépnie, először tárult fel előtte az élet a maga valóságában. Találkozott egy rongyos koldussal, egy beteggel, és végül meglátott egy holttestet. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a Földön minden csupa szenvedés. A születés szenvedés, a halál szenvedés, a szeretteinktől való elválás szenvedés, ha nem teljesül a kívánságunk, az is szenvedés, együtt lenni azokkal, akiket nem szeretünk, szintén szenvedés, ha olyasmit kapunk, amire nem vágytunk, az is szenvedés. Ezért azt mondta: minden földi dolog értéktelen, meg kell tagadni az életet, el kell utasítani mindazt, ami földi meg kell szabadulni a lét utáni szomjtól, mert minden csak maja. Nem tért vissza a királyi palotába, hanem elment a sivatagba.

És hová fejlődött az emberiség hatszáz évvel a palesztinai események után? Buddha azt mondta: minden szenvedés, az élet szenvedés, a halál is szenvedés, ezért kiölte magából az élet utáni szomjat. Krisztus ezzel szemben megmutatta nekünk, hogy éppen azáltal, ha mélyen belemerülünk az életbe, a szeretet útján minden szenvedést legyőzhetünk, a szellem segítségével legyőzhetjük a materializmust, szellemünket átmenthetjük egy magasabb világba, és így legyőzhetjük a halált. Hatszáz évvel Krisztus Jézus születés előtt Buddha a holttest meglátásakor megbizonyosodott arról, hogy a halál szenvedés, és ezt így tanította; Krisztus viszont hatszáz évvel azután, hogy testét keresztre szegezték, megmutatta, hogy a halál nem szenvedés, hanem győzedelmeskedik a világ szenvedése fölött, hogy ez nem megsemmisülés, hanem új életet hoz. Krisztus halála útján fényt hozott az asztrális világba. És amikor a Golgotán kifolyt a vére, a Föld aurája megváltozott. Ez az új princípium a Föld aurájában az, ami a Krisztus-impulzust az emberiségbe beleárasztotta. Ennek a hatalmas individualitásnak a megjelenését, aki a Földre a Krisztus-impulzust meghozta, egy kicsit közelebbről szeretnénk most megvilágítani.

Ha visszamegyünk azokba a távoli időkbe, amikor a szent risik meghirdették Visva Karmannak, a nagy Nap-istenségnek a magas bölcsességét, azt találjuk, hogy ugyanarról az individualitásról beszéltek, mint akiről később Zarathustra adott híradást. Ő Ormuzdnak nevezte, fizikai alakját pedig Ahura Mazdában látta, a nagy Nap-aurában. És ez a nagy személyiség ugyanaz volt, mint aki Mózesnek megjelent az égő csipkebokorban és a Sinai-hegyen. Ez a szellemi Nap-individualitás volt az, aki egyre inkább alászállt, egyre közelebb jött a Földhöz, és amikor Mózes megkérdezte: „Mit mondjak népemnek, ha megkérdezik, hogy ki vagy te?", azt felelte: „Én vagyok az én vagyok, aki volt és lesz!" És ő volt az, aki kijelentette, hogy ha az idő elérkezik, amikor a Föld be tudja fogadni, hús formájában is köztünk fog lakni. Mikor érkezett el ez az idő? Akkor, amikor megszületett egy olyan tiszta test, amely ezt a hatalmas lényt szolgálni tudta. Ez a Názáreti Jézus teste volt, amelyben három évig lakott. Ez a nagy titok: az isteni lény élete egy földi testben, halála a Golgotán; ez az alapja a további fejlődésnek szubsztanciaként és impulzusként.

Azok a keresztény tanítások, amelyek a kereszténység megjelenésével elterjedtek, nem egyedülállóak, más vallásalapítók is tanítottak már ilyesmiket. Krisztus életében a keresztények kis csoportja olyan kevéssé volt ismert, hogy számos ország volt, ahol Krisztus létezéséről egyáltalán nem tudtak semmit. Hogyan történt, hogy később a kereszténység mégis elterjedt? Krisztus Jézus tette ezt lehetővé, azáltal, hogy a Földön anyagi testet öltött. A keresztény impulzus ezáltal jelent meg számunkra. Pál volt a kereszténység tulajdonképpeni megalapítója és elterjesztője, mégpedig a damaszkuszi esemény után. Ő is, aki Krisztus Jézus tanítását elfogadta és felvette magába, előzőleg nem tudott hinni Krisztus Jézusban, nem ismerte fel őt, nem tudta elhinni, hogy egy istenségnek a szégyenteljes kereszthalált kellett elszenvednie. Mi volt az, ami őt a hithez elvezette? Az, hogy Krisztus láthatóvá vált, hogy az élő Krisztus képét meglátta az asztrális világban, a Föld aurájában. Ekkor felismerte, hogy Krisztus Jézus nem halt meg, hanem kapcsolatban maradt a világgal. Az emberiség csak a távoli jövőben fogja megérteni, ki volt Krisztus. Krisztus Földünk planéta-szelleme, az a szellem, aki a Napról leszállt a Földre, és miután a legmagasabb területeket elhagyta, egyre mélyebben ereszkedett alá a szférákba, míg a Názáreti Jézusban testet öltött, hogy e nagy áldozat útján a Krisztus-impulzust felébressze bennünk. Ez a földi fejlődés legmagasabb célja, ami csak akkor fog beteljesülni, ha minden ember olyanná válik, mint a tanítója.

Azok a szavak, amelyeket Krisztus mondott, hogy „Aki a kenyeremet eszi, lábbal tapos engem", szó szerint azt jelentik, hogy Krisztus a Föld szelleme, a Föld az ő fizikai teste. A golgotai esemény útján, ahogy a nagy isteni Nap-individualitás elhagyta a Názáreti Jézus testét, és abban a pillanatban, amikor sebeiből folyt a vére, valami nagyon jelentős dolog történt az emberiség számára. Tegyük fel, hogy mondjuk egy látó meg tudta volna figyelni egy másik bolygóról a Föld auráját ebben a hatalmas pillanatban, akkor egy nagy változást figyelhetett volna meg: az aurában egy új, másik színt fedezhetett volna fel, egyfajta másik elemet, ami korábban nem volt benne, és ami attól az időtől kezdve megtermékenyítette az emberiséget, úgy hogy a szeretet és az önfeláldozás keresztény princípiumát felvehette magába.

Ha ezt az igazságot a teozófiai tanítás elmélyült tanulmányozásával megkíséreljük elsajátítani, és megpróbáljuk megérteni, hogy az egész kozmikus és emberi fejlődés minden részletében összefügg a magasabb hatalmak, a szellemi hierarchiák működésével, akik az egész szellemi fejlődésünket irányítják, csak ha ez bizonyossággá válik számunkra, akkor fog a magasztos bölcsesség úgy hatni ránk, hogy a teozófiai tanítások etikája tartalmazni fogja az igazi szentséget, ami az igazi megismerés útján lelkünket belülről átmelegíti, úgy hogy lehetségessé válik, hogy a szellemtudomány, a teozófia igazi gyümölcseit belevigyük a gyakorlati életbe. Csak, ha Krisztust megtanuljuk megérteni, és megértjük, hogy milyen jelentősége volt földfejlődésünk számára, ahogy azt az ősi bölcsesség, a teozófia tanítja, amely bevezet bennünket a teremtés gondolatának titkaiba, és létünk célja megvilágosodik számunkra, csak akkor fogjuk tudni a teozófiai tanítás nagyszerű etikáját egész lelkünkkel felfogni, úgy, ahogy azt fel kell fognunk. A legszebb morális prédikációk és etikai útmutatások is csak nagyon keveset tudnak segíteni az embernek. Gyakran láthatjuk a világban, hogy csak ájtatos szokásokká válnak, és csak nagyon keveset segítenek. Ez úgy van, mintha az ember egy kályhának azt mondaná: kedves kályha, tedd a morális kötelességedet, mint jó kályha, és melegítsd fel a szobát! Várhatunk egy keveset, de meleg nem lesz. Ha viszont fűtőanyagot teszünk a kályhába, akkor egy rövid idő múlva jóleső meleg áramlik szét a szobában.

Így van ez az emberrel is. Ha moralitásról és etikáról prédikálunk neki, bármennyire is szeretnénk, nem fogunk tudni segíteni rajta. Ha viszont fűtőanyaggal látjuk el szellemét, akkor bensejében melegség árad szét, és lelkéből fakadóan fogja teljesíteni kötelességét a világban, nem azért, mert morális emberként ezt kell tennie, hanem mert belső lényéből indíttatva nem tud másképpen cselekedni. Ha a szellemtudományt belevisszük az életbe, bármilyen foglalkozást űzünk is, mindenütt lendületet kapunk. Gondolják meg, mennyire más lenne a gondolkodásmód például a joggyakorlatban, különösen napjainkban, amikor az ügyvédek gyakran elvesznek a törvénycikkek és paragrafusok sűrűjében. Minden esetet csak sorszám szerint kezelnek, és egy bizonyos osztályba sorolnak. Ha az ügyvéd ismerné a szellemtudományt, az egész emberiséget és minden egyes embert is egészen más szemmel nézne, jobban megértené az ügyfeleit, mert egynek érezné magát velük. Gondolkodása, ahogy mindenki másnak a gondolkodása is, ami a szellemtudomány nélkül csak bizonyos formákba, sémákba, dogmákba kényszerül, és megmerevedik, a szellemtudomány útján mozgékonnyá válna, kiszélesedne, és ezáltal, minthogy a gondolkodás spirituálissá vált - az emberiség üdvén dolgozna. És ha az orvosokat nézzük, egészen más, sokkal tágabb tér nyílna meg előttük. Itt már jó úton haladunk, mert már sok orvos van, aki a szellemtudománytól megtermékenyítve ebben az irányban tevékenykedik.

Ezért kell, hogy miután a szellemtudományos tanítást szorgalmasan tanulmányoztuk és megértettük, annak gyümölcseit belevigyük a gyakorlati életbe az emberiség jóléte és üdve érdekében.


Fordította Drahos Sándor


Forrás:

Buddha und Christus. In Das Prinzip der spirituellen Ökonomie im Zusammenhang mit Wiederverkörperungsfragen (Rudolf Steiner Verlag, 1965; 1979; 2000). Az összkiadás 109. kötete (GA 109).

Buddha és Krisztus. In Inspiráció (Magyar Antropozófiai Társaság, 2009)

 

I