Parsifal
a XXI. század embere

 


PWolfram, a lovag-költő híven teljesítette, amit az égi Kerekasztal mellett ígért: megrajzolta lovag-hősének, Parsifalnak életútját és egyben a Grál történetét.

Első pillantásra is különbözik ez a történet minden más ismert „hősi" eposztól, amennyiben a történet hőse itt küldetése célját nem karddal vívja ki, hanem a szavaival. Parsifalnak nincs Nothung-ja, Isten kardját sem tudja kirántani a kőből vagy a tölgyfából.

Egy kérdést kell feltennie, amely kérdés végtelenül egyszerűnek tűnik, bizonyos értelemben kézenfekvőnek is, és mégis: évek hosszú, megpróbáló bolyongása után válik csak képessé Parsifal arra, hogy a sorsfordító kérdést a megfelelő időben, a megfelelő hangsúllyal, a megfelelő személynek feltegye, és ezzel a Grál megváltó erőit a világban felszabadítsa...

Így tekintve a történet talán nem is egy európai irodalmi tradícióhoz tartozó mű, hanem sokkal inkább egy szellemi fejlődési út gyakorlati leírása, az emberi lélek szellem felé való törekvésének megbízható és részletes, mert minden elemében valósághű útitérképe.

Wolfram gazdagon rajzolt tájképei, alakjai azonban nem szórakoztatni kívánják az olvasót, sokkal inkább elmélyült figyelmet, önálló, alkotóképes képzelőerőt kívánnak ébreszteni benne. Olyan tulajdonságokat, amelyek a XIII. század emberének életében még semmiféle jelentőséggel nem bírtak, míg a XX-XXI. század embere számára életbevágóan fontos követelmények.

Komolyan kell-e vennünk Wolfram von Eschenbach szándékait, amelyekkel ezt a több mint 24 ezer sorból álló óriáskölteményt megkomponálta, hihetetlenül részletes leírásait égi és földi történésekről, szellemesen találó jellemrajzait és robusztus humorát?

Talán jól tennénk, ha komolyan vennénk Wolfram igyekezetét. Nem lehetetlen, hogy ha engedünk műve szándékának, lelkünk legmélyebb erőforrásait nyitja fel nekünk, a mai kor magasan fejlett, végsőkig civilizált, mindeközben egyre erősebb lelki kínok között vergődő emberének.

Lehet, Wolfram egyáltalán nem saját korához beszélt, amikor megszólaltatta Parsifalját.

A Grál!

Meglehet, nincs olyan mai ember, akinek belső világában valami meg ne mozdulna erre a rövid szóra, de meglehet, olyan ember sem akad, aki pontos tudomással bír e szónak tárgyi jelentése felől!

Mi hát, avagy ki a Grál?

A legszentebb keresztény ereklye, jáspisból faragott kehely, amelyet Sába királynője valaha Salamonnak ajándékozott, és amely azután hosszú sors-utakon Arimathiai József kincsei közé került, hogy a megfeszítés előtti éjszakán ebből igya a Messiás utolsó korty borát? Végül pedig a haldokló Krisztus vérének edényévé vált, a bűnös világért kiontott ártatlan vér fogadó kelyhévé?

Akkor miért ez a nagy hallgatás, ami a Grált ma is övezi?

Abban a világban, ahol a szent Kereszt milliónyi szilánkját szerte a földtekén drága ereklyeként őrzik, szentek csontdarabjaira templomokat építenek, miért hallani oly ritkán Krisztus rövid földi életének erről az igazán nem jelentéktelen tárgyáról?

Sejthetjük-e a csend okát?

Lehet-e a Grál misztériuma az európai léleknek olyan megrázhatatlan alaprétege, amely csak mostanában kezd a felszín felé emelkedni?


Wolfram nem kehelyről ír, hanem kőről beszél, de inkább mellőzi a leírást, hogy a körülötte zajló széles hömpölygésű történetből, az emberi erők végső megfeszítéséből sejthessünk rá a középben várakozó titokra, mely nyilvánvalóvá kíván lenni.

Európa lelki fejlődésének még csak mostanában időszerű alaprétege nyílik-e ma a Grál említésére?

Olyan mély és mindeddig szükségképpen csendbe burkolt misztérium ez, melynek nincsenek papok és próféták által dogmákba erőszakolt törvényei. Éppen ellenkezőleg: az emberi élet tisztességes harcokban megérlelt integritása, saját bátor igazsága tépi el szemünk elől a fátylat, hogy a Grál előttünk megmutatkozhasson.

A Grál, amely mindenkit azzal táplál, amire szüksége van, amely megújítja a fizikai test életerőit, és amely azokat szolgálja, akik őt szolgálják...

Tudta vajon Wolfram, hogy eljön egyszer az ő évszázada, amikor írását másképpen olvassák, amikor képei az emberi élet sorsfordító pillanataiban a dolgok lényegét váratlan erővel fénybe emelik?

Tudta vajon, hogy az új ezredforduló táján lesznek emberek, akik sorait olvasva hőseiben magukra ismernek, és egyben rá, a krónikásra, aki talán maga volt a legnemesebb alapja minden leírt sorának?

Lesznek emberek, akik nem kelyhet, szent relikviát keresnek fakult pergamenek homályos leírásai nyomán, hanem a maguk személyét a világtörténelem áramába tudatuk erejével úgy ültetik bele, hogy alkotó tetteik által a jövőbe beleépült múlt a mában megjelenhet?

Aki ma megkockáztatja az erős, bátor gondolkodást, az világunk állapotát leginkább fájdalommal éli meg.

Minden terv, törvény, program és reform ellenére a világban élni ma egyre nehezebb, kockázatosabb és kilátástalanabbnak tűnő vállalkozás.

Mégis, mindannyian, akik mostanában a Földre születünk, vállaljuk a kockázatot, a növekvő ködöt, sötétséget, a veszedelmeket. Tudomásul vesszük, hogy sem állam, sem kormány, sem vallási felekezet lelkünket örökbe nem fogadja, élet-támaszt nyújtani képtelen, legfeljebb írott törvényekre mutogat, és a lélek kicsiny-bűnös-tehetetlen voltára emlékeztet.

A modern kor hajnala óta, már a Reneissance kezdetétől az emberi élet színpadán új főszereplő jelentkezett: az addig faji, törzsi, vérségi kötőerők meghatározó áramából lassan, de biztosan kiemelkedni látszott az egyéni ember, az individuum, aki életkérdéseiben egyre inkább a maga egyéni tapasztalataiból, hajlamaiból, meggyőződéseiből kívánt dönteni. Erős idealizmus táplálta ezt az új szándékot benne, ezért igaz lelkesedéssel tűzte ki célul az emberi méltóság három legmagasabb eszményét: a Szabadságot, az Egyenlőséget és a Testvériséget.

Az utolsó kétszáz esztendő azonban baljós jeleket festett határtalan ígéretektől tágas egünkre: tisztesség, szorgalom, önérzet, együttérzés, bizalom lassan mind elvont főnevekké váltak szótárunkban. Erejüket vesztett fogalmakká silányultak olyan emberi normák, amelyek hosszú évszázadokig biztos mederben tartották életünket; támasztottak, emeltek, inspiráltak bennünket.

A mai élet mást mutat nekünk: az erős egyéni lelki ébredés dacára, az individuum ma még nagyrészt nélkülözni látszik a helyes megkülönböztetés és megítélés képességeit. Mi sem beszél erről hangosabban, mint a tagadhatatlan tény, hogy a rajongva várt felvilágosodás magas embereszményei helyett ezek irtózatos, sötét ellenképe zúdult az elképedt világra. Sötétség és rémület korszaka következett: egyik oldalon az absztrakt gondolat-hullák vészes eluralkodása, másik oldalon a féküket vesztett szenvedélyek korlátlan elszabadulása.

A XIX. század technológiai csodái új khimérát festettek az emberiség szemei elé: megfelelő tervezéssel minden ember számára elérhetővé válik a foglalkoztatottság, a kényelmes életkörülmények, a biztos ellátottságú öregség. Mindez azon az elképzelésen alapult, hogy az ember - alapjaiban fizikai lény lévén - anyagi szükségleteinek kielégítésével minden egyéb problémája automatikusan megszűnik.

Egy minden előzőeknél véresebb és gyilkosabb XX. század végképp lefejtette rólunk ezt a tudatlanságában naiv, kellemes illúziót. Hitler és Sztálin haláltáborainak előképét egyetlen próféta sem festette elénk, de ha tette volna, senki sem hitt volna neki. A két világháború alatt az is megmutatkozott, hogy magasrendű emberi tulajdonságok, mint a bátorság, segítőkészség, együttérzés egyáltalán nem mindig azokban mutatkozott meg, akiknek mindenük megvolt, éppen ellenkezőleg: sokkal inkább olyan emberekben ébredtek fel, akik mindenüket elvesztették...

A külső világban zajló nagy háborúk az ember belső világát alapvetően mozgásba hozták, és egy olyan általánosnak mondható megrendüléshez vezettek, amiből kinőhetett egy hajlandóság a világ és az ember viszonyának újragondolására.

Az élet minden területén (beleértve a vallásos életet is) eluralkodó nyílt vagy burkolt materializmus megszülte az emberi lélekben a szellem utáni vágyat.

Ez a világrendítő lelki fordulat avatja Parsifalt - egy középkori lovag-eposz hősét - a modern kor vívódó emberének útmutatójává.


Hogyan és miért?

Mert mindannyian rendelkezünk annyi benső, gondolati rugalmassággal, amely felfoghatóvá, elhihetővé teheti számunkra: Parsifal hosszú, csatákkal teli vándorútja, kezdetben sűrű kudarcai, gyér diadalai, amelyek hatalmas erdőségek, várak és csataterek színhelyén zajlottak, mára mindenestől beköltöztek a mi lelkivilágunkba, és ott játszódnak le megállíthatatlan állandósággal...

Mert mi vagyunk Parsifal, egyenként és kollektíven a legnagyobb próbák alatt, amelyek valaha az emberiségre mérettek. Mert fülünkben halljuk a szellemszél zúgását, szemünk előtt hasad meg az anyagi valóság fedővászna, hogy mögötte egy másik létszféra kínálkozzon felismerésre.

Mint Parsifal mi is úgy lépünk a világba, hogy létünk forrásairól nincs ismeretünk. „Nem tudjuk a nevünket", vagyis nem tudjuk honnan, miért és milyen feladattal jövünk. Ha sorsunkba belefér, hogy gyermek- és ifjúkorunkban szerető kezek irányítsanak, mély és bölcs gondolatok előttünk kimondódjanak, tán valamivel könnyebben indulunk el a világban.

A mai gyermekek - a kor furcsa rendje szerint - alig kapnak már ilyen útmutatást. Nekik leginkább a csörgősipka és a rossz gebe jut, még akkor is, ha azt hiszik, a legjobb felszereléssel indulnak útnak...

A vándorút ma is rendkívüli veszélyeket hoz elénk, olyan veszélyeket, amelyek bőséget, sikert, biztonságot hazudnak, s mire a hazugságra rájövünk, a csalódás elszívja erőnket új ösvényt kutatni. Pedig igazi csatáink csak ekkor kezdődnek: amikor Cundrie - szörnyű arcát szent szigorral arcunkhoz közel nyomva - kimondja rólunk a fájó igazat, amit nem akarunk hallani. Hogy a legmagasabb mellett rendre elmegyünk, hogy mások fájdalma csak megfigyelési tárgy, hogy lusta kényelmünk a lehetőséget csapdává festi és önzésünk a csapdából lehetőséget fabrikál...

A sors azonban ostorát fáradhatatlan, nevelő hűséggel csattogtatja vállunk felett, így aztán tovább megyünk.

Lassan tanulunk, és még lassabban emlékezünk.

De időnként már felrémlik bennünk valami, amit a földre magunkkal hoztunk abból a világból, amelyben - téren és időn túl - a történések okai várakoznak felismerésre. Ébred bennünk a sejtelem, hogy nem az a feladatunk, hogy tökéletessé legyünk. Sokkal inkább az, hogy tökéletlenségeinkről tudomást szerezve, hibáink és tévedéseink tanító fájdalmain átégve a lehetséges változást magunkban világra segítsük.

„Egy bátor ember, lassan bölcsülő" - így jellemzi Wolfram von Eschenbach Parsifalt. A bátorság elengedhetetlen, kiküzdendő vonása a mai ember lelkének egy olyan korban, amikor minden támaszt elveszített már, amely ember-őseit az élet nagy megpróbáltatásaiban megerősítette.

Emlékszünk ugye, hogy vándorútja vége felé - amikor a Grál képe lelkében már kitörölhetetlen erővel él - Parsifal egyre magányosabb lesz, az úton még csak méltóságához illő apród sem kíséri többé?


Az úton ma mindenki egyedül jár, társakat csak akkor rendel mellé sorsa, amikor már fölös ereje van, amivel a másikat megtámaszthatja...

Parsifal tudata tompa, gondolkodása együgyű, amikor először ébred fel lelkében a magasrendűség vágya. Lovagi célját maga előtt tartva tör-zúz a világban, szétzilál házasságot, hirtelen dühében megöl egy nagyhírű, tisztes lovagot. A Grál csodája látvány neki, Anfortas kínja eltűnik az ajándék-kard feletti öröm függönye mögött. Mások nyomorúságára csak akkor érzékenyül, amikor maga is nyilvánosan megszégyenül.

Buta-vakon indul az éretlen lélek, és a fájdalom először csak kételyt és panaszt szül benne: Parsifal Istennel összevész, a kantárt lova nyakába dobja, legyen a véletlen az ő istene...

Nekünk a régi bölcsesség éltető árama erőt már nem adhat, legfeljebb sejtő felismerést és kíváncsiságot szülhet bennünk.

Törvények és hagyományok hitünket és bizalmunkat kérik, de mindkettő ujjá akar épülni bennünk, egy szigorú, önfegyelemben edzett, fájdalmat ismerő igazság-keresésben.

És az igazság kapujához a felismert és megnevezett bűn, hiba, tévedés fájdalmas küszöbét átlépve, a jóvátétel erős akarata útján jut el Parsifal és jut el a mai kor minden vándora.

Parsifal egyetlen kérdő mondattal megszabadítja Anfortast a bűntudat lelki és testi kínjaitól.

De csak akkor válik képessé erre, ha előbb valaki őt is elvezeti az önismeret fájdalmához, hogy aztán - bűneit magára vállalva - ismét a világba küldje, hogy a fájdalom érlelte érzékszervekkel most már valóban lásson és halljon: mikor, kinek, miben van szüksége az ő segítségére.

Más szóval: miben lehet a világ szolgálatára?

A kérdés, mely a Grál örökös és kifogyhatatlan tápláló és gyógyító erőit ismét szabadon engedi a világban - csalókán egyszerű.

-  Mi bánt Téged, Bátyám? - ennyi a varázsige, mely életeket változtat meg, birodalmak sorsát tereli más irányba.


A XX. századot a szorongás és a terápia századának is szokták nevezni. Az emberiség tehát kollektíven eljutott a küszöbhöz, melyet azonban ép érzékkel, önzetlen, tiszta figyelemmel kell átlépnie ahhoz, hogy szándéka gyógyítón, táplálón jelenjen meg a világban.


Wolfram művén kívül több nyelven, számos Grál-legenda él Európában. A Grál kérdés ezekben más formákat ölt. Egy hagyomány három kérdésről tud, mint a nép meséiben.

A második kérdés így hangzik: Hogyan segíthetek?

A harmadik pedig: Kit szolgál a Grál?

Hogyan segíthetek? - az emberi együttérző szeretet kérdése, amely nem vár választ, a választ magában hordja. A harmadik kérdés pedig, amely a Grál titkát érinti, a következő választ kapja: a Grál azokat szolgálja, akik a Grált szolgálják.

Mintha a válasz még sűrűbbé vonná a fátylat a Grál titka előtt. De a lélek mélyén felébredhet egy sejtelem: a Teremtő és a teremtett emberi lény viszonyára utal ez a harmadik kérdés...

Végül földi létünk őskérdése kívánkozik ide zárószó gyanánt:

- Őrizője vagyok én a testvéremnek?

Parsifal, a jövő embere, a szellemi örökségét a szenvedés kohójában felismert, önzetlenné tisztult lélek erre a kérdésre megtalálja az egyetlen emberhez méltó választ:

- Igen, én őrizője vagyok a testvéremnek!


Ez a válasz hordozza Európa jövőjének titkát.

 

Bistey Zsuzsa

 

 


DN