„Rudolf Steiner hívta fel a figyelmet arra, hogy Goethe meséje a zöld kígyóról és a szép Liliomról, az annak idején a szellemvilágban történtek miniatűr képe. A lélek alászállását ábrázolja, a szenvedély áramán történő áthaladást a megtestesüléskor. Azt az emberi vágyat mutatja be, amelynek testbe kerülve fel kell ismernie, hogy a szellemi világ a folyón túl található, és hogy csak a születés előttibe vezető út köti ismét össze a kereső emberlelket a szellemmel, amelyből megszületett. Amit Goethe csodálatos megjelenítésben ajándékozott az emberiségnek, csak irodalom maradt, így az emberiség teljesítendő feladata továbbra is, a nagy háború után is, a szellemi világba vezető út keresése, és a rálépés erre az útra; az emberiség alakítása egy igaz, a fejlődést szolgáló, az egész Földre kiterjedő szociális kapcsolatrendszerben. Michael Krisztus igazi megismeréséhez akar vezetni, a morális tettben megélt Krisztus-megismeréshez, mely az egyént szabadsághoz, a közösséget pedig harmóniához vezeti.”

Ita Wegman

 

HL

 

Goethe

A Mese


A nagy folyó partján, amely a szakadó esőtől megáradt és kilépett medréből, a vén Révész a megerőltető napi munkától fáradtan feküdt kunyhójában, és aludt. Öreg éjjel volt már, amikor hangos beszédre riadt; hallotta, hogy utasok akarnak átkelni a folyón.

Amint kilépett az ajtón, két nyúlánk Lidércet pillantott meg; a kikötött ladik fölött imbolyogtak, s bizonygatták, hogy sietős az útjuk, máris a túlsó parton kellene lenniök. A vénember késlekedés nélkül vízre taszította ladikját, s gyakorlott mozdulatokkal evezett át a folyón, miközben az idegenek valami ismeretlen, pergő nyelven sugdolóztak, hangosan fel-felnevettek, s hol a ladik peremén, hol a padjain, hol meg a padlóján szökdécseltek.

- Inog a ladik! - mordult rájuk az öreg. - Még felborul, annyit izegtek-mozogtok. Üljetek helyt, ti Lidércek!

Azok harsány nevetésben törtek ki az intő szóra, csúfolták a vénembert, s még többet izegtek-mozogtak, mint annak előtte. Az öreg megadón tűrte komiszkodásukat, s hamarosan kikötött a túlparton.

GW- Fogd, a fáradságodért! - kiáltották az utasok, s megrázkódva számtalan fényes aranyat hullattak a vizes ladikba.

- Mit csináltok, az ég áldjon meg! - sopánkodott az öreg. - Vesztemre törtök! Ha csak egy arany is a vízbe hullik, a folyó, mely nem szenvedheti ezt a fémet, szörnyű hullámokat vert volna, engem elnyel hajóstul, s ki tudja, mi lett volna veletek. Vegyétek vissza a pénzeteket!

- Amit egyszer kiráztunk magunkból, azt már vissza nem vehetjük - felelték azok.

- Csak a bajom szaporítjátok - dohogott az öreg, s lehajolva, a sapkájába szedegette az aranyat. - Most keresgélhetem, hogy kivigyem a partra, és elássam.

Közben a Lidércek kilibbentek a ladikból, de az öreg rájuk szólt:

- Hát a bérem hol marad?

- Aki az aranyat nem fogadja el, dolgozzék ingyért! - válaszolták.

- Tudnotok kell, hogy engem csak a föld gyümölcsével lehet megfizetni.

- A föld gyümölcsével? Színét se láttuk, sosem éltünk vele.

- Márpedig én addig el nem eresztelek, míg meg nem ígéritek, hogy három fej káposztát, három articsókát s három nagy fej hagymát adtok.

A Lidércek tréfálkozva el akartak illanni, de megfoghatatlan módon mintha a földbe gyökereztek volna; kínosabb élményben még sosem volt részük. Végül megígérték, hogy legközelebb teljesítik a kívánságát; ekkor az öreg eleresztette őket, s eloldotta a ladikot. Már messze járt, amikor a Lidércek utánakiáltottak:

- Öreg! Ide hallgass, öreg! A legfontosabbat elfelejtettük.

De ő már elhajózott, s nem hallotta. A part mentén sodortatta magát lefelé a folyóval; egy magas helyen akarta elföldelni a veszedelmes aranyat, hogy víz ne férjen hozzá. A felnyúló sziklák között félelmetes hasadékot látott, belehajította aranyait, majd visszaevezett a kunyhójához.

Abban a hasadékban lakott a szép zöld kígyó, fölverte álmából a lehulló érmék csengése. Mihelyt megpillantotta a fénylő korongokat, nagy mohón elnyelte őket, majd összeszedegette a többit is mind, ami a bozótba és a sziklarepedésekbe gurult szanaszét.

GWAlighogy elnyelte az érméket, bizsergető gyönyörűséggel érezte, hogy zsigereiben megolvad és testében szétárad az arany, s repeső örömmel vette észre, hogy áttetszővé válik és sugárzik a teste. Régóta mondogatták már neki, hogy van ilyen tünemény, de mert nem nagyon hitte, hogy sokáig tartson ez a ragyogás, a kíváncsiságtól s a bizonyosság vágyától űzve kikúszott a sziklából, hogy kiderítse, vajon ki szórta oda a tündöklő aranyat. Nem látott senkit. Annál nagyobb öröm volt megcsodálnia önmagát, amint a bokrok közt a fűben tekergőzőtt, s a derűs fényt, amelyet az üde zöld növényekre vetett. A levelek smaragdként ragyogtak, s minden virág sejtelmes fényben pompázott. A magányos bozótot hiába fürkészte át; de nyomban föltámadt benne a remény, amint a lapályba ért, s a messzeségből a magáéhoz hasonló fény tűnt a szemébe.

- Végre egy magamfajta! - kiáltott fel, és sebesen arrafelé kúszott. Nem bánta, hogy lápon és nádason kell átvergődnie; mert ámbátor legszívesebben a száraz erdei réteken s a magasba nyúló sziklák hasadékaiban tanyázott, fűszeres füvekkel élt, s gyenge harmattal meg friss forrásvízzel enyhítette szomját, a kedves aranyért s az áhított fényért bármire örömest vállalkozott volna.

Végül elcsigázottan, egy vizenyős láphoz ért, ahol két Lidércünk játszadozott. Odakúszott hozzájuk, köszöntötte őket, s örvendezett, hogy ily finom uraságokra akad az atyafiságában. A Lidércek körötte imbolyogtak, át-átlibbentek fölötte, és szokásuk szerint kuncogtak.

- Nénémasszony - mondták neki -, kegyelmed ugyan az oldalágról származik, de annyi baj legyen. Nyilván csak színre vagyunk atyafiak, mert nézze csak - s ekkor a két láng egészen elvékonyodott, s hegyesen, amennyire csak bírt, felnyúlt a magasba -, nézze csak milyen jól festünk nyúlánk termetünkkel, mi, törzsi daliák. Már ne vegye zokon, drága barátném, de vajon büszkélkedhet-e ilyesmivel más família? Amióta lidércek élnek a világban, se nem ült, se nem feküdt egy sem.

A kígyót fölöttébb feszélyezte az atyafiak társasága, kivált mert érezte, hogy akármilyen magasra tekinget is, mihelyt odább akar jutni, újból a földre kell sütnie a szemét; az imént a sötét bozótban még nagyszerűen megvolt, ám most úgy rémlett, mintha fénye egyre halványulna az atyafiak között, sőt, félő volt, hogy hovatovább kialszik egészen.

GWE kínos helyzetben hamar megkérdezte, vajon az uraságok nem tudnának-e felvilágosítást nyújtani a fényes arany eredetéről, amely a sziklahasadékba hullott az imént; ő úgy véli, mondta, aranyeső volt, egyenest az égből. A Lidércek kuncogtak, megrázták magukat, s csak úgy záporozott köröttük az arany. A kígyó fürgén odakúszott, hogy elnyelje.

- Váljék egészségére, nénémasszony - mondták a finom uraságok -, többel is szolgálhatunk.

Megrázkódtak még néhányszor, kápráztató gyorsasággal, s a kígyó alig győzte nyelni a drága étket. Szemlátomást nőtt a fénye, s végül valóban pompázatosan ragyogott, a Lidércek azonban jócskán lefogytak és összetöpörödtek, ám a jókedvük nem csappant.

- Örök hálára köteleztetek - mondta a kígyó, amint a lakoma végeztével lélegzethez jutott -, kívánjatok bármit, ami erőmből teli, megteszem.

- Pompás! - rikkantották a Lidércek. - Akkor áruld el, hol lakik a szép Liliom. Tüstént vezess a szép Liliom palotájába és kertjébe! Égünk a vágytól, hogy a lába elé boruljunk.

- Kérésteket - válaszolt a kígyó keserves sóhajtással - most nem teljesíthetem. A szép Liliom, fájdalom, a folyón túl lakik.

- A folyón túl! Mi meg átkeltünk ezen a viharos éjszakán! Ó, mily kegyetlen a folyó, hogy elválaszt tőle! Nem lehetne újból átkiáltani az öregért?

- Hiábavaló fáradság - válaszolta a kígyó -, mert még ha az innenső parton lelnék, sem vihetné át kegyelmeteket: ide áthozhat akárkit, de senkit sem vihet oda át.

- No szépen vagyunk! S más módon nem juthatunk át a vízen?

- Dehogynem, csakhogy nem ezen az órán. Magam is átvihetem uraságtokat, ám csak délidőben.

- Az idő tájt mi nem szeretünk utazgatni.

- Akkor meg átkelhetnek este, az Óriás árnyékán.

- Hogyan?

- A nagy Óriás, aki itt a közelben lakik, teljesen tehetetlen azzal a tohonya testével: keze egy szalmaszálat, válla egy köteg rőzsét sem bír el; hanem az árnyéka sokra, sőt mindenre képes. Ezért napkeltekor és napnyugtakor a legerősebb; üljön csak fel este akárki az árnyék nyakára: olyankor az Óriás szépen leballag a partra, s az árnyék átviszi a vándort a vízen. De ha délidőben jönnek abba az erdőrészbe, ahol a partig ér a bozót, magam is átviszem s a szép Liliom színe elé vezetem az urakat; ám ha félnek a déli nap hevétől, keressékföl alkonyatkor sziklabarlangjában az Óriást, igen készséges lesz, minden bizonnyal.

A fiatalurak kecses meghajlással tovalibbentek, a kígyó meg örült, hogy megszabadul tőlük: egyrészt szeretett volna végre a fényében gyönyörködni, másrészt meg ki akarta elégíteni kíváncsiságát, mely különös módon már régóta gyötörte.

Gyakorta csúszott-mászott a sziklahasadékokban, s egy helyütt valami furcsát fedezett föl. Ámbár fény híján kénytelen volt sötétben tejergőzni a szakadékokon át, érzékeivel mégis jól meg tudta különböztetni a tárgyakat. Megszokta, hogy mindenütt csak szabálytalan természeti alakzatokat talál; hol óriás kristályok csipkés élei között gyűrűzött át, hol a színezüst ágasbogas, szálas ereit érezte, olykor meg egy-egy drágakövet hozott fel a napvilágra. Ám nagy meglepetésére, egy körös-körül zárt sziklaüregben alkotó emberi kézre valló tárgyakat észlelt. Sima falakat, amelyeken nem tudott felkúszni, hegyes, szabályos éleket, arányos oszlopokat, s amit a legkülönösebbnek talált: emberi alakokat; többször is köréjük tekeredett, s úgy sejtette, ércből vagy tükörsimára csiszolt márványból valók. Mind e tapasztalatait most végre a szemével is érzékelni akarta, hogy megbizonyosodjék arról, amit eddig csak sejtett. Úgy vélte, hogy e csodás föld mélyi barlangot immár önnön fényével világíthatja meg, s azt remélte, hogy egyszeriben tökéletesen megismerheti e különös tárgyakat. Sietett, s aszokott úton hamarosan megtalálta a nyílást, amelyen máskor is besiklott a szentélybe.

HH1

Amint helyben volt, kíváncsian tekingetett körül, s ámbár fénye nem világította meg a körkörös üreg valamennyi tárgyát, a közelebb esők mégis elég világossá váltak. Csodálattal és ahítattal nézett föl a csillogó falmélyedésbe, ahová egy tiszteletet parancsoló király színarany mását helyezték. Emberalaknál nagyobb volt a szobor, noha inkább alacsony, mintsem magas termetű férfit formázott. Arányos testét egyszerű köpeny körítette, haját tölgylombkoszorú fogta egybe.

Mihelyt a kígyó ránézett a parancsoló tekintetű képmásra, a király megszólalt, és ezt kérdezte:

- Honnan jöttél?

- A hasadékokból - felelte a kígyó -, ahol az arany terem.

- Mi pompásabb az aranynál? - kérdezte a király.

- A fény - válaszolta a kígyó.

- Mi üdítőbb a fénynél? - kérdezte amaz.

- A beszélgetés - hangzott a válasz.

E párbeszéd közben a kígyó oldalra sandított, s a szomszédos falmélyedésben egy másik fenséges szobrot látott. Egy Ezüstkirály ült ott, nyúlánk termetű, majdhogynem cingár; testét díszes palást födte, koronája, öve, jogara drágakővel ékes; arcáról büszke derű sugárzott, s láthatólag éppen meg akart szólalni, amikor egyszerre megvilágosodott a márványfalon végighúzódó, sötét színű rajzolat, s az egész szentélyt kellemes fény öntötte el. A kígyó a fényben meglátta a harmadik királyt: a hatalmas ércalak buzogányára támaszkodva ült, borostyánkoszorú ékítette, s inkább kősziklához, mintsem emberhez hasonlított. A kígyó szemügyre akarta venni a negyediket is, amelyik a legmesszebb volt tőle, ám ekkor megnyílt a fal, s a fénylő rajzolat villózni kezdett, majd kihúnyt.

DNEgy közepes termetű férfi lépett elő, s vonta magára a kígyó figyelmét. Parasztosan volt öltözve, kezében kicsi lámpást tartott; jólesett belenézni a csöndesen lobogó lángba, mely csodálatos módon, árnyékot sem vetve, az egész csarnokot megvilágította.

- Miért jössz, holott fény van nálunk? - kérdezte az Aranykirály.

- Tudjátok, hogy nem világíthatom meg, ami sötét.

- Véget ér a királyságom? - kérdezte az Ezüstkirály.

- Későn vagy soha - válaszolt az öreg.

- Kikkel szövetkezzem? - kérdezte a király.

- Bátyáiddal - mondta az öreg.

- Mi lesz a legifjabbal? - kérdezte a király.

- Leül - mondta az öreg.

- Nem vagyok fáradt! - kiáltotta a negyedik király meg-megbicsakló, érdes hangon.

Míg beszéltek, a kígyó csöndesen körülkúszott a csarnokban, mindent megnézett, s most a negyedik királyt vette közelről szemügyre. Az egy oszlopnak dőlve állt, és tekintélyes alakja inkább súlyos volt, mintsem szép. Azt sem lehetett volna hamarjában megmondani, hogy miféle fémből öntötték. Ha jól megnézte az ember, annak a három fémnek az ötvözete volt, amelyből a fivéreit alkották. De mintha öntés közben az anyagok nem olvadtak volna tökéletesen egybe: arany- és ezüsterek szőtték át kuszán a vas tömegét, visszatetsző külsőt kölcsönözve a szobornak.

Most az Aranykirály szólt az öregemberhez:

- Hány titkot tudsz?

- Hármat - válaszolta az öreg.

- Melyik a legfontosabb? - kérdezte az Ezüstkirály.

- A nyilvánvaló - válaszolt az öreg.

- Nekünk is elmondod? - kérdezte a Vaskirály.

- Mihelyt a negyediket tudom - mondta az öreg.

- Mi közöm hozzá! - dörmögte magában a keverék-király.

- Én tudom a negyediket - mondta a kígyó, s az öreghez kúszva, a fülébe sziszegett valamit.

- Eljött az idő! - kiáltotta hatalmas hangon az öreg.

A szentély visszazengett, a fémszobrok megcsendültek, az öreg abban a pillantásban alámerült Nyugaton, a kígyó Keleten, és sebesen tovairamlottak a sziklahasadékokban.

Amerre az öreg haladt, háta mögött a folyosók tüstént megteltek arannyal, mivel a lámpásnak varázsos ereje volt: a követ arannyá, a fát ezüstté, a holt állatokat drágakővé változtatta, a fémet pedig elemésztette. Ám ereje csak akkor hatott, ha a lámpás egymaga világított. Ha idegen fény is volt a közelében, akkor csak szép, szelíd lánggal lobogott, s minden élőlény felüdült tőle.

Az öregember hazatért a hegyoldalon épült házikójába, s a feleségét igen nagy bánatban találta. Ott ült az asszony a tűznél, sírdogált, és sehogy sem tudott megvígasztalódni.

- Jaj, de szerencsétlen vagyok! - jajveszékelt. -Miért is engedtelek el ma!

- Mi a baj? - kérdezte az öreg nagyon csöndesen.

- Mihelyt elmentél - hüppögte -, beállít nagy garral két vándorlegény; gyanútlanul beengedem őket, úgy látom, jóravaló, derék emberek; lenge lángruhát viseltek, mintha lidércek lettek volna. Alighogy átlépték a küszöböt, oly szemérmetlen szókkal kezdtek hízelkedni, s olyan arcátlanok voltak, hogy rágondolni is szégyellek.

- Ej, az urak nyilván csak bolondoztak - mosolygott a férje. - Éveidet tekintve, bízvást beérhették volma köznapi bókokkal is.

- Az éveim! Az éveim! Mindig az éveimet kell emlegetned? - méltatlankodott at asszony. - Hát olyan öreg vagyok én? Köznapi bókok! Tudom én, amit tudok. És nézz körül, milyenek a falak; nézd csak a vén köveket, több mint száz esztendeje nem láttam őket: minden aranyat lenyaltak róluk, s milyen mohón! El sem hinnéd; és közben egyre bizonygatták, hogy sokkal jobb ízű a közönséges aranynál. Miután a falakat simára súrolták, láthatóan igen jó kedvük kerekedett; annyi bizonyos, hogy rövid idő alatt megnőttek, meghíztak és kifényesedtek. Ekkor újrakezdték a pajzánkodást, cirógattak, királynőjüknek neveztek, meg-megrázkódtak, és az arany csak úgy pattogott köröttük; láthatod, most is villog a pad alatt. De micsoda csapás! A kiskutyánk megevett néhány aranyat, és most nézd, ott hever holtan a kandalló mellett; szerencsétlen jószág! Úgy fáj a szívem érte. Csak akkor vettem észre, amikor már továbbálltak, máskülönben nem ígértem volna meg nekik, hogy megadom a tartozásukat a Révésznek.

- Mivel tartoznak?

- Három fej káposztával, három articsókával és három fej hagymával - mondta az asszony. - Megígértem, hogy napkeltekor leviszem a folyóhoz.

- Ezt a szívességet megteheted nekik - mondta az öreg. - Alkalomadtán majd viszonozzák.

- Hogy viszonozzák-e, nem tudom, de megígérték, és esküt is tettek rá.

Ezalatt a kandallóban megroskadt a tűz; az öreg hamut kotort a parázsra, elrakta a csillogó aranyakat, s most ismét tündöklő fénnyel világított a lámpása egymagában; a falat ellepte az arany, a kiskutya pedig olyan szép onix-kővé változott, hogy annál szebbet elképzelni sem lehet. A barna és fekete színek játéka párját ritkító remekművé avatta a becses követ.

- Fogd a kosarad - szólt az öregember -, és tedd bele az onixot; azután rakd köréje a három káposztát, a három articsókát, a három hagymát, és vidd le a folyóhoz. Déltájban vitesd át magad a kígyóval, és keresd fel a szép Liliomot; add oda neki az onixot, ő majd megeleveníti az érintésével, aminthogy az érintésével minden elevent megöl; hűséges társra lel majd benne. Mondd neki, hogy ne bánkódjék, megváltása közeleg, a súlyos csapást tekintse nagy szerencsének, mivel eljött az idő.

Az öregasszony fogta a kosarát, s mihelyt megvirradt, útra kelt. A túlsó partról fényesen ragyogott a kelő nap, a folyócsillogott a távolban; az asszony súlyos léptekkel haladt, mivel a kosár nyomta a fejét, pedig az onix nem is volt olyan nehéz. Ha holtat vitt, meg sem érezte; sőt, olyankor a kosár fölemelkedett, és lebegett a feje fölött. Ám ha friss zöldséget vagy eleven kis jószágot kellett vinnie, alig bírta terhét. Kedvetlenül bandukolt egy darabig, majd ijedten megtorpant; kis híján rálépett az Óriás árnyékára, mely a sík földön a lába elé vetődött. Csak utána látta meg magát a behemót Óriást, amint fürdőzése végeztével kijött a folyóból; nem tudta, hogyan térjen ki az útjából. Amikor az Óriás észrevette az asszonyt, tréfásan ráköszönt, és árnyékujjai máris a kosárban kotorásztak; könnyedén és ügyesen kivettek egy káposztát, egy articsókát meg egy hagymát, s az Óriás szájához vitték; aztán továbbsétált a folyóparton, és utat nyitott az asszonynak.

HH2

Az asszony azon tűnődött, ne forduljon-e inkább vissza, hogy kertjéből pótolja a hiányt, de kétségei közepette is csak ment tovább, s hamarosan elért a folyó partjára. Sokáig ült ott, a Révészre várva, majd végre-valahára megpillantotta: egy különös utassal ladikázott át a folyón. A ladikból egy délceg nemesifjú lépett a partra, de az asszony nem ért rá, hogy alaposabban szemügyre vegye.

- Mit hoztál? - kiáltott oda a vénember.

- Itt a zöldség, a Lidércek tartozása - válaszolta az asszony, s mutatta a portékáját.

A vénember, hogy kettőt talált egy-egy fajtából, felfortyant, és kijelentette, hogy ezt nem fogadhatja el. Az asszony rimánkodni kezdett, elmondta, hogy most nem mehet haza, nagy út áll előtte, és súlyos a teher. A másik azonban nem tágított, s bizonygatta, hogy különben sem rajta múlik a dolog.

- Ami nekem jár - magyarázta -, azt kilenc óra hosszat egyben kell hagynom, és semmit el nem vehetek addig, míg a folyónak oda nem adtam a harmadát.

Végül, hosszas alkudozás után, így szólt a vénember:

- Van még egy mód. Ha vállalod a kezességet a folyóval szemben, és hajlandó vagy elismerni magadat adósnak, akkor átveszem a hat darabot, de még így is pórul járhatsz.

- Ha megtartom a szavam, csak nem járok pórul?

- Semmiképpen sem. Mártsd a kezed a vízbe - folytatta az öreg -, és ígérd meg, hogy huszonnégy órán belül megadod a tartozásodat.

Az öregasszony úgy is tett, de mekkora volt az ijedelme, amikor koromfeketén húzta ki a kezét a vízből! Szidalmazta a vénembert, s egyre mondogatta, hogy a keze volt a büszkesége, s ha keményen kellett is dolgoznia, értette a módját, hogy e nemes végtag fehér és kecses maradjon. Haragosan nézte a kezét, majd kétségbeesve kiáltott fel:

- Jaj, újabb csapás! Most látom, hogy ez a kezem egészen összezsugorodott, sokkal kisebb a másiknál.

- Ez most csak látszat - mondta a vénember -, de ha nem állod a szavad, valóra válhat. A kéz egyre sorvad, végül egészen összezsugorodik, noha munka közben nem érzed hiányát. Mindent elvégzel vele, de látni a kezedet nem fogják az emberek.

- Inkább használni ne tudjam, semhogy lássák a bajomat - mondta az öregasszony. - No de mindegy, úgyis megtartom a szavam, hogy mihamarabb szabaduljak ettől a fekete bőrtől és szorult helyzetemből.

DNEzzel felkapta a kosarat, mely magától a feje fölé emelkedett és ott lebegett; a fiatal férfi után szaladt, aki gondolataiba mélyedve ballagott a vízparton. Király termete és különös öltözéke nagy hatást tett az öregasszonyra.

Mellét fényes páncél födte, melyen átrezdült szép testének minden mozdulata. Vállát bíborköpeny körítette, feje födetlen volt, barna haja csigás fürtökben omlott alá; nyájas arcát megaranyozta a napsugár, formás, izmos lába szárát szintúgy. Mezítláb baktatott a forró homokon, és mély bánatában láthatólag alig vett tudomást a külső világról.

A locska öregasszony megpróbálta szóra bírni, de kurta válaszaiból nem sokat tudott meg, végül is, bár vonzotta szép szeme, belefáradt a hiábavaló faggatózásba, s búcsút véve tőle, így szólt hozzá:

- Te nagyon lassan jössz, uram, én pedig nem mulaszthatom el a kellő pillanatot, hogy a zöld kígyón átkeljek a folyó túlpartjára, a szép Liliomnak átadni uram becses ajándékát.

Így szólván előresietett, de az Ifjú ugyanolyan gyorsan utánairamodott, s máris a sarkában volt.

- Te a szép Liliomhoz igyekszel? - kiáltotta. - Hiszen akkor mi egy utat járunk. És miféle ajándékot viszel neki? - Nem illendő dolog, uram - vetette oda az asszony -, hogy miután oly kurtán-furcsán intézted el a kérdéseimet, most egyszeriben ily mohón kutakodol titkaimban. De ajánlok egy cserét: ha elmeséled nekem életedet, én sem titkolom el a magam s ajándékom történetét.

Hamarosan megegyeztek; az asszony elmesélte élete sorát, a kutya históriáját, s meg is mutatta neki a csodálatos ajándékot.

Az Ifjú nyomban kiemelte a kosárból a természet remekművét, és karjába vette a kutyát, mely édesdeden aludni látszott.

- Te boldog jószág! - kiáltott fel -, kezével illet majd, életre kelt téged, holott az élők menekülnek előle, szomorú sorsuktól rettegvén. De mit beszélek én szomorúságról! Hát nem sokkal szomorúbb és szánalmasabb a közelségétől megbénulni, mintsem a kezétől meghalni?

- Nézz rám - fordult az öregasszonyhoz -, mily nyomorúságot kell szenvednem fiatal koromra. Ezt a páncélt dicsőséggel hordtam csatákon, ezt a bíbort bölcs országlással igyekeztem kiérdemelni, a sors csupán ennyit hagyott meg nekem: amazt haszontalan tehernek, emezt cifra limlomnak. Koronám, jogarom, szablyám odavan, s most olyan szegény és gyámoltalan vagyok, mint akármelyik földi halandó; mert bizony oly baljós az ő szép kék szemének pillantása, hogy minden eleven lényt megfoszt erejétől, s akiket nem öl meg keze érintésével, azok is úgy érzik, mintha élő árnyakként bolyonganának a világban.

Így ömlött belőle a panasz, ám az öregasszony kíváncsiságát semmiképpen sem elégítette ki, mert ő nem belső állapotáról, hanem külső körülményeiről szeretett volna hallani. Hiszen sem atyjának, sem birodalmának nevét nem ismerte még. De az csak simogatta a megkövült kutyát, mely úgy áthevült a nap sugarától s az Ifjú meleg testétől, mintha maga is eleven volna. Az Ifjú sokat kérdezősködött a lámpásos emberről, a szent fény tulajdonságáról, s láthatólag ettől remélte szomorú sorsának jobbra fordulását.

E beszélgetés közben megpillantották messziről a híd fenséges ívét, mely az egyik parttól a másikig nyúlt, s tündöklőn csillogott a nap fényében. Szemük-szájuk elállt a csodálkozástól, mert ezt az építményt sohasem látták még ilyen nagyszerűnek.

GW

- Hát nem volt szép már akkor is - lelkendezett a királyfi -, amikor úgy emelkedett a szemünk előtt, mintha jáspisból és kvarckőből építették volna? Szinte fél rálépni az ember, mert úgy tetszik, mintha smaragdból, kalcedonból és krizolitból rakták volna egybe, szemet gyönyörködtető változatossággal.

Egyikük sem tudott a kígyón esett változásról; mert hiszen a kígyó feszítette ki testét minden délben a folyó fölé, s lebegett ott merész ívű híd gyanánt. A vándorok áhítatosan léptek rá, és hallgatagon ballagtak át rajta.

Még jószerivel át sem értek a túlsó partra, amikor a híd meglendült, elmozdult, hamarosan a víz színére ereszkedett, s a zöld kígyó, igazi alakjában, a vándorok után siklott a szárazra. Mindketten megköszönték, hogy átmehettek a hátán a víz fölött, majd nyomban arra lettek figyelmesek, hogy hármukon kívül alighanem mások is vannak a társaságban, noha számukra láthatatlanul. Valami sziszegésfélét hallottak a közelből, amire a kígyó szintén sziszegve válaszolt; ahogy jobban odafigyeltek, értették is:

- Először majd rangrejtve nézünk körül a szép Liliom kertjében - szólt néhány hang, hol erősebben, hol halkabban -, s téged arra kérünk, hogy mihelyt leszállt az éj, s mi illő módon mutatkozhatunk, vezess bennünket a tökéletes Szépség színe elé. Megtalálsz a nagy tó partján.

- Ám legyen - mondta a kígyó, s egy suhogó hang szállt el a légben.

Három vándorunk immár azon tanakodott, milyen rendben jelenjenek meg a szép szűz színe előtt, mert ámbátor egyszerre többen is tartózkodhattak körötte, érkezniök vagy távozniok csak egyenként volt ajánlatos, hacsak nem akartak súlyos szenvedést okozni önmaguknak.

HH3Elsőnek az asszony közeledett a kerthez, kosarában az átváltozott kutyával, és kereste pártfogóját, akit könnyű volt megtalálnia, minthogy éppen hárfázott s énekelt; a kedves hangok eleinte úgy mutatkoztak, mint csöndes tó színén a gyűrűző körök, majd halk fuvalommal megrebbentették a fűszálakat s a bokrokat. Egy körülkerített zöld helyen, szebbnél szebb fák pompás csoportjának hűvösében ült a szép szűz, s egy szempillantás alatt ismét elbűvölte a szemét, a fülét és a szívét az öregasszonynak, aki megbabonázva közeledett hozzá, és magában felfohászkodott, hogy százszorta szebb lett, amióta nem látta. A jóasszony már messziről magasztaló szókkal köszöntötte a legkedvesebb leányt:

- Ó, mily boldogság reád tekinteni! Mily égi fényt sugárzol magad köré, ahol megjelensz! Mily édesen nyugszik öledben a hárfa, mily szelíden simul karodba, mint áhítozik kebledre, mily gyöngéden zendül meg karcsú ujjaid érintésétől! Háromszorosan boldog az ifjú, aki elfoglalhatja helyét!

E szavakkal közelebb lépett; a szép Liliom feltekintett, lebocsátotta kezét, és így válaszolt:

- Ne búsíts elhamarkodott dicsérettel, mert csak annál fájdalmasabban érzem boldogságomat. Nézd, holtan hever lábam előtt szegény kanárimadaram, aki máskor oly kedvesen dícsérte dalaim; szokása volt, hogy hárfámra telepedjék, és jól megtanulta, hogy nem szabad hozzám érnie; de ma, amint alvástól felüdülve, csöndes reggeli dalba kezdek, és kis dalnokom vígabban, mint valaha, megzendíti harmóniáit, héja húz el a fejem fölött; szegény madárkám rémülten bújik a keblembe, és én abban a pillanatban érzem búcsúzó életének utolsó rándulásait. Noha pillantásomtól találva, a rabló eszméletlenül bukik amott a vízbe, bűnhődése már már mit sem segíthet, kedvencem halott, és sírja már csak kertem bús csalitját fogja gyarapítani.

- Szedd össze magad, szép Liliom! - kiáltotta az asszony, és felszárította könnét, amit a boldogtalan leány elbeszélése csalt a szemébe. - Végy erőt magadon! Az én emberem azt üzeni neked, hogy tűrtőztesd bánatod, s a legnagyobb bajt a legnagyobb boldogság hírnökének tekintsed, mert eljött az idő. És azavamra - folytatta az öregasszony -, furcsa dolgok történnek a világban. Nézd csak a kezem: hogy megfeketedett! Szavamra, már sokkal kisebb, sietnem kell, míg el nem sorvad egészen! Miért kellett jótékonykodnom a Lidércekkel, miért az Óriással találkoznom, és miért a kezem a folyóba mártanom? Nem tudnál kölcsönadni egy fej káposztát, egy articsókát és egy fej hagymát? Odaadom a folyónak, és akkor a kezem fehér lesz, amilyen volt azelőtt, akár odatehetném a tiéd mellé.

HH- Káposztát és hagymát még éppenséggel találhatnál, de articsókát már hiába keresel. Nagy kertem növényei sem nem virágoznak, sem gyümölcsöt nem teremnek; ám ha letöröm akármelyik ágat, és elültetem egy szeretett lény sírján, azon nyomban kihajt, és magasra nő. Fájdalom, így nőttek szemem láttára ezek a fák, ezek a bokrok, ezek a ligetek is. E píneák ernyői, e ciprusok obeliszkjei, az oszlopos tölgyek és bükkök mind, mind zsenge ágacskák voltak, mindet az én kezem ültette szomorú emlékül a máskülönben terméketlen földbe.

Az öregasszony ügyet sem vetett erre a beszédre, egyre csak a kezét nézte, amely a szép Liliom közelében mintha percről percre feketedett és zsugorodott volna. Már-már fogta is a kosarát, hogy elsiessen, amikor feleszmélt, hogy a legfontosabbat elfelejtette. Mindjárt ki is vette belőle az átváltozott kutyát, és letette a szép szűz mellé a fűbe.

- Az uram küldi emlékül - mondta -, tudod, hogy érintéseddel megelevenítheted ezt a drágakövet. Ez a szófogadó, hűséges jószág bizonyára sok örömöt szerez majd neked, s elvesztésén érzett bánatomat csak az a gondolat enyhíti, hogy tenálad lesz ezentúl.

A szép Liliom örvendezve és szemmel látható csodálkozással nézegette a kedves jószágot.

- Szaporodnak a jelek - mondta -, amelyek némi reménnyel töltenek el; de jaj! vajon nem csupán természetünk hiú képzelgése, hogy amikor sokasodnak a bajok, a közeli boldogságban reménykedünk?

 

Mit ér a sok jel? A halott madárka
és a barátnő sorvadó keze?
A drágakő-kutyának van-e mása?
Hát nem a lámpás küldte őt ide?

Nincs más bizalmasom, csupán a bánat,
nem érzek semmi édes emberit.
A szentély lenn a parton mért nem állhat,
és mért nem épülhet meg már a híd?

 

A jóasszony türelmetlenül hallgatta a dalt s a szép Liliom szívhez szóló hárfakíséretét, amely mindenki mást elbűvölt volna. Éppen búcsúzkodni akart, ám ezúttal a zöld kígyó érkezése tartóztatta fel. Emez meghallotta a dal utolsó sorait, és bizakodó szavaival most erőt öntött a szép Liliomba.

- Betelt a jövendölés a hídról! - kiáltotta. - Kérdezd csak meg ettől a jóasszonytól, mily pompás látványt nyújt az íve. Ami eddig átlátszatlan jáspis és zöld kvarc volt, melynek csupán a szélein sejlett át a fény, most áttetsző drágakővé változott. Nem tisztább a berill, és nem tüzesebb a smaragd sem.

- Sok szerencsét hozzá - mondta Liliom -, de bocsásd meg, ha úgy vélem, nem telt még be a jövendölés. A te hidad magas ívén csak gyalogosok kelhetnek át, ám aza ígéret úgy hangzott, hogy lovak, kocsik s minden rendű és rangú utasok egyszerre jöhetnek és mehetnek át azon a hídon. Nem szólt-e a jóslat a nagy pillérekről is, amelyek maguktól nőnek ki a folyóból?

Az öregasszony mindvégig a kezére meredt, most félbeszakította a beszélgetéset, és elköszönt.

- Várj még egy pillanatig - mondta a szép Liliom -, és vidd magaddal szegény kanárimat is. Kérd meg a lámpást, hogy változtassa szép topázzá, érintésemmel én majd feltámasztom, és hűséges kiskutyáddal együtt ők lesznek legkedvesebb játszótársaim. De siess, ahogyan csak bírsz, mert napszálltakor eléri szegény jószágot a csúf enyészet, és örökre megbontja formájának szép rendjét.

Az öregasszony puha levelek közé fészkelte a kis tetemet a kosarában, és elsietett.

- Akármint legyen is - mondta a kígyó, folytatva a félbeszakadt beszélgetést -, a szentély megépült.

- De nem áll még a folyóparton - ellenkezett a szép szűz.

- Még a föld méhében rejtőzik - mondta a kígyó. - Láttam a királyokat, és szólottam velük. - De mikor fognak felkelni? - kérdezte Liliom.

A kígyó így válaszolt:

- Hallottam, amint a szentélyben felcsendültek a súlyos szavak: "Eljött az idő!"

Jóleső öröm ragyogott fel a szép szűz arcán.

- Hiszen ma már másodszor hallom a boldogító igét - mondta -, mikor jön el a nap, amelyen háromszor fogom hallani?

Felállt, és a csalitból tüstént előlépett egy bájos leány, aki elvette tőle a hárfát. Őt követte egy másik, összecsukta az elefántcsont-faragásos kerti széket, amelyen a szép szűz ült, és hóna alá vette az ezüsthímes vánkost. Azután jött a harmadik, gyöngyökkel kivarrott, széles napernyőt hozott, hátha Liliomnak séta közben szüksége van rá. Elmondhatatlanul szép és bájos volt a három leány, de csak növelték Liliom szépségét, hiszen kétség nem fért hozzá, hogy nem vehetik fel vele a versenyt.

A szép Liliom eközben gyönyörködve legeltette szemét a csodálatos kiskutyán. Lehajolt, megérintette, és az abban a szempillantásban felpattant. Vidáman forgatta a fejét, fel s alá futkározott, s végül odaszaladt jótevőjéhez, hogy barátságosan köszöntse. Liliom a karjába vette, és magához szorította.

- Ha hideg vagy is - kiáltotta -, s ha csak fél élet munkál is benned, mégis örömmel látlak; gyöngéden foglak szeretni, kedvesen eljátszadozom majd veled, elbecézgetlek és a szívemre szorítalak.

Ezután letette, elkergette, visszahívta, olyan bájosan incselkedett, s olyan vidáman és ártatlanul kergetőzött vele a fűben, hogy mindenkit magával ragadott öröme, mint ahogy nem sokkal előtte bánata hangolta szánalomra mindannyiuk szívét.

A vidámságnak, a kedves incselkedésnek a bús Ifjú érkezése vetett véget. Úgy ért oda, ahogy már láttuk, csak mintha a nap heve még jobban elbágyasztotta volna, még sápadtabb lett a szeretett lény színe előtt. Öklén hozta a héját, amely olyan csendesen megült ott, mint egy galamb, és lecsüggesztette a szárnyát.

_ Nem szép tőled - kiáltott rá Liliom -, hogy idehozod nekem ezt a gyűlöletes állatot, ezt a szörnyeteget, amelyik megölte kis dalnokomat!

- Ne bántsd ezt a szerencsétlen madarat! - válaszolta rá az Ifjú. - Vádold inkább önmagadat és a sorsot, és nézd el nekem, hogy nyomorúságom osztályrészesével társulok.

Ezalatt a kiskutya szüntelenül ingerkedett a szép szűzzel, ő meg viszonzásul szeretetének ezernyi jelével halmozta el az áttetsző, kedves jószágot. Összecsapta a tenyerét, hogy elijessze; majd futásnak eredt, hogy maga után csalogassa. Próbálta elfogni, ha menekült, és elkergette, ha az megpróbált hozzádörgölődzni. Az Ifjú szótlanul és növekvő ingerültséggel nézte; de a végén, amikor a csúf állatot, amely borzadállyal töltötte el az Ifjút, a karjába vette, fehér keblére ölelte Liliom, és mennyei ajkával fekete orrát csókolgatta, az Ifjút elhagyta a béketűrés, és elkeseredve kitört:

- Miért kell végignéznem éppen nekem, aki szomorú sorstól sújtottan, tőled tán örökre elszakítva élek a közeledben, s aki általad vesztettem el mindent, még önmagamat is, miért kell végignéznem, hogy egy természetellenes torzszülött örömet fakaszt benned, megnyeri szívedet, és ölelésedet élvezi? Sokáig kell még vaktában bolyonganom, s rónom a szomorú kört a folyón innen és túl? Nem! Szunnyad még keblemben egy szikrája a hajdani hősiességnek; hadd kapjon most lángra, utolsót lobbanva! Ha kövek pihenhetnek kebleden, hadd változzam kővé! Ha érintésed öl, hadd haljak meg a kezedtől!

DN

E szavakkal heves mozdulatot tett; a héja fölrebbent a kezéből, ő pedig odarohant a szép szűzhöz; az kinyújtotta kezét, hogy feltartóztassa, de csak annál hamarabb érintette meg. Az Ifjú elvesztette eszméletét, és Liliom rémülten érezte keblén a kedves terhet. Felsikoltva hátralépett, és a hűséges Ifjú élettelenül csúszott karjából a földre.

Megtörtént a szörnyűség! A bájos Liliom kővé meredve állt, és szemét az élettelen holttestre szögezte. Úgy érezte, keblében megáll a szív, és szemében elapadt a könny. A kiskutya hiába próbált barátságos mozdulatot kicsalogatni belőle; barátja halálával megszűnt számára az egész világ. Néma kétségbeesésében nem fordult segítségért senkihez, mivel nem remélt segítséget senkitől.

Annál fürgébben mozdult meg a kígyó; látszott rajta, hogy segítségen töri a fejét, és valóban, különös mozdulatai azt célozták, hogy legalább elodázzák a baj legközvetlenebb, súlyos következményeit. Hajlékony testével széles kört formált a holttest körül, fogával a farkába harapott, és így feküdt csöndesen.

Kisvártatva odalépett Liliom egyik szép szolgálója, hozta az elefántcsont kerti széket, és szíves mozdulattal unszolta a szép szüzet, hogy üljön le; hamarosan odalépett a második is, színes fátyolt hozott, és inkább felékesítette, mintsem befödte vele úrnőjének fejét; a harmadik odanyújtotta neki a hárfát, s alighogy Liliom magához szorította a pompás hangszert és kicsalt néhány hangot a húrokból, már jött is vissza az első leány egy fényes, kerek tükörrel, odaállt a szép szűz elé, felfogta pillantását, és olyan képet tartott elébe, hogy annál szebb nincsen a természetben. Szépségét növelte a fájdalom, varázsát a fátyol, kecsességét a hárfa és bármennyire remélte is a szemlélő, hogy megváltozik szomorú állapota, mégis azt kívánta, bárcsak úgy örökíthetné meg magának a képét, ahogyan most látja.

Csendes pillantást vetve a tükörbe, hol sóvárgó hangokat csalt ki a húrokból, hol fel-felcsapott benne a fájdalom, s ilyenkor a húrok zúgva zengték vissza panaszát; olykor-olykor dalra nyitotta ajkát, de elakadt a hangja; ám hamarosan könnyekben oldódott fel fájdalma, két leány segítőn karolta át, öléből kicsúszott a hárfa; a fürge szolgálólány még idejében megfogta a hangszert, és arrébb tette.

- Ki keríti elő a lámpásos embert, mielőtt leáldozna a nap? - sziszegte a kígyó halkan, de érthetően.

A leányok egymásra néztek, Liliom szeméből bővebben patakzott a könny. Ebben a pillanatban lélekszakadva jött vissza az asszony a kosárral.

- Elvesztem, tönkrementem! - jajveszékelt. - Nézzétek, majdnem egészen elsorvadt a kezem! Sem a Révész, sem az Óriás nem volt hajlandó átvinni a folyón, mert még adósa vagyok a víznek; hiába kínáltam száz fej káposztát és száz fej hagymát, nem kell nekik több, csak a három darab, articsókát pedig sehol sem találni ezen a vidéken.

- Hagyd most a magad baját - mondta a kígyó -, és próbálj itt segíteni; talán ez rajtad is segít. Siess, ahogy csak bírsz, keresd meg a Lidérceket; ahhoz még világos van, hogy meglásd őket, de talán meghallod, hogy kacarásznak és lobognak. Ha sietnek, még átviszi őket az Óriás a folyón, s megtalálhatják és ideküldhetik férjedet a lámpással.

Az asszony szedte a lábát, ahogyan csak tudta, és a kígyó láthatólag ugyanolyan türelmetlenül várta kettejük visszatértét, mint maga Liliom. A cserjés fáinak már csak a koronáját aranyozta meg a lebukó nap sugara, és a tó és a rét fölött hosszúra nyúltak az árnyak; a kígyó türelmetlenül izgett-mozgott, Liliom könnye hullott, mint a záporeső.

Szorult helyzetében a kígyó mindenfelé nézegetett, mert minden pillanatban attól félt, hogy lemegy a nap, az enyészet behatól a varázskörbe, és menthetetlenül eléri a szép Ifjút. Végül fenn a magas levegőégben megpillantotta a bíborvörös szárnyú héját: mellével fogta fel a lebukó nap utolsó sugarait. A kígyó látva a kedvező jelet, megrázkódott örömében, és nem is csalatkozott, mert hamarosan feltűnt az ember a lámpással: úgy siklott a tó vizén, mintha korcsolyázna.

A kígyó nem mozdult helyéről, Liliom azonban felállt, és odakiáltott az öregnek:

- Mely jó szellem vezérelt ide éppen most, amikor oly nagyon áhítozunk utánad, és oly nagy szükségünk van reád?

- A lámpásom szelleme küldött - válaszolt az öreg -, és a héja vezetett ide. A lámpás sisteregni kezd, ha valahol szükség van rám, és ilyenkor csak fölnézek az égre valami jel után; vagy egy madár, vagy egy meteor mindig megmutatja, hogy melyik égtájnak induljak. Nyugodj meg, szép leány! Hogy segíthetek-e, nem tudom; egy ember magában semmit sem tehet, csak ha másokkal jókor összefog. Várjunk még, és reménykedjünk!

- Tartsd a köröd zárva - folytatta a kígyóhoz fordulva, miközben melléje telepedett egy dombocskára, és megvilágította a holttestet. - Hozzátok ide azt a kedves kanárit is, és tegyétek be a körbe!

A lányok kivették a kicsi tetemet a kosárból, amelyet az öregasszony otthagyott, és úgy tettek, ahogy az öregember mondta.

Közben leszállt a nap, és ahogy megsűrűsödött a homály, már nemcsak a kígyó és az öregembernek a lámpása világított sajátos módon, hanem szelíd fénnyel sugárzott Liliom fátyla is, gyengéd hajnalpírba vonva halvány orcáját, és végtelenül kedves színekbe fehér ruháját. Csöndesen elgondolkodva nézték egymást, s aggodalmukat és bánatukat enyhítette a remény bizonyossága.

Ezért nem is volt ellenükre, hogy megjelent az öregasszony is a két jókedvű Lidérc társaságában, akik időközben ugyancsak tékozló módon szórhatták, amijük volt, mert alaposan lefogytak megint, viszont annál tisztelettudóbban viselkedtek a hercegnővel és a többi hölgyekkel. A legnagyobb határozottsággal és roppant nyomatékkal hangoztattak meglehetősen hétköznapi dolgokat; különösen fogékonynak mutatkoztak ama varázsos szépség iránt, amelyet a sugárzó fátyol kölcsönzött Liliomnak és kíséretének. A nők szemérmesen lesütötték szemüket, és szépségük dícséretétől valóban megszépültek. Elégedett és nyugodt volt mindenki, csak az öregasszony nem. Jóllehet férje megnyugtatta, hogy amíg rávilágít a lámpása, nem fog tovább zsugorodni a keze, ő egyre sopánkodott, hogy ha ez így megy tovább, még éjfél előtt tökéletesen elsorvad ez a becses végtag.

A lámpásos ember közben jól odafigyelt a Lidércek beszélgetésére, és örült, hogy Liliomot elszórakoztatja és felvidítja a társalgásuk. És eközben valóban éjfél lett, senki sem tudta, hogyan.

Az öregember fölnézett a csillagokra, és így szólt:

- Együtt vagyunk e kedvező órán; ki-ki tegye dolgát, ki-ki teljesítse kötelességét, és az egyetemes boldogság úgy fogja felszívni a magános fájdalmakat, mint ahogy az egyetemes boldogtalanság a magános örömöket elnyeli.

E szavak nyomán csodálatos zsivaj kerekedett: valamennyi jelenlévő hangosan sorolta, ki-ki magának, hogy mi a teendője, csak a három leány hallgatott; egyikük a hárfával aludt el, a másik a napernyővel, a harmadik a kerti székkel, és ezt nem is lehetett rossz néven venni tőlük, minthogy már későre járt. A lobogó ifjak, a szolgálóknak odavetett pár felületes bók után, a végén már csak a szépek szépével, a szép Liliommal foglalkoztak.

- Fogd a tükröt - mondta az öregember a héjának -, és az első napsugárral világítsd meg az alvó leányokat, s a visszaverődő fénnyel ébreszd fel őket a magasból!

Ekkor már mozgolódott a kígyó is, feloldotta a kört, és széles gyűrűkben tekerődzött a folyó felé. Ünnepélyesen követte a két Lidérc; most fölöttébb illedelmes lángoknak látszottak. Az öregasszony és férje megragadták a kosarat, amelynek szelíd fényét eddig úgyszólván észre se vette senki, kétfelől fogták meg, s az mind nagyobb és mind fényesebb lett; beletették az Ifjú holttestét, s a mellére fektették a kanárimadarat; a kosár fölemelkedett, és az öregasszony feje fölött lebegett, aki nyomon követte a Lidérceket. A szép Liliom karjába vette a kiskutyát és az öregasszonyhoz szegődött, a lámpásos ember zárta be a menetet, és a környéket sajátos ragyogásba vette ez a sokféle fény.

Ámde a társaság, amikor a folyóhoz ért, nem csekély csodálkozással látta, mily pompás ív feszül fölötte: a jótevő kígyó vetett elébük ragyogó utat. Nappal az áttetsző drágaköveket bámulták meg, amelyekből a híd állt, éjjel meg fénylő pompáját csodálták. Fent élesen vált ki a sötét égből a ragyogó ív, lent élénk sugarak villóztak a középpont felé, s mutatták az építmény könnyed szilárdságát. A menet lassan vonult át rajta, és a Révész, aki a távolban kinézett kunyhójából, csodálkozva látta a ragyogó ívet és a rajta vonuló különös fényeket.

GW

Mihelyt a túlsó partra értek, a híd sajátos módon megingott, és hullámzó mozdulatokkal a víz színére ereszkedett. A kígyó hamarosan partot ért, a kosár a földre szállt, a kígyó ismét gyűrűbe fogta, az öregember meghajolt a kígyó előtt, és megkérdezte tőle:

- Mit határoztál?

- Azt, hogy feláldozom magam, mielőtt feláldoznának - válaszolta a kígyó -, ígérd meg, hogy nem hagysz egyetlen követ sem a parton.

Az öregember megígérte, majd így szólt a szép Liliomhoz:

- Érintsd meg a kígyóót a bal kezeddel, jobboddal pedig kedvesedet!

Liliom térdre ereszkedett, és megérintette a kígyóót és a holttestet. Abban a szempillantásban a tetem láthatólag életre kelt: megmozdult a kosárban, fel is ült, és ülve maradt; Liliom meg akarta ölelni, ám az öregember visszatartotta, de az Ifjút támogatta, vezette, amint az a kosárból, majd a körből kilépett.

Az Ifjú csak állt, a kanári verdesett a vállán; újra volt bennük élet, de a lélek még nem tért vissza; a szép barát nyitva tartotta szemét, de nem látott, legalábbis úgy tűnt, hogy részvétlenül néz mindent; közben elült a csodálkozás e különös eset miatt, s csak akkor vették észre, hogy milyen furcsa változáson esett át a kígyó. Szép karcsú teste ezernyi fényes drágakőre hullott szét; az öregasszony, ahogy a kosaráért nyúlt, vigyázatlanul rájuk lépett, és a kígyó alakjából már semmi sem látszott, csak fénylő drágakövekből formált szép kör volt a fűben.

Az öregember rögtön nekilátott, hogy a kosárba szedegesse a köveket, segített a felesége is. Azután a kosarat ketten a partra vitték, s egy magasabb helyről az öregember az egész rakományt a folyóba öntötte, a szép szűznek és az öregasszonynak nem csekély méltatlankodása közepette, mivel ők örömest megtartottak volna néhány követ. Fénylő és hunyorgó csillagok gyanánt úsztak tova a kövek a hullámokon, és nem lehetett látni, hogy elenyésznek vagy alámerülnek-e a messzeségben.

- Uraim - fordult ekkor az öregember parancsoló hangon a Lidércekhez -, most megmutatom az utat, és megnyitom a folyosót, de igen nagy szívességet tesznek mindannyiunknak, ha kinyitják a szentély kapuját, amelyen ezúttal be kell majd lépnünk, s amelyet kegyelmeteken kívül nem nyithat ki más.

A Lidércek udvariasan meghajtották magukat, és hátrább húzódtak. Az öregember a lámpással előrement a sziklába, amely most feltárult előtte; az Ifjú szinte gépiesen ment utána; Liliom csendesen és félénken egy kissé messzebbről követte; az öregasszony nem szeretett volna lemaradni, és kinyújtotta a kezét, hogy ráessék férje lámpásának fénye. Végül a Lidércek zárták a menetet, s dugták össze lángjuk hegyét, mintha beszélgetnének.

Nem mentek sokáig, a menet máris egy óriási érckapu előtt találta magát, amelynek szárnyait aranylakat zárta. Az öregember nyomban odahívta a Lidérceket; nem kellett nekik sok bíztatás, buzgón munkához láttak, s leghegyesebb lángnyelvükkel felolvasztották a lakatot és a reteszt.

GW

Megdördült az érc, amikor a kapuk kipattantak, és a szentélyben feltűntek a királyok méltóságos képmásai, ahogy rájuk hullottak a behatoló fények. Mindenki meghajolt a tiszteletet parancsoló uralkodók előtt, a Lidércek meg szinte azt se tudták, hogyan hajbókoljanak.

Kisvártatva megszólalt az Aranykirály, és ezt kérdezte:

- Honnan jöttök?

- A világból - válaszolta az öregember.

- Hová mentek? - kérdezte az Ezüstkirály.

- A világba - mondta az öregember.

- Mit akartok nálunk? - kérdezte a Vaskirály.

- Benneteket kísérni - felelte az öregember.

A keverék-király éppen szóra nyitotta ajkát, amikor az Aranykirály rászólt a Lidércekre, akik túlságosan közel merészkedtek hozzá:

- Táguljatok innét, az én aranyom nem a ti ínyeteknek való!

Erre azok az Ezüstkirályhoz fordultak, hozzásimultak, öltözéke szépen csillogott sárgás fényükben.

- Én szívesen látlak benneteket - mondta az nekik -, de táplálékkal nem szolgálhatok; lakjatok jól másutt, és adjátok nekem a fényeteket!

A Lidércek elhúzódtak onnéz, és elsurranva a Vaskirály előtt, aki látszólag ügyet sem vetett rájuk, odamentek a keverék-királyhoz.

- Ki lesz a világ ura? - kérdezte ez elcsukló hangon.

- Aki a talpán áll válaszolta az öregember.

- Én vagyok az - mondta a keverék-király.

- Hamarosan elválik - mondta az öregember -, eljött az idő.

A szép Liliom a nyakába borult az öregnek, és nagy szeretettel megcsókolta.

- Szentatyám - mondta neki -, ezerszer köszönöm, mert harmadszor hallom az ígéretes szót.

GWAlighogy ezt kimondta, még szorosabban átölelte az öreget, mert megingott alattuk a föld; összekapaszkodott az öregasszony is az Ifjúval, csak a fürge Lidércek nem észleltek semmit.

Érezték, hogy megmozdul az egész szentély, akár a hajó, amikor fölszedve a horgonyt, csöndesen kiúszik a kikötőből; úgy tetszett, megnyílik előtte a föld mélye, amerre elhalad. Sehol sem akadt fenn, szikla nem állta útját.

Néhány pillanatig mintha finom eső permetezett volna alá a nyitott kupolán át; az öregember szorosabban ölelte magához a szép Liliomot, és így szólt hozzá:

- Most vagyunk a folyó alatt, és nemsokára célhoz érünk.

Kisvártatva úgy érezték, hogy megállnak, de tévedtek: a szentély emelkedni kezdett.

Különös dübörgés hallatszott a fejük fölött. A nyitott kupolán deszkák és gerendák törtek át recsegve-ropogva, vad összevisszaságban. Liliom és az öregasszony félreugrott, a Lámpásos Öreg megragadta az Ifjút, és helyt maradt. A Révész kis kunyhója - ugyanis a szentély emelkedés közben azt mozdította ki a helyéből és fogadta magába - lassnként alásüllyedt, és elfödte az Ifjút és az öreget.

DN

A nők felsikoltottak, a szentély pedig megrázkódott, mint amikor váratlanul partnak ütődik a hajó. Ijedten botladoztak a nők a kunyhó körül a sötétben, de az ajtó zárva volt, és kopogásukra nem jött válasz. Dörömbölni kezdtek, és nem csekély ámulatukra a végén megcsendültek a gerendák. A bezárt lámpás varázsereje ezüstté változtatta a kunyhó belsejét. Hamarosan átalakította a külsejét is; a nemesfém levetkőzte a deszkák, szárfák és gerendák nyers formáit, és kalapált fémmunka pompás foglalatává lett. Pompázatos kicsi kápolna állt a nagynak közepén, vagy ha tetszik, oltár, a szentélyhez méltó.

Egy belső lépcsőn most megindult fölfelé a nemesIfjú; a lámpásos ember világított elébe, egy másik pedig, aki kurta, fehér ruhát viselt és ezüstevezőt tartott a kezében, szintén segédkezett; nyomban felismerték benne a Révészt, az átváltozott kunyhó hajdani lakóját.

A szép Liliom a külső lépcsőfokokon lépkedett fölfelé, amelyek a szentélyből az oltárhoz vezettek; de egy darabig még távol kellett maradnia kedvesétől. Az öregasszony, akinek a keze mindegyre zsugorodott, amíg a lámpás el volt rejtve, most kifakadt:

- Hát mégis elér a balvégzet? Ennyi csoda között egy sem akad, hogy megmentse a kezem?

Férje a nyitott kapura mutatott, és így szólt:

- Nézd, hajnalodik, siess, fürödj meg a folyóban!

- Miféle tanács ez? - méltatlankodott az asszony. - Egészen meg kell feketednem, és el kell sorvadnom? Hát nem fizettem még meg az adósságomat?

- Eriggy - mondta az öreg -, és fogadj szót! Összes adósságodat leróttad.

Az öregasszony elsietett, és abban a pillanatban megjelent a kelő nap fénye a kupola párkányán; az öregember az Ifjú és a szűz közé állt, és fennhangon így kiáltott:

- Hárman uralkodnak immár a föld kerekén: a bölcsesség, a hamisság és az erőszak.

DNAz első szóra felállott az Aranykirály, a másodikra az ezüst-, a harmadikra pedig nehézkesen felemelkedett a Vaskirály is, miközben a keverék-király ügyetlenül lezökkent.

Aki látta - noha ünnepélyes volt a pillanat -, alig tudta visszafojtani nevetését, mert ez a király se nem ült, se nem feküdt, hanem csak úgy összeroskadt.

A Lidércek, akik eddig ott tébláboltak körötte, most félrehúzódtak. Bár hajnalhasadtával megsápadtak egy kissé, mégis látszott rajtuk, hogy megint jóllaktak, és meghízott a lángjuk; hegyes nyelvükkel ügyesen kinyalogatták a szobor óriás testéből az aranyat. Az így keletkezett szabálytalan üregek egy pillanatig nyitva maradtak, és a test most még olyan volt, mint korábban. De amikor a legfinomabb erecskék is elfogytak, egyszerre megroppant az egész szobor, éspedig éppen azokon a pontokon, amelyek tartják a testet, ha leül az ember; az izületek ellenben, amelyeknek hajolniuk kellene, megmerevedtek. Csak az bírta ki nevetés nélkül, aki elfordította a szemét; viszolyogtató volt látni ezt az idétlen alakot.

A lámpásos ember most lekísérte  az oltártól a meredt tekintetű Ifjút, éspedig éppen a Vaskirályhoz. A hatalmas uralkodó lába előtt kard hevert, vashüvelyben. Az Ifjú felcsatolta.

- A kardot balra, a jobbod szabad! - kiáltotta a hatalmas király. Ezután odaléptek az Ezüstkirályhoz, aki az Ifjú előtt meghajtotta jogarát. Az Ifjú megragadta baljával, a király pedig így szólt hozzá szívélyes hangon:

- Legeltesd a bárányokat!

DNAmikor az Aranykirályhoz értek, ő atyai áldást osztó mozdulattal az Ifjú fejére tette a tölgylombkoszórút, és így szólt:

- Ismerd meg a legmagasztosabbat!

Ez események közepette az öregember feszülten figyelte az Ifjút. A kard felcsatolása után megemelkedetta melle, megmozdult a karja, szilárdabban lépett a lába; amikor a jogart megfogta, úgy tetszett, mintha megszekídülne benne az erő, és kimondhatatlanul vonzó módon mégis hatalmasabbá válnék; amikor pedig a tölgylombkoszorú ékesítette fürtjeit, arcvonásai megelevenedtek, szeme kimondhatatlanul okosan csillogott, és ajkának első szava ez volt: Liliom.

- Kedves Liliom! - kiáltotta, amint az ezüstlépcsőn felsietett hozzá; a szép szűz ugyanis az oltár csipkés oromzatáról nézte végig az Ifjú útját. - Kedves Liliom! Mi nagyszerűbbet  kívánhat magának a férfiember, ha mindennel fel van vértezve, mint ezt a szűzi ártatlanságot és csöndes hajlandóságot, amelyet kebled ígér?

- Ó, barátom - folytatta az öregemberhez fordulva, miközben a három szent szoborra emelte szemét -, fenséges és szilárd a mi atyáink hona, de megfeledkeztél a negyedik erőről, amely régebbtől fogva, egyetemesebben és biztosabban uralkodik a világon: a szeretet erejéről.

E szavakkal a nyakába borult a szép szűznek; az már levette fátyolát, és orcáját most a legszebb, legmaradandóbb pír színezte.

Az öregember mosolyogva válaszolta:

- A szeretet nem uralkodik, hanem teremt, és ez nagyobb dolog.

DN

Az ünneplés, boldogság és elragadtatás közepette észre sem vették, hogy kivirradt, és most a nyitott kapun át egyszerre teljességgel meglepő látvány tárult a társaság szeme elé. Oszlopoktól körülvett, tágas térség alkotta a pitvart, a végében hosszú és pompás híd látszott; számos boltozattal ívelt át a folyón; a híd két szélén kényelmes és pompás oszlopsorok épültek a gyalogosok számára, akik máris ezrével özönlöttek, mentek és jöttek át a hídon. A középső, széles úton marhák és öszvérek, lovasok és kocsik nyüzsögtek, de egymást nem akadályozva, a híd egy-egy oldalán hullámzottak oda meg vissza. Szemmel láthatólag mindenki csodálta a kényelmet és pompát, és az új király s hitvese olyan elragadtatva nézték e tömérdek nép nyüzsgését és elevenségét, mint amilyen boldoggá tette őket kölcsönös szerelmük.

- Emlékezz tisztelettel a kígyóra - mondta a Lámpás Öreg -, életedet köszönheted neki, népeid pedig e hidat, amely most első ízben egyesíti országgá s népesíti be e szomszédos partokat. Azok a lebegő és fénylő drágaköve, feláldozott testének maradványai alkotják e nagyszerű híd pilléreit; rájuk építette önmagát, s rajtuk fog fennmaradni is.

Éppen tudakolni akarták tőle e csodálatos titok megfejtését, amidőn négy szép leány lépett be a szentély kapuján. A hárfáról, a napernyőről és a kerti székről nyomban felismerték Liliom kísérőit, a negyedik azonban, szebb mindhármuknál, ismeretlen volt; testvéri tréfálkozások közepette sietett át velük együtt a szentélyen, és ment föl az ezüstlépcsőn.

- Ezentúl majd jobban hiszel nekem, ugye, kedves feleségem? - kérdezte a lámpásos ember a szép hölgytől. - Szerencsével jártál, s ugyanígy minden teremtett lélek, aki ma reggel fürdik a folyóban!

A megifjodott és megszépült öregasszony - korábbi alakjának nyoma sem maradt - eleven-ifjú karjával átölelte a lámpásos embert, aki szívesen fogadta törleszkedését.

- Ha öreg vagyok hozzád - mondta mosolyogva -, ma más férjet választhatsz; mától fogva csak az a házasság érvényes, amelyet újra megkötöttek.

- Hát nem tudod, hogy te is megfiatalodtál? kérdezte amaz.

- Örülök, hohy fiatal szemedben délceg ifjúnak látszom; újra elfogadom kezed. és örömest élem meg veled a következő évezredet.

A királyné köszöntötte új barátnéját, s vele és többi játszótársával együtt leszállt az oltár belsejébe, mialatt a király, a két férfitól közrefogva, kitekintett a hídra, és figyelmesen szemlélte a nyüzsgő sokadalmat.

De nem sokáig tartott öröme, mert meglátott valamit, ami egy pillanatra felbosszantotta. A nagy Óriás, aki láthatólag még nem ocsúdott fel hajnali álmából, most a hídon dülöngélt, és nagy zűrzavart okozott. Szokása szerint kótyagosan ébredt, s az volt a szándéka, hogy fürdik egyet a folyó ismert öblében; csakhogy szárazföldet talált a helyén, s most a híd széles útján csetlett-botlott. Noha a lehető levigyázatlanabb módon röntott közibe embernek, jószágnak, jelenlétét mindenki megbámulta, de senki sem fogta fel igazán; ám amikor szemébe tűzött a nap, s ő védekezőn fölemelte kezét, iszonyú öklének árnyéka a háta mögött olyan súlyosan és otrombán nyomult a tömegbe, hogy ember s állat csapatostul futott össze, kárt téve egymásban, és félő volt, hogy a vízbe zuhannak.

A király, amint e gonoszságot meglátta, önkéntelenül a kardjához kapott, de meggondolta magát, és a jogarára nézett, majd meg kisérőinek lámpására és evezőjére.

- Kitaláltam a gondolataidat - mondta a lámpásos ember -, de a mi erőnkkel mit sem tehetünk e tehetlen ellenében. Nyugodj meg! Most utoljára komiszkodik, és szerencsére nem vetül ránk az árnyéka.

HHEzalatt az Óriás egyre közelebb ért, s azon, amit nyitott szemmel látott, úgy elbámészkodott, hogy leejtette a kezét, nem tett több kárt, és szájtátva lépett be a pitvarba.

Egyenest a szentély kapujának tartott, de az udvar közepén egyszeriben földbe gyökerezett a lába. Ott állott kolosszális, hatalmas, rőt fényű kőbálvány gyanánt, és árnyéka mutatta az órákat, amiket számjegyek helyett körben kirakott, nemes vonalú és sok jelentésű ábrák jeleztek a földön.

Nem csekély volt a király öröme, hogy hasznos irányba fordult a szörnyeteg árnyéka; nem csekély volt a királyné csodálkozása, amikor a legpompázatosabb öltözékben feljőve az oltártól a hajadonokkal, megpillantotta a különös szobrot, amely csaknem eltakarta a kilátást a szentélyből a hídra.

Ezalatt a sokaság utánanyomult a mozdulatlanul álló Óriásnak, köréje özönlöttek és bámulták. Onnét a szentély felé fordultak, amelyről láthatólag csak most vettek tudomást, és a kapuhoz tolongtak.

E pillanatban a héja éppen fent lebegett a magasban, a kupola fölött, felfogta a nap sugarát, és rávetítette az oltáron álló csoportra. A király, a királyné és kisérőik égi fényben tündököltek a szentély homályos boltíve alatt, és a nép arcra borult előttük. Amikor a sokaság felocsúdott és felkelt, a király az övéivel már leszállt az oltár belsejébe, hogy a titkos csarnokokon át palotájába térjen, a nép pedig szétszóródott a szentélyben, hogy kielégítse kiíváncsiságát. Csodálkozással vegyes áhítattal nézték a talpon álló három királyt, de még jobban szerették volna tudni, miféle szerzet rejtőzik a szőnyeg alatt, a negyedik falmélyedésben; ugyanis valaki, nyilván jó szándékú szemérmességtől indíttatva, pompás takarót terített az összeroppant királyra, és azon szem nem hatolhat át, azt kéz nem meri fellebbenteni.

A nép bizonyára nem tudott volna betelni a bámészkodással és a csodálkozással, és a tolongó sokaság egymást taposta volna össze a szentélyben, ha valami nem irányítja figyelmét megint a térségra.

Váratlanul, mintha az égből hullottak volna, aranyak csörrentek a márványlapokon, a legközelebb álló vándorok odafutottak, hogy megkaparintsák, aztán, emitt is, amott is, megismétlődött a csoda. Nem neház kitalálni, hogy megint az elvonuló Lidércek csintalankodtak, és mulatságul így tékozolták el az összeroppant király testéből származó aranyat.

Az emberek kapzsi vággyal futkároztak ide-oda, tipródtak, tépték egymást, még akkor is, amikor már nem is hullott több arany. Végül, lassanként, szétoszlott a tömeg, ment ki-ki a maga a dolgára, de az a híd a mai napig zsúfolva van utasokkal, és abba a szentélybe járnak a legtöbben a föld kerekén.

 

DN

 


Antal László fordítása


Hermann Hendrich, Hermann Linde, Gustav Wolf és David Newbatt műveinek felhasználásával.

Letölthető változat itt.

Diabemutató itt.

 

A Mese magyarul az alábbi kötetekben jelent meg:

Johann Wolfgang Goethe: Három mese (Európa, 1976)

Goethe Összegyűjtött Művei. Szépirodalmi írások (Európa, 1983)

 

G