WJS-Grál

 

Herbert Hahn bevezetője

Walter Johannes Stein
A világtörténelem a Szent Grál fényében

c. könyvéhez*

 

– részletek –

 

1911-ben egy körülbelül húszéves osztrák ifjú állt a lépcsőn, ami a stuttgarti völgy fölötti Uhlandshöhe-n lévő, akkoriban ugyancsak ismert és kedvelt vendéglőhöz vezetett. Egy jövendőbeli egyetemistát látunk, aki a bécsi Schottengymnasiumban letett vizsgái jutalmául első alkalommal utazhatott Németországba. Útja Salzburgon keresztül Münchenbe, majd Stuttgarton át Mainzba és Kölnbe vezetett. Most a visszaúton másodszor jár Stuttgartban. Figyelmesen tekint le a városra, amely érdekes módon kétszer is magához vonzotta. Valami azt tanácsolja neki, hogy a város képét világosan vésse emlékezetébe, hogy egyszer s mindenkorra magával vihesse. Már amíg a Kanonenwegen sétált, mindig elbűvölve tekintett le a városra. És most is újra magához vonzotta ez az irány, mert hirtelen megfordult a lépcsőn, és elindult lefelé.

Ha ugyanilyen figyelmesen fölfelé nézett volna, és néhány lépést tovább megtett volna fölfelé, akkor láthatta volna azt az épületet és azt a kertet, ami nyolc évvel később első hivatalos működésének színtere lett. Mert egy sorsszerű és történelmi átalakulás után az Uhlandshöhe-n lévő akkori kávéház épülete átalakult az első stuttgarti Szabad Waldorf-iskolává, annak első, ugyan ideiglenes, mégis jelentőségteljes otthonává.

Stein akkoriban nem tette meg azt a néhány lépést, ami az épület udvaráig vezette volna. O maga ezt úgy írja le, hogy bensejében valami azt mondta neki, hogy az utazás immár befejeződött. Lement a lépcsőkön és az állomás felé fordult, hogy ismét visszautazzon Bécsbe, ahol hamarosan meg kellett kezdenie tanulmányait. …

Az első gyermekévek élményei közül most csak hármat emelek ki: egy első emlékképet, egy jellemző játékot és egy első barátságot.

Az első emlékkép a bécsi erdőbe vezet. A kisfiú egyedül látja magát az utcán állni. Pesztonkája szándékosan idézte elő ezt a helyzetet. Egyfajta első életpróbát akart a gyermek számára előidézni, és néhány pillanatra visszahúzódott. A kis Walter először bizonytalanul érzi magát a tagjaiban. Aztán – ahogy később maga leírja – érzi, ahogy „valami, aminek nagy és átfogó hatalma van”, kis testét megragadja, és egy első önálló aktusban átvezeti az úttesten. „Ebben a pillanatban vettem észre először, hogy én egy Én vagyok. Az érzés, hogy kis testemet egyedül, minden segítség nélkül irányítani tudom az utcán, ez hozta számomra ezt a tudati tapasztalatot.”

A játékban, amit nem minden életrajzban figyelhetünk meg, elválaszthatatlan barátja volt a bátyja, Friedrich, úgyhogy a két gyermeket „Kasztor és Pollux”-nak is nevezték. Ha első életéveiben mégis egyedül játszott, akkor a legszívesebben „körbevitorlázta” a világot. Egy felfordított asztal volt a hajó, egy abrosz a vitorla. A viharos út során az ifjú kapitány mindenféle parancsokat osztogatott a legénységnek, vagyis a pesztonkának.

Az első gyermekkori barátság, melyet ő maga rendkívüli költőiséggel, finoman ír le, akkor fejlődött ki, mikor 1910–1911 telén egy súlyos meghűléses betegség után édesanyjával együtt több hónapon keresztül az olasz Riviérán, Ospedalettiben, San Remo közelében tartózkodhatott.

E bevezető szerzője most megengedi magának, hogy az itt történt találkozást idézze egy korábbi, valamivel átfogóbb életrajzi írásából, amely a Walter Johannes Stein. In memoriam című kis kiadványban jelent meg.

„Walter Johannes Stein ekkor kilencéves lehetett. Ahogy ő maga meséli, Rudolf Steiner erről az életkorról egyszer azt mondta, hogy ebben a korban mindannyiunknak van egy olyan találkozásunk egy másik emberrel, melynek képe kitörölhetetlenül beleíródik lelkünkbe. Walter Johannes Stein számára ez a találkozás akkor következett be, amikor megismerte a nála hat évvel idősebb amerikai kislányt, aki ugyancsak Ospedalettiben tartózkodott. Külsőleg nem is történt több, minthogy sétáik során találkoztak. A kilencéves fiú szeretetteli tisztelettel tekintett fel az idősebb kislányra, aki hamarosan elutazott, és Walter Johannes soha többé nem hallott róla. Mégis, ennek a szép és tiszta találkozásnak az utócsengésében azt érezte, hogy szeme elől lehullott egy fátyol. Csak mostantól kezdtem látni - meséli később, - a napkelte és naplemente, a szél és a felhők, a sziklák és fák szépségét.”

Ebben a három kis képben vagy jelenetben sok minden benne rejlik a későbbi Walter Johannes Stein lényéből. Az elsőben, a látszólag oly ártatlan-jelentéktelen utcán-átkelésben benne él a „Mittendurch” (át a közepén), a „Querhinüber” (keresztül), ami abban a névben is benne él, melyet Chrestien de Troyes adott Percevalnak. „Percer la vallée” annyit jelent, mint „átkelni a völgyön”, sajátos hangsúlyozással úgy is mondhatnánk, átkelni A völgyön. Akkor a maga szerény módján ez a kép mégis jellemző lenne valakire, aki sokkal később olyan jelentős dolgokat mondott el a maga Grál-áramlással való kapcsolata alapján, mint ez a fiú.

A világ körülvitorlázásában bizonyára még más is élhetne, mégis a Stein élete második felében előtérbe lépő nagy szociális-ökológiai érdeklődés érzéki képének is vehetjük, mely kifejezetten arra irányult, hogy a Földet mint egészet ragadja meg.

És az Ospedalettiben történt találkozásról később azt mondta, hogy visszatekintve rá azt a megismerést ajándékozta neki, hogy „a természet belső életébe vezető út csak akkor válik szabaddá, ha behatolunk az emberi lélek titkaiba… Nemcsak a természetről van szó; a saját szeretetképességünk tökéletesítéséről van szó. Ez az, ami fokról fokra elvezet ahhoz, hogy keresztülhatoljunk a természet fátylán.”

Az ilyen szavakból megsejthetjük, hogy a későbbi irodalomtanár Stein miféle kommentárokat fűzhetett a goethei Faust-problematikához a tanítványai számára. Csodálatraméltó gondolati tisztasággal megírt filozófiai ábrázolásain belül meglepő módon ugyancsak találunk olyan helyeket, melyektől hatalmas szellemi ívet vonhatunk az Ospedalettiben történt találkozáshoz. És így bizonyítékot nyer, … „ahogyan az ismeretek, melyeket Walter Johannes Stein később olyan kristálytisztán tudott megfogalmazni, nemcsak a fejében, hanem sokkal inkább a szívében, sőt, egész ember-mivoltában gyökereztek.” …

Amikor 1919 augusztusában Steiner az alakuló Waldorf-iskola tanárainak az első kurzust tartotta, hallgatóként Steint is beengedték. Steiner azt várta tőle, hogy egy munkásiskolát alapítson.

Ez volt az az alkalom, ahol e sorok írója Walter Johannes Steint közelebbről megismerhette. A hármastagozódás-munka más összefüggéseiben már többször találkoztak. Következzék ismét egy idézet: „Mindazzal a nagy horderejű dologgal kapcsolatban, amit Steiner ezekben a napokban adott, Stein csupa feszültség, csupa odaadás volt. A legélesebb éberséggel fülelt a tanító minden szavára, és miközben így figyelt és bensőleg boldog volt, úgy tűnt, hogy átfogó szelleme azzal foglalkozik, hogy mindezt rendezze, kiegészítse, betagozza. Szellemében mindaz, amit Rudolf Steiner itt mondott, erőteljesen összekapcsolódott azzal, amit más helyen és máskor már elmondott.” Így Stein számára a részvétel drámai élménnyé vált a megismerés területén.

A kurzus véget ért, és a Szabad Waldorf-iskola szeptember elején megkezdte munkáját anélkül, hogy Rudolf Steiner gondolt volna arra, hogy Walter Johannes Steint közvetlen együttműködésre kérte volna.

Megismétlődött a vázlatunk elején leírt helyzet. Stein egy nap megint annál a lépcsőnél állt, ami most az egykori Zur Uhlandshöhe kávéház épületében ideiglenesen berendezett iskolához vezetett, és éppen arra készült, hogy búcsút vegyen Stuttgarttól. Ekkor azonban a Waldorf-iskola egyik első tanára, egy tekintélyes személyiség, aki már az iskola alapításában is tevékenyen részt vett, és most annak adminisztrációjában is dolgozott, utána szólt.

Stein visszafordult, és megtudhatta, hogy Rudolf Steiner arra kéri, fogadjon el egy tanári megbízást: az akkori legmagasabb osztályokban, a hetedikben és nyolcadikban tartson a tizenhárom és tizennégy éves fiúknak és lányoknak világtörténelem, német nyelv és irodalom epochát. Olyan munkáról volt szó, melyet vállt vállnak vetve kellett végeznie E. A. K. Stockmeyerrel, aki ezekben az osztályokban a természettudományos, pl. fiziko-matematikai szektort kapta.

Elmondhatatlan boldogságérzés kerítette hatalmába Steint, és azonnal igent mondott.

De milyen helyzetben volt most?

Azt, amit tanult és amire előkészült, nem taníthatta. A gyerekeknek azt kellett tőle hallaniuk, amit csak nagy vonalakban ismert, amit részleteiben csak most kellett megismernie és meghódítania. De éppen ez a mód izgatta; úgy tűnt, ez összhangban áll lényének egyik legbensőbb hangjával. Villámként futott végig benne: nem az antropozófia, amivel évek óta küzdök, a legnagyszerűbb és leghatalmasabb kultúrtörténet? Teljesen felkészületlennek tehát nem kellett magát éreznie.

És még valami más is tudatos volt számára abban a pillanatban, amikor a felé nyújtott kézbe belecsapott. „Ez most nem csak az új, a jelenkornak megfelelő teremtő kapcsolat Rudolf Steiner életművével; ez a régóta keresett, szükségszerűnek érzett kapcsolat egy másik személyiséggel is: Emil Molttal.”

Stein már sok olyan helyzetben találkozott Emil Molttal, a hármastagozódás-mozgalom egyik legerőteljesebb iniciátorával, ami ebből a munkából adódott. A legfontosabb kétségtelenül a Moltnak köszönhető iskolaalapítás volt.

Most az a világos érzése volt: „amikor elkezdem az új munkát, belépek Emil Molt sorsterébe is, és ez nem jelentéktelen dolog.”

Számtalan tanuló számára ifjúkoruk legszebb élményei közé tartoztak a dr. Stein által tartott történelem és irodalom epochák. Visszaemlékezéseik során is lelkesedtek ezekért a tanításokért.

Stein a következő alapvető megfontolást állította maga elé, mikor erre az új területre behatolt. A számára leginkább ismerős matematikai területen volt egy szellemileg boldogító élménye: itt egy minden részében önmagát hordozó tudomány területén járt. Ha egyik vagy másik részlet kiesett, akkor azt az ember szigorúan logikai úton bármikor ismét megtalálhatta. Az egész a részekből mindenkor újra felépíthető volt.

Elsőre a történelem nem tűnt ilyennek. Nem olyan egyes tények és adatok tömegére volt itt utalva az ember, melyek önfejűen ragaszkodtak ahhoz, hogy az ember személyesen felkeresse őket? És zokon esett nekik, ha ez nem elég szorgalmasan történt. Akkor hirtelen láthatatlanná váltak. Stein számára nem voltak ismeretlenek azok a nagy, a történelemtudomány, a történelem, a kultúrfilozófia területén kidolgozott szemlélettípusok, melyek segítségével sok részletet egymást hordozó összefüggésekbe lehetett rendezni; az ő kérdése azonban így hangzott: hogyan tudom egy bizonyos fokig belevinni a történelemoktatásba a matematika területére jellemző önmagát-hordozás elemét? Vagy: hogyan tudok átvedleni matematikusként a történelem igazi szolgálatára? A másik kérdés azonban ez volt: hogyan kell úgy adnom a történelemoktatást, hogy a tanulók azt aktuálisnak éljék meg? Valószínű, hogy a második kérdés szorosan összefüggött az elsővel.

Tanulmányi évei alatt gyakran átélte, hogy előadók azzal bilincselték le hallgatóikat, hogy emberként úgy ábrázoltak egy Periklészt, egy Cézárt, hogy ha más ruhába öltöztek volna, minden feltűnés nélkül sétálgathattak volna Bécs utcáin. De mit nyerhettek a hallgatók ebből a temperamentumos modernizálásból? Reménytelenül elzárták előlük a múlt megértését, és a jelenkor szemlélete sem gazdagodott egy jottányit sem.

Stein a Rudolf Steiner által továbbfejlesztett goethei metamorfózis alapgondolatban találta meg az oktatás nagy, hordozó erővel rendelkező, összekapcsoló és megelevenítő princípiumát: az emberi tudat metamorfózisát, az egyik történelmi kor metamorfizálódását a másikba.

Nem az tudja lelkesíteni az ifjú embereket, hogy „az emberi tudat minden korban ugyanolyan volt”, nem az, hogy az egyes korok egy mindig visszatérő, absztrakt módon megfogalmazott törvényt követnek, hanem az, hogy az ember tudata minden korban más és más. És hogy a jelenkor fátyla mögött átsejlik az egész múlt, világosan felismerhető fejlődésben.

Nem érvényes tehát, hogy a modern embereket vissza kell varázsolni a múltba, hanem a „régi” embereket kell úgy megeleveníteni, hogy velük egy egész korszak másfajta tudatállapota megjelenjen a belső tekintet előtt.

Emberiség és Föld mint egység, ami a történelem által képződött, és a történelmet az énje megerősítésében képző ember: ezek voltak a nagy hordozó és fényt sugárzó eszmék, melyekre az egyes tényeket oly módon lehet vonatkoztatni, hogy ezáltal azok szimptomatikussá, azaz átláthatóvá váljanak. Akkor csak átmenetileg tűnhetnek el az ember elől, mégis mindenkor jelenvalókká válnak. Akkor egyenrangú eredményt érünk el a matematikában és a történelemben.

Aki Walter Johannes Stein könyvét olvassa, az fel fogja ismerni, hogy Stein ezen szempontokat figyelembe véve folyamatos történelemtanítást ad a „Szent Grál fényében”. A könyv csak egy egyes eset, egy kezdet.

Tanítványai nem csak azt tudták, hogy egy eleven történelemoktatást követnek. Érezték, ahogy keblükben fellángol a szikra, ami őket magukat elevenen beleállítja a történelembe. Az, hogy a múltat úgy élhették át, hogy az a saját ügyükké vált, felszólította, sőt kötelezte őket, hogy a jövőt saját művükké tegyék. …



* W. J. Stein: Weltgeschichte im Lichte des heiligen Grals. Das neunte Jahrhundert. 1928, Stuttgart; A világtörténelem a Szent Grál fényében. A kilencedik század. 2009, Budapest.